Nyílt levél Vidnyánszki Attilához

Kedves Attila, elég régóta nem találkoztunk, úgy emlékszem, tavaly egyszer sem, illetve egyszer mégis, a Nemzeti Színház Fejes-bemutatóján december tizedikén, üdvözöltük egymást, kezet fogtunk, aztán mentünk tovább, úgyhogy ezt nem nevezném találkozásnak, váratlanul történt, meg is lepődtem, mert az elmúlt nyolc évben, amióta a Bánk bánt rendezted ott, sohasem láttalak a Nemzetiben, bár biztosan többször is voltál, csak nem akkor, amikor én. Debrecenben jártamkor sem futottunk össze a színházban az elmúlt évben, még A tüzes angyal premierjén sem, azt ugyan nem Te rendezted, hanem Silviu Purcărete – talán nem minden olvasó tudja, hogy Te vagy a Csokonai Színház igazgatója, úgyhogy most ide írom -, sem A makrancos hölgy előadásán, sem az általad rendezett Borisz Godunovon, sem azon az estén, amelyen a Mesés férfiak szárnyakkal című produkciót láttam, ugyancsak a Te rendezésedben. És a Merlinben sem, amikor a beregszásziakkal színre hozott Ahogy tetszikedet játszottátok, és a Tavaszi Fesztiválon sem, amikor Erkel Bánk bánjával vendégszerepeltetek, mégpedig az úgynevezett ősváltozattal, amelyet hetven éve, az eredeti opera átírása (jobban mondva meghamisítása) óta Te rendeztél meg először, más viszont azóta se.

Szellemi értelemben fontos találkozások voltak ezek: én fizikai valómban ültem a nézőtéren, Téged az általad vallott színházeszmény képviselt minden este.
Persze korábban többször találkoztunk személyesen is, éteri párbeszédet folytattunk a Magyar Rádió műsorában, terjedelmes interjút készítettem veled a Színház című lapnak, 2009 májusában pedig meghívtál a külföldieknek is prezentált debreceni „showcase”-re, amelyen a Csokonai hat előadását láttam. Az utolsó után leültünk beszélgetni a színészbüfében, elmondtam, mi tetszett nagyon, mi kevésbé, Te szintén fölemlítetted, miben osztod a véleményemet, miben nem, és megállapítottuk, hogy bár több dologban nem értünk egyet, érdemben és értelmesen tudunk kommunikálni. „Nem véletlen, hogy te vagy most itt – tetted hozzá a végén -, nézz körül, látsz más kritikust?”

Nem tagadom, jólesett, ezért is idézem, bár tudom, hogy kijelentésednek a nyilvánosság előtt akár kellemetlen utózöngéje is lehet mindkettőnk számára.
De ez jogosít fel arra, hogy elmondjam, amit mostanában gondolok a veled és körülötted zajló eseményekkel kapcsolatban.Úgy hírlik, Te leszel a Nemzeti Színház igazgatója, most vagy júniusban, mindenesetre még az idén. A hírek bőségesen folynak a médiából, és magad sem cáfoltad őket. Az origónak adott interjúdban azt mondtad: „Erről nem tudok nyilatkozni. És azt gondolom, nem is nekem kell nyilatkoznom róla. Zajlanak folyamatok, majd kiderül…Nem titkoltam soha, hogy érdekel a téma.”

Meghökkentett ez a pár mondat. Nem beszélsz nyíltan, mások háta mögé bújsz. Kik ezek? Politikusok? Akik majd fölállítják Alföldi Róbertet, és a helyébe ültetnek Téged? Te elfogadhatónak találod, hogy valakit a politika ültessen egy színház igazgatói székébe? Nekem úgy tűnik, hogy igen, hiszen már az említett Színház-interjúban, amely alig több mint egy éve jelent meg, elismerted, hogy az utóbbi időben mandátumot nyert vidéki színigazgatók a Fidesz-önkormányzatok politikai kinevezettjei. „Persze rögtön megkérdezem – mondtad -: mikor nem politikai döntéssel születtek a kinevezések? Volt olyan idő?” Gondolod, hogy ez fölmentést ad? A politikai kinevezettek egyike, Vasvári Csaba nemrég így nyilatkozott a Heti Válaszban: „Lehet kiabálni, hogy a Fidesz sorra nevezi ki a színházigazgatókat, de miért nem kiabált senki, amikor az MSZP nevezett ki direktorokat?” Kiabált, nem egyszer és nem kétszer. Néha olvasni is kell, mielőtt az ember emelt hangon kinyilatkoztat. Részlet egy dialógból, amelyet a legutóbbi nemzeti színházi pályázat alkalmából írtam: „- Úgy érti, Alföldi ki volt szemelve a posztra? – Úgy… Minden belterjesen dől el. Országosan is, helyi szinten is. Politikai, gazdasági és baráti holdudvarokban. – Tehát elismeri, hogy rosszul döntött a miniszter, amikor Alföldi mellett döntött? – Nem ezt állítom. Nem tudom. Ha lefolytatnak egy széles körű, nyilvános vitát, megnyugtatóbb bármilyen döntés.”

Nem gondolod, Attila, hogy egy lejátszott meccs tisztességesebb, mint egy előre meghozott bírói döntés? Azt felelheted erre, miért volna az, ha a meccs meg van bundázva? Mi értelme lejátszani? Nem jobb rögtön eredményt hirdetni? Mintha előre készültél volna erre, azt mondtad az említett interjúban: „A karakteres kultúrpolitika ott kezdődik, hogy ezt bevállalja, meri vállalni a beavatkozást, még akkor is, ha egyesek visonganak, hogy ez a szabadságjogok megsértése.” De akkor minek álszenteskedni? Miért hirdeti a hozzád közel álló újság, a Magyar Teátrum első oldalán diadallal a szakma győzelmét a politika fölött, amikor a Magyar Színház igazgatói pályázatán nem az MSZP jelöltjét hirdette ki a Budapesti Önkormányzat, és miért sunnyog gratulációt ugyanazon az oldalon a zalaegerszegi színház új igazgatójának, akit a helyi Fidesz-önkormányzat politikai döntéssel, a túlnyomó többség által megszavazott szakmai jelölttel szemben nevezett ki? Erkölcsösnek tartod más mércével mérni, ha a mi kutyánk kölykéről van szó? Vagy nyíltan kiállsz a „karakteres kultúrpolitika” mellett, amely meri vállalni a beavatkozást, ha egyesek visonganak is a szabadságjogok megsértése miatt?

Csakhogy ez nem nagypolitika, ahol „az erő velünk van” elve a demokratikus jogállamot teszi tönkre, hanem művészet, ahol legföljebb a személyes renomét.
Nem feszélyezne téged a politikai jobboldal kinevezettjeként landolni – ráadásul a szélsőjobb kavarta szennyes „felszéllel”, amely árpádsávos zászlót látna szívesen az épület tetején – a Nemzeti Színház igazgatói székében? Azt mondhatod erre, hogy nincs mit szégyellned, eddig már eleget bizonyítottál, az eredményeid magukért beszélnek, csak a szakmai elit nem regisztrálta őket, sőt folyamatosan kirekesztett, így aztán semmi okod a lelkiismeret-furdalásra.

Ismerem a véleményedet a színházi életet irányító „bizonyos körről”, a Kaposvár-Budapest-tengelyről – elmondtad a szóban forgó interjúban -, részben osztom is. A mainstream színházi hagyományt képviselő minőségi színházcsinálók „klubja” valóban nem volt nyitott a Te másfajta színháztípusod szakmai-szervezeti integrációjára, vagy legalább a veled való kommunikációra (ezt nemegyszer megírtam), de hát a szakmai és érdekvédelmi kommunikáció általában nem volt a mi színházi világunk erőssége (különösen a rendszerváltást követően). Nincs itt már régóta semmiféle összetartozás-érzés, szolidaritás, érdekérvényesítő öntudaton és minőségi erőfölényen alapuló offenzív közösségi szellem. Azon a „bizonyos körön” belül sincs. Ha lett volna, Székely Gábort nem lehetett volna kitenni az Új Színházból, Schilling Árpádnak nem lehetett volna nem odaadni a Bárkát, a Soroksári úti Nemzeti Színházat pedig föl sem lehetett volna építeni. Annak a „bizonyos körnek” a tagjai azonban sohasem keresték a politikusokat – mindig a politika ellenében csináltak színházat -, inkább a politikusok keresték őket, ha már nagyon rájuk szorultak, mert eredményt akartak felmutatni. A politikusokat Schwajda kereste, előbb Horn Gyulát, aztán Orbánt, láttuk, mi lett az eredménye. Babarczy, Ascher, Alföldi és Schilling ugyanúgy volt már színházvezetői pályázat vesztese, mint Te. Kovalikot nemzetközi sikerei teljében tették taccsra. Kiváló tehetségek kaptak óriási pofonokat. Van köztük, aki kifulladt, van, aki dezertált, van, aki még valahogy tartja magát. Nem Te vagy az egyedüli vesztes, aki debreceni igazgatóként egy évvel ezelőtt jogos büszkeséggel hirdetted meg egy regionális európai színházi, oktatási és fesztiválközpont közeli (azóta illúziónak bizonyult) megnyitását.

Közben azonban ráléptél egy másik útra is, megalakítottad a Magyar Teátrumi Társaságot, azokkal a kurzusfüggő vidéki színigazgatókkal, akikkel – mint mondtad – a színházi törvény előkészítésekor „egymás mellé sodródtatok”. Nem voltál túlságosan finnyás. Egy dolog tudomásul venni a politikai kinevezéseket (nekem ez még sohasem sikerült), és más dolog szövetségre lépni a kliensekkel. Sértett voltál, Attila, iróniával emlegetted, hogy ti képviseltétek „a szakma perifériáját”, azokat, akik „bemerészkedtünk a színházigazgatók illusztris társaságába”. A Magyar Teátrumi Társaság dacszövetség a magyar Színházi Társaság ellenében, egyfajta visszavágás eszközeként jött létre. A politikából ismerjük a jelenséget, amikor valaki hosszú évekre kiesve a hatalomból, apparátust épít magának a bosszúszomjas visszatérésre. De Te nem politikai percember vagy, akit a szolgálatkész sleppnek kell fölemelnie, hanem nemzetközileg elismert alkotó, a Te magas kultúrád és esztétikai ízlésed fényévekre van klubtársaid szűk horizontjától és megélhetési igyekezetétől. Nem veszed észre, hogy a saját tehetségedet degradálod, amikor egy asztal mellé ülsz azzal, akit – közgazdasági zsargonnal szólva – csak egy fokozat választ el a bóvli kategóriától? Becsapod magad, népszínháznak nevezed a silány giccset, hozzáteszed, hogy az ilyen színház nem a „szíved csücske”, de imádja a közönség, és ez hitelesíti. Aztán rájössz, hogy mit mondtál, és az utóbbi érvet vitathatónak nyilvánítod. A szabadgondolkodó, független színházak szférájában a minőségelven alapuló megszorítást követelsz, viszont politikafüggő sajátjaid között mentegeted az esztétikailag menthetetlent. Jól körülnézel a közeledben? Színészválogatott futballisták, magas rangú politikusok rokonai és politikusoknak elkötelezett pénzemberek családtagjai lesznek színházvezetők, akiket egyedül ez a kapcsolatrendszer predesztinál funkciójuk betöltésére. „Nem olyan ördöngös dolog” színházat csinálni, mondod, és megkérdezed, hogy vajon a „ballib” színházak mindegyike olyan jó-e. Persze hogy nem. Szerinted ez az érv fölhasználható arra, hogy viszonylag igényes, művészi kockázatot is vállaló színházvezetőket lecseréljenek kockázatmentes rutint és szórakoztatást nyújtó szolgáltatókra?

Félek, hogy vakká és dogmatikussá tesz a kezedbe kapott újsütetű hatalom, ami egyébként is a művész halála. Olvasom, hogy látatlanban visszautasítottad Závada Magyar ünnepének a válogató javasolta meghívását a februári Deszka-fesztiválra. Már a hivatalnok-cenzor szerepét játszod? Az origó-interjúban „a magyar színházi élet egy igen jelentős részét meghatározó elit kiszolgálójának” nevezed „a magyarországi kritikustársadalom többségét”. Szerinted „az ő kirekesztő, korlátolt szemléletmódjuk, valamint a szaksajtóban elfoglalt monopolhelyzetük” következményeként politikai okokból hallgatják el a Csokonai Színház eredményeit. Mondod ezt azokra a kritikusokra, akik másfél évtizede, mióta a beregszászi társulattal megjelentél Kisvárdán, a tenyerükön hordoznak, kritizálnak (remélem, érted a szót), szolidárisak veled. Mint a szaksajtóban monopolhelyzetet elfoglaló szerkesztő rühelleném részletezni a Színházban csak az elmúlt egy évben a debreceni színházról megjelent írásokat, kritikákat, a veled készült nyolcoldalas (!) interjút, két színészbeszélgetést, a Pestre pakolt DASZSZ siratóját. Még kevésbé azt, amit Mejerhold-díjas Három nővéredről, a Párizst járt Képzeletbeli operettről vagy a Halotti pompa elfogadhatatlan (nem színikritikus lelkén száradó) POSZT-mellőzéséről írtam. (Ezek elhallgatását róvod föl en bloc a kritikának.) Ha kezedbe veszed a januári számot, láthatod, hogy a címlapon A tüzes angyal van, belül kritikával. Februárban a Mesés férfiakról találsz majd recenziót. Ennyit a politikai elhallgatásról.
Azt nem tudom megígérni, hogy a Színház hasonló terjedelemben fog foglalkozni a jövőben is a Csokonaival, mert az új szellemű Nemzeti Kulturális Alap jónak látta jelentősen mérsékelni az idei támogatásunkat – talán csak nem a politikai elhallgattatás szándékával? -, úgyhogy februártól csonkított terjedelemben jelenünk meg. De azért majd igyekszünk. Ha volna kedved párbeszédre, és az egy idő után túlcsordulna az ÉS hasábjain, folytathatnánk a Nemzeti Színház-koncepciók szakmai vitájával. Lenne mit megbeszélni. A már többször idézett interjúban egy évvel ezelőtt azt mondtad, „lehet, hogy a kormányzás várományosainak elképzelése a Nemzeti Színházról alapvetően különbözik attól a rétegszínházi eszménytől, amelyet Alföldi követ”. Én ugyan, bár már elég öreg vagyok, még sohasem láttam olyat, hogy a kormányzás várományosainak (vagy gyakorlóinak) bármilyen elképzelésük lett volna a Nemzeti Színházról, de ha most van, itt az alkalom, hogy kifejtsék. Ha nem ők, akkor Te. Egyszer végre nyilvánosan kellene vállalni az álláspontokat a sutyiban megrendezett évtizedes álpályázatosdik helyett. Magam is kíváncsi lennék rá, hogy ha Alföldi Nemzetijét rétegszínháznak tartod, minek nevezed a sajátodat, amelyet – talán nem kell újra és újra igazolnom – nagyra értékelek, s úgy, mint a rétegszínháznak is a legszűkebb, szinte már rejtvényfejtő-stilizáltan művészies szeletét. Épp az a szép benne, hogy dacol a (Téged idézlek) „bizonyos szint alatt” könnyen megnyerhető közönséggel, amiről meggyőzött a Képzeletbeli operett negyed háza vagy a Mesés férfiak két és fél órás bűvöletéből magukat lazán kiszakító, a tapsrendet sem megváró helybeliek megfutamodása. Épp az a megejtő, hogy belőlük szeretnél valamikor nézőket nevelni. Emlékszem szuperabsztrahált és hipermontírozott Bánk bánodra a Nemzetiben – amellyel, utólag bevallottam, s ezt azóta meg is írtam, a kelleténél keményebben bántam, mert sértve éreztem magam a nevedben, amiért eladtad magad Schwajdának -, s arra, hogy milyen tüntető ellenszenvvel fogadta a közönség. Az általam látott előadáson történt, hogy valaki botrányos idétlenséget kiabált be a vörös festékvérfolyam láttán. Az esztétikai intolerancia szövetkezett „a »nemzeti érzésükben« sértett nézők” tiltakozásával, amikor az előadás végén a csúfondáros párkák összeszőtték az ország rongyszőnyegeit. Ezt akkor, nyolc éve írtam, és ma is így gondolom. Parnasszistának neveztelek, akibe belemart a valóság. Vajon mit szólna ma az előadáshoz a „nemzeti oldal”, amely a beléd vetett bizalommal a nacionalizmus templomi áhítatát várja el a Nemzetitől? S a rejtvényfejtéshez lusta közönség?
Jó lenne disputában tisztázni a fogalmakat. Például, hogy mit értesz a szerző szándékának meghamisításán, és hogy miért kéred számon Petőfit a Kacsoh-Bakonyi-Heltai-féle János vitézen, amely a pesti aszfalton termett, a kispolgári kedélyt szárba szökkentő népies virág (Spiró találóan nevezi a mese és a paródia ötvözetének), s csak a totális esztétikai vakság képzelheti a magyarságteljesítmény sérthetetlen nemzeti klasszikusának. Számtalan szakmai kérdést kellene vita tárgyává tenni. Mindenekelőtt azt tartanám tisztességesnek, ha a saját, nyilvánosságra hozott Nemzeti Színház-koncepcióddal állnál jót magadért, nem a politikus barátaid röpítenének ejtőernyősként az igazgatói székbe. „Most bizonyos értelemben helyzetben vagyok, tehát számon lehet kérni, mit csinálok”, mondtad egy éve. Én is így gondolom. Annak a megítélését, hogy mi a különbség lenyúlni egy színházat, vagy megvárni a mandátum lejártát, és vállalni a megmérettetést, az erkölcsi érzékedre bízom. Még ha tudjuk is, hogy a tisztesség látszatához ragaszkodva szintén tud manipulált eredmény születni. Néha elég legalább tisztességesnek látszani, ha skrupulusaink ellenére úgy ítéljük meg, hogy valami jár nekünk, és azt a hatalomtól kapjuk meg. Az erkölcsi mércéjét amúgy mindenki maga állítja föl, a látszatoktól függetlenül, és furcsamód még mindig vannak, akik kívülről is látják ezt a belső mércét.
Ebben a politikailag lenyúlt, szerencsétlen országban – bár erről neked nyilván más a véleményed – lassanként már csak a kultúra süllyedő Atlantisza marad meg menedéknek. El kell döntened, hogy az agresszív hatalomtechnikusokhoz vagy a színházművészekhez tartozol-e. Gondold meg, hogy ez nagyon is számít azoknak – például nekem -, akik barátsággal vannak irántad.

KOLTAI TAMÁS

Forras: es.hu