Párhuzamok és tanulságok

Mostanság divat lett az ukrán nyelvű portálokon párhuzamot vonni a krími események, Ukrajna és Oroszország viszonyának alakulása, valamint a második világháborút megelőző évek történelme között.

A legtöbb efféle kísérlet abban merül ki, hogy a náci vezér Adolf Hitlerhez hasonlítják Vlagyimir Putyin orosz államfőt, illetve a „hősi” ukrán múlt felelevenítésével igyekeznek lelket önteni a kortársakba. Kárpátalján ez a hősi múlt a sokéves „hagyományhoz” igazodva mindenekelőtt az 1939-es kérészéletű mini állam, Karpatszka Ukraina történetével azonos. Erről a csontról igyekeznek a szerzők újra és újra lerágni azt a húst, amely pedig talán soha nem is volt rajta.

A tényszerűség kedvéért azért jegyezzük meg, időről időre felbukkan egy-egy olyan szerző, aki alkatilag nem képes, vagy tudatosan nem akar a primitív történelemferdítésnek azon mélységeibe süllyedni, amelyek mifelénk már-már normának számítanak. Írásaikban a bevett közhelyek erdejéből helyenként néhány érdekesebb történelmi összefüggés vagy megállapítás is kivillan, amelyeket egyébként idegenektől nem szívesen hallanak az államalkotó nemzet „érzékenyebb” fülű publicistái. Legutóbb Rubis Mike, a mukachevo.net vélhetően álnéven publikáló bloggere okozott némi meglepetést olvasóinak bizonyos értelemben rendhagyó eszmefuttatásával, mely A történelem analógiái – utalások a prognózisokhoz címet kapta, s melyet most olvasóink figyelmébe ajánlunk.

„Alkalmazkodva a világ geopolitikai térképén zajló események dinamikájához, ma csak a rest nem kommentálja a világtörténelmet alakító folyamatokat. Én is megengedek magamnak néhány bekezdést ebből a megfontolásból. Igyekszem párhuzamot vonni a jelen és a múlt eseményei között, miután a honi, valamint a külföldi politikusok és újságírók máris egyenlőségjelet tesznek a modern, és az úgymond történelmi államok vezetői közé.

Mindenekelőtt emlékeztetnék, hogy a második világháború kezdete előtt Ukrajna területe a Szovjetunióhoz, Lengyelországhoz, Romániához és Csehszlovákiához tartozott, holott az ukránok szabadságszerető népként mindig szabadságra és önrendelkezési jogra vágytak.

Előttem is megfogalmazták már az első összevetést, miszerint Vlagyimir Putyin intézkedései analógiát mutatnak Adolf Hitleréivel. Ezzel egyet lehet érteni, hiszen az események alakulásának forgatókönyve hasonló, majdhogynem azonos.

1938-ban Adolf Hitler megteremti az „erkölcsi alapot” a Csehszlovákia elleni katonai fellépéshez a Szudéta-vidék német lakosságának és a kárpáti ukránoknak a szeparatista megnyilvánulásai révén. Az analógia a Krímmel nyilvánvaló. Érdekes, hogy az események nemcsak nagy vonalakban, hanem részleteikben is megismétlődnek. Mindkét agresszor ország népe épp csak kezdett magához térni a korábbi megrázkódtatások után (az első világháborúban elszenvedett vereség Németországnál, a Szovjetunió széthullása Oroszország esetében), elérték első sikereiket a külpolitikában, többek között olimpiai játékokat is rendeztek, elmerültek a saját nemzeti egyediségük propagandájában.

Egyébként az Ukrán Nacionalisták Szervezete nyíltan támogatta Németország terveit ebben a vonatkozásban és széleskörű tevékenységet fejtett ki Kárpátalján. Ma ötödik hadoszlopnak neveznék őket, azokhoz hasonlóan, akik napjainkban Ukrajna délkeleti részén tevékenykednek. Az OUN így indokolta álláspontját:

Hitler második lépése az etnikumközi konfliktusok provokálása lett Csehszlovákiában, majd ezzel az ürüggyel megszállták az országot. Német nyomásra Csehszlovákia kormánya kénytelen volt kikiáltani a föderatív köztársaságot (ezt igyekszik elérni Ukrajnában most Oroszország). Avgusztin Volosint az Ukrán Autonómia miniszterelnökévé nevezték ki (itt is párhuzam vonható azzal, amint Putyin elismerte Krím önjelölt kormányát).

Volosin távirata Berlinbe:

Sokatmondó, nemde? Ezzel azonban véget ér a hasonlóság a hazafi Volosin és a prostituált Akszjonov (a Krími Köztársaság Kijev által el nem ismert miniszterelnöke – a szerk.) között.

Volosin kormányfő kijelentette, hogy kormánya ellenzi a nagy-ukrán propagandát, amellyel nehéz helyzetbe hozta Hitlert. Hiszen formálisan Volosin eljárása a müncheni konferenciának a szeparatista akciók megelőzésére vonatkozó, a kelet-európai stabilitás megőrzését célzó döntésein alapult, amelyekhez éppen Németország ragaszkodott. Egyszóval, Volosin kivonta magát a „törvényen kívüliség” zónájából.

Azután Karpatszka Ukraina kormányfője újabb gáncsot vet Hitlernek, amennyiben behívja a müncheni konferencián résztvevő négy ország csapatait, és felkéri őket a határok, valamint a közrend felvigyázására. Mindezt azzal az ürüggyel tette, hogy ellehetetlenítse a szomszédoknak konfliktus kirobbantására irányuló provokációit. Ily módon Hitler kénytelen volt önmagával szemben megvédeni Karpatszka Ukrainát.

Volosinnak ezt a zseniális lépését egyébként minden további nélkül alkalmazhatta volna a jelenlegi hatalom is a Krím megvédésére, ám politikusaink sajnos nem ismerik a saját történelmüket.

Hitler azonban más irányból csapott le, amennyiben engedélyezte Karpatszka Ukraina meghódítását Magyarországnak, amely igényt tartott ezekre a földekre, s amely nem volt résztvevője a müncheni konferenciának.

A csehszlovákiai helyzet destabilizálása elérte célját. 1939. szeptember 14-ről 15-re virradóra Szlovákia autonóm kormánya bejelentette szakítását Csehszlovákiával (ez a forgatókönyv jelenleg közel áll a megvalósításhoz Ukrajnában). Ezután a német hadsereg a már kipróbált recept szerint, azaz a rendteremtés ürügyén megszállta a cseh Bohémiát és Morvaországot.

Ezzel egy időben az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg – a szerk.) által feltüzelt „forrófejűek” megkísérlik lefegyverezni a cseh katonákat (lásd Belbeket és más krími katonai bázisokat!), ami összetűzésekhez és letartóztatásokhoz vezet. Ennek leple alatt a magyar csapatok megkezdik Kárpátalja megszállását. Végeredményben a független, frissen kikiáltott Karpatszka Ukrainának csak egyetlen napig adatott meg léteznie, és védői fegyverrel a kézben estek el (ezzel azokat a kárpátaljai szeparatistákat szeretném óvatosságra inteni, akik mostanság emelgetik a fejüket, és autonómiáról/függetlenségről fantáziálnak).

Az OUN visszahívta ügynökeit Kárpátaljáról és galíciai akciók előkészítésébe kezdett, ezúttal már Lengyelország ellen, amely Hitler listáján a második helyen szerepelt. Természetesen Hitlernek nem állt szándékában független állammal megtisztelni a szövetséges ounosokat, ám meggyőzően tudott ígérni. Naivitásáért az OUN drágán megfizetett, miután kétes értékű szövetsége a német diktátorral foltot ejtett a jó hírén.

Folytatva az analógiát, vajon ki lesz a következő Putyin listáján Ukrajna után? Ugyanaz a Lengyelország, útközben pedig Belarusz, a Baltikum és Finnország?

Az adott „egybeesések” alapján a következtetéseket mindenki vonja le maga. Véleményem szerint az USA és Oroszország között már rég létezik a „Molotov–Ribbentrop paktum”, melyben Ukrajnát elosztották a két keselyű között, a különféle szankciók és „nyugtalanságok” pedig nem egyebek egy szép amerikai show-nál, vagy csodás orosz színjátéknál.”

Mindenekelőtt szögezzük le: jóleső érzés olyasmiket olvasni egy ukrán szerző tollából, mint hogy az ukrán nacionalisták együttműködtek a fasisztákkal, vagy hogy a galíciaiak „ügynököket” küldtek Kárpátaljára 1938–39-ben. Bár eddig sem férhetett kétség ezeknek a történelmi tényeknek a hitelességéhez, az a körülmény, hogy ukrán oldalon is vannak, akik készek nyíltan beszélni e kényesnek számító témákról, élteti a reményt, hogy eljöhet még az idő, amikor őszintén, a politika torzítása nélkül tudunk majd eszmét cserélni a magyar és az ukrán történelem közös pontjairól.

Kérdés, hogy mikor lesznek készek ukrán partnereink megtenni a következő lépést, azaz értékelni ezeket a bizonyos tényeket, például a galíciai „ügynökök” tényleges szerepét a kárpátaljai eseményekben. Az ugyanis nem vezet sehová, ha a történelmi párhuzamok „vonogatását” csak arra használjuk, hogy az események számunkra kedvezőtlen alakulását a nálunknál hatalmasabb erők bűnéül rójuk fel. Nem árt néha számot vetni a múlt hibáival, nehogy megismétlődjenek.