Reformok helyett civilizációs modernizációt

Reformok helyett civilizációs modernizációt

Mottó: „Az azonnali siker egyetlen ember sikere, s nem az államé vagy a nemzeté annak az időtartamnak a kontextusában, amely az állam és a nemzet életének változásait jellemzi.”

Jacques Maritain: Az ember és állam 

A reformok fogalma az ukrajnai valóságban az elmúlt 20 év során egyedi szimbolikus jelentésre tett szert, amely abszolút ellentmondásos vonásokat egyesít: a siker reményét, a bevezetésüktől való rettegést és a kiábrándulást – írja a pravda.com.ua internetes hírportálon megjelent cikkében Viktor Andrusziv. Íme néhány gondolat az írásból.

A reform szóban kódolva van az ukrán függetlenség politikai történetének ciklusa, amelynek során a hatalmat a „reformátorok” kapják meg, majd reformjaiknak élénken ellenszegül a társadalom, akkor frusztráció és kiábrándultság lép fel, miután új „reformátorokhoz” kerül a hatalom. E történelmi elszigeteltség, a körbe-körbe haladás, az állandó sikertelenség felveti a kérdést: lehetségesek-e egyáltalán a reformok Ukrajnában? Kétségtelen, hogy külön-külön minden balsikert meg lehet magyarázni, de amikor ezek a balsikerek egyfolytában 20 évig tartanak és a hatalom részéről a soron következő forró év sem ígér semmi jót, lennie kell valami közösnek és állandónak abban, hogy Ukrajna folyton egyhelyben topog.

Az ukrán reformátorok krónikus problémáit három szinten vizsgálhatjuk: a reformok megértése, a reformok stratégiája és az intézményi struktúra, azaz a valóság szintjén, amelyet a reformoknak meg kell változtatniuk.

A reformok megértése

Ukrajnában két elferdített elképzelés létezik a reformokról. Először is, a reformokat mint azonnali sikert értelmezik. Az új normának, törvénynek, törvénykönyvnek vagy bármilyen egyéb újításnak azonnali gazdasági „áttörést”, csodát kell eredményeznie. A csoda ígérete legitimitást és támogatást biztosít a hatalomnak, ugyanakkor mindig a reálisnál magasabbra srófolja a polgárok elvárásait. Ezért van, hogy a hatalom rendszerint 50 százalék feletti támogatással kezd hozzá a reformok megvalósításához, s 10 százalék körül végzi.

Másodszor, a reformokat a hatalomnak a dolgok pillanatnyi állásának megváltoztatására irányuló gyors és hirtelen, erőből keresztülvitt intézkedéseiként értelmezik. Ez az elképzelés nyilvánvalóan az egyes országokban sikerrel alkalmazott sokkterápia hatására alakult ki. De az idegen tapasztalatoknak ez az egyoldalú értelmezése a hatalomra hárít minden felelősséget a reformok megvalósításáért és sikeréért, a társadalmat passzív áldozattá változtatva. Ennek következtében az ukrajnai reformok mindig megöröklik az azokat megvalósító politikai elit minden negatív vonását: az akaratgyengeséget, a populizmust, az arcátlanságot, a fösvénységet – és főleg -, a korrupciót.

A reformok elferdített értelmezése maga után vonja, hogy megvalósításukat nem szervezik meg hatékonyan. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a reformokat kezdeményező és azokért felelős hatalom a változások motorjának a bürokráciát teszi meg, amely azonban a posztszovjet tradíciók szellemében inkompetens tömegnek tekinti a társadalmat.

A reformok neokolonialista stratégiái

Minden alkalmazott reformstratégia fő problémája neokolonialista lényegükben rejlik, ami nem más, mint a szuverenitás elcserélése a technológiákhoz és a modernizáció erőforrásaihoz való hozzáférésre. Hosszú időn keresztül a reformstratégia Ukrajnában az európai integráción alapult. Az európai politikusok kritériumokat és standardokat állapítottak meg, amelyeket az ukrán hatalomnak el kellett érnie. Húsz év alatt Ukrajna illuzórikus EU-tagsága egy jottányival sem lett valóságosabb, és a felelősség ezért főleg az ukrán államot terheli.

Azonban ez csupán az igazság egyik oldala. Először is, a neokolonialista stratégia alapján történő reform nem lehetséges a metropólia, azaz a gyarmatosító anyaország közreműködése nélkül, amelynek a gyarmaton végbemenő változások aktív résztvevőjének kell lennie. Nem elég megküldeni a szükséges lépések és reformok listáját tartalmazó dokumentumot. A gyarmatosítónak kell kiképeznie a szakembereket, megszerveznie a tanácsadást, delegálnia állandó képviselőit, akik a reformok résztvevőivé lesznek, ki kell utalnia a szükséges erőforrásokat, és befolyást kell gyakorolnia a politikára lojális helyi képviselőinek megvédése érdekében.

Másodszor, és ez a döntő, a gyarmat sikeres modernizációja kizárólag annak a gyarmatosító politikai stratégiájában elfoglalt helyétől függ. Az EU bővítésének története azt mutatja, hogy a politikai motívumok voltak a meghatározók az új tagállamok modernizációjáról és felvételéről hozott döntésekben. Görögország az EU tagja lett mindössze négy évvel azután, hogy benyújtotta az erre vonatkozó kérelmét, ami egybeesett a közel-keleti helyzet romlásával. Ukrajnának viszont, 20 évvel a függetlensége elnyerése után, még a tagság ígéretét sem sikerült elnyernie.

A jelenlegi hatalom szintén neokolonialista reformstratégiát igyekszik megvalósítani. Ennek alapja a bürokratikus-oligarchikus korporativizmus orosz modelljének megvalósítása, ahol a bürokrácia és az oligarchák megállapodnak a közös kormányzásról és az erőforrások megosztásáról. Ennek a modellnek a különlegessége abban áll, hogy biztosítania kell az ország előnyös együttélését a demokratikus világgal. Ez azt jelenti, hogy papíron és szóban ki kell állni a nyugati értékek, a demokrácia mellett, reklámozni kell a liberalizmust, de eközben arcátlanul el kell lopni a költségvetési pénzeket, monopolizálni szükséges az erőforrásokat, élni kell az információs tudatmanipuláció lehetőségeivel, meg kell zabolázni az ellenzéket, a közéleti személyiségeket és az újságírókat. Az ukrajnai és az oroszországi hatalom közötti mentális-korporatív közelség és szoros együttműködés ellenére az utóbbi mégsem képes fontos szerepet játszani az ukrajnai reformokban, mivel a gyarmatot nem közös térségnek, hanem nyersanyagbázisnak tekinti.

Az intézményi valóság

A társadalom élete bizonyos intézmények, kialakult napi praktikák, cselekvések köré szerveződik. Ezek megváltoztatása jelenti tulajdonképpen a reformok fő célját. Sem a GDP, sem a befektetések, sem a pénzpiacok növekedése nem tekinthető a reformok sikerének, mivel ezek a mutatók csupán bizonyos jelenségeket tükrözhetnek, például az oligarchák jólétének növekedését. A reformok sikerének egyetlen és megkérdőjelezhetetlen jele az új intézményi valóság lehet, amikor az emberek új körülmények között élnek és valósítják meg önmagukat. A reformok logikája a létező intézmények olyan leváltását követeli meg, amelynek során a korábbi intézmények helyén a társadalom újakat hoz létre. A kulcskérdés az, mely intézmények leváltására irányulnak az ukrajnai reformok?

A szocializmus bukása után minden reformkoncepció a szovjet tervgazdálkodás, az állami tulajdon, a kollektivizmus stb. intézményeinek lerombolására irányult. Részleges lebontásuk Ukrajnában is megtörtént, de a helyükön nem honosodott meg a piacgazdaság.

Ma a nyugati szakértők és elemzők többsége továbbra is annak fontosságát hangsúlyozza, hogy befejeződjék a szovjet irányítási praktikák teljes kiirtása, s megtörténjék a piacgazdaságra való áttérés, azonban nem veszik figyelembe, hogy az elmúlt 20 esztendő során új intézmények jöttek létre Ukrajnában. A kiábrándulás, a politikai káosz és a felelőtlenség hosszan tartó periódusa létrehozta Ukrajnában a hatalom és a társadalom „párhuzamos valóságainak” intézményeit, amelyek egy informális be nem avatkozási paktum alapján működnek.

A paktum lehetőséget teremt a társadalom túléléséhez szükséges olyan feltételek kialakítására, mint például az egyszerűsített adózási rendszer, a minimális szociális juttatások garanciája, és biztosítja a hatalom dőzsölésének feltételeit: a korrupció elhallgatását az állami beszerzések és munkák megrendelése terén, a bírák és a hatalmasságok csemetéinek önkényét.

Bármiféle kísérlet, amely arra irányul, hogy a lakosságot megfosszák a „párhuzamos” élet lehetőségeitől, mint ahogyan az például az egyszerűsített adózási rendszer esetében történt, erős ellenállást vált ki. A költségvetés szétlopásának megakadályozására, a hatalom működésének nyilvánossá tételére irányuló bármilyen kísérlet hasonlóan erőszakos ellenállásba ütközik. Ilyen körülmények között a társadalom nem lesz a reformok résztvevője, inkább ellenkezőleg, keresni fogja a lehetőségeket, hogy ellenük szegüljön, a hatalom pedig, tisztában lévén ezzel, kizárólag a saját érdekében fog reformokat végrehajtani.

A függetlenség éveiben létrejött másik intézmény a nagytőke és a bürokrácia „korporativizmusa”. Ez a két társadalmi csoport annyira összenőtt, hogy tagjaik szabadon járnak át egyikből a másikba: az oligarchákból bürokraták válhatnak és fordítva.

Annak ellenére, hogy az ukrajnai politika felelőtlennek és kaotikusnak tűnik, meglehetősen stabil marad benne az oligarchák érdekeinek képviselete (a hatalom színétől függetlenül), és a bürokraták állami tisztségeinek védettsége. Gyakorlatilag minden reform ezen intézmény „korporatív” etikájából eredeztethető, tévedés lenne tehát azt feltételezni, hogy a reformintézkedések ne lennének tekintettel a szóban forgó csoportok érdekeire.

Ily módon az ukrajnai reformok krónikus problémáinak elemzéséből, a neokoloniális stratégiák és az intézményi reáliák figyelembe vételéből levonható a következtetés, hogy kivitelezésük abban a pótszer, utánzat formában, ahogyan az elmúlt években történt, lehetetlen. A reformok jelenlegi formájukban a manipuláció, a társadalmi és külföldi támogatottság befolyásolásának eszközeivé váltak. Hitelüket vesztették a változások és a siker eszközeiként, s ezért el kell vetni, valami mással, a civilizációs modernizációval szükséges helyettesíteni azokat.

hk

Forrás: karpataljalap