Soltész Péter: „A hangulatom szerint festek. Realisztikusan, nem szoktam túl díszesen ábrázolni az életet”

Soltész Péter élete és művei szorosan kötődnek Ungvárhoz. Ő a város úgynevezett krónikaírója, mivel műveiben a város utánozhatatlan képét festi meg.
Soltész Péter 1945. október 14-én született Ungváron. Lelkesen látogatta a Bakonyi Zoltán által vezetett rajzszakkört, melyet a helyi úttörő házban szerveztek meg. 1965-ben fejezete be az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskola művészeti fafaragó szakát. Olyan nevezetes tanárai voltak, mint Petki Sándor, Balla Pál, Popovics Mihály, Harapkó Iván, Zvenihorodszkij Vitalij.1985-től nemzetközi, országos és megyei kiállításokon vesz részt. 1995-től tagja az Ukrán Festők Egyesületének. 2007-től a Munkácsy Mihály Festőegyesület tagja. Több oklevél, kitüntetés, a Munkácsy Mihály-érem s a Hollósy Simon-díj tulajdonosa. Számos regionális és nemzetközi plein air résztvevője és szervezője, műveit magángyűjteményekben és a világ több országának (Csehország, Németország, Magyarország, Lengyelország, Olaszország, Izrael, USA) galériáiban őrzik.

– Ungváron születtél, és egész életedet ebben a városban töltötted. Milyen szerepe van a szülővárosodnak a művészetedben?

– Központi szerepe van. Nem tudom elképzelni az életemet máshol. Ungvár, Kárpátalja az én hazám, őseimnek a földje. Szerelmese vagyok ennek a régi városnak. Szeptember végén a Kárpátaljai Helytörténeti Múzeumban az ungvári városnap alkalmából megrendezték az Ungvár és lakosai című tematikus kiállítást, melyen olyan nevezetes festők műveit mutatták be, mint Erdélyi Béla, Boksay József, Kassay Antal, Petki Sándor. Az én festményeim is szerepeltek a kiállításon, amire nagyon büszke vagyok. Műveim több Ungvárról szóló könyvet és albumot is díszítenek.

– Hogyan alkotod meg Ungvár képét? Mi ösztönöz ilyenkor?

– Maga a város lelkesít és motivál. Hiszen gyermekkori és fiatalkori élményeimmel kapcsolatosak az utcák, az emberek. Itt jártam iskolába, itt ismertem meg először a szerelmet, itt volt az első kiállításom a Korzón lévő Fórum kávézóban. Egyszóval, Ungváron történt minden először…. Gyakran kimegyek a városba a festőállványommal, és addig bolyongok, míg meg nem tetszik valami – akkor megállok, és elkezdek festeni.

– Mi indított arra, hogy festő légy?

– Meg vagyok győződve arról, hogy festővé nem válik senki, festőnek születni kell. Gyermekként és ifjúként a Gorkij utcán laktam. Nem messze lakott Boksay József, Manajlo Fedir, Hluk Havrilo, Kassay Antal. Akkoriban sokszor hallottam róluk, gyakran láttam őket. Úgy néztem rájuk, mint az istenekre, már akkoriban is éreztem nagyságukat. És nem tévedtem. A 70-es, 80-as években mint az őrült, úgy dolgoztam, a hegyekbe mentem plein airekre, festettem a városban, különböző célokat tűztem ki magam előtt. Máig is keresek, nyugtalanság van bennem, soha nem vagyok megelégedve magammal.

– Milyen célokat tűzöl ki magad elé?

– Nincs különleges célom. Úgy gondolom, a legfontosabb, hogy önmagam maradjak. Festek, ahogy tudok, az Istentől kapott képességeim szerint. Fontos, hogy legyen saját, egyedi stílusom. Egyfolytában keresni kell az új technikákat, témákat.

– Mi a kedvenc műfajod?

– Természetesen az urbanisztikus tájkép. Bár szeretem a csendéletet, a portrét is, időnként szociális jellegű képeket is festek.

– Mi a legfontosabb számodra a festészetben?

– A szabadság és az őszinteség, amely az önkifejezés alapja. Enélkül nincs művészet. Erdélyi Béla úgy vélte, hogy a művésznek szabadnak kell lennie, ezért nem kell, hogy családja legyen. Az élete az önmegtagadás példája, hűségesen szolgálta a művészetet. Igen, a feleség, a gyerekek korlátozzák a személyes szabadságot, megjelennek a kötelességek. Néha olyasmit kell csinálni, amit nem akarsz, azonban szükséges a család számára. De néha másképpen alakul. Például amikor a feleség megért, megosztja a nézeteidet, mindenben segít. Az én Gabikám pont ilyen. Sokat segít, olyan körülményeket teremt, amelyben dolgozni tudok, gondoskodik rólam. Néhány évtizede ő maga is fest, és kiállításokon vesz részt. Együtt szervezzük a magyarországi és kárpátaljai plein air-eket, melyekre vidékünk festőit hívjuk meg.