Szalipszki Endre: Kárpátalja a távolban is ihlető forrás

Veres Ágota festőművész munkáiból nyílt tárlat Hazaút címmel január 20-án Beregszászban, a Pásztor Ferenc Közösségi Házban.

A megnyitón felszólalt Szalipszki Endre, Magyarország Beregszászi Konzulátusának korábbi főkonzulja. Beszédét az alábbiakban olvashatják:

Hazaút.

A kiállítás címének gondolata közel áll hozzám. A világjárások után, és a szülőhelyről való elköltözést követő évtizedek múltán, bennem is megmaradt a vissza-visszatérés igénye, és magam is rendszeresen járok haza.

Fontos a hazaút.

Ezért jó, ha megadatik, hogy van, mert ez azt jelenti, hogy van hova járni-kelni-közlekedni rajta. Másnak máshová, nekem a faluba, ahol különben már alig vannak, akik még gyerekkoromból ismernek. Ez a szűkülő közösség azonban számon tart, miként Veres Ágotát is számon tartja Beregszász.

Hazaút.

Ezen a tájékon, meg innen keletebbre régi a jelenség: az emberek nem pusztán kíváncsiságtól hajtva keltek/kelnek útra közeli és távolabbi országokba. A kényszer indította/indítja el őket. Sokan aztán ott ragadtak, apát-anyát, házat és hazát is végérvényesen elhagyva, anélkül, hogy a jobb élet iránti vágyuk, reményeik teljesültek volna… Ezt az életérzést énekelte meg Tarasz Sevcsenko költői pályája kezdetén Folyam ömlik című népdal tisztaságú versében.

„Folyam ömlik kék tengerbe,
vissza útja nincsen.
Kozák lesi szerencséjét,
de szerencse nincsen.
Nekivág a nagy világnak,
partot vet a tenger.
Szíve hisz a szerencsében,
feje hinni nem mer.

Ismeretlen idegenbe
léptét igazítja.
Apját, anyját, édes párját
vajon kire bízta?
Idegent az idegenben
eleget találhat,
de nincs, aki meghallgassa,
egy jó szót se válthat.

Jár a kozák messze földön,
rámorog a tenger.
Azt hitte, hogy szerencsét lel.
Csalódik az ember.
Krúgat, búg a daru s elszáll
tenger felett messze;
sír a kozák: minden útját
tömött gaz belepte.”

Bizony, valamennyiünk napi tapasztalása, hogy – Weöres Sándor fordításában – a kobzos imént felolvasott sorai a tényrögzítés mellett látnokiak is, és ebben az országban semmit nem veszítettek időszerűségükből.

A Sevcsenko költeményt átható kilátástalanságot azonban nem csupán a kétségkívül meglévő időszerűsége miatt idéztem meg. Az a szándék vezetett, hogy a vers sötét háttere előtt még inkább tudatosuljon bennünk: nekünk ma itt örülni van okunk. Örüljünk a szent mise utáni újabb együttléti alkalomnak, és örüljünk a művésznek, aki hazatért.

Hiszen Veres Ágota mostani lakhelyéről, Hollandiából, két nappal ezelőtt útra kelt, hazaindult, mert meghívták, és mert úgy gondolja, hogy itthon várják, és kíváncsiak az elmúlt időszakban létrehozott alkotásaira.

Ő is, mint annyian Kárpátaljáról, az elmúlt évek során lokációt váltott. Tegnapelőtt – a hazafelé vezető úton – Budapesten megállt, és alkalmam nyílt erről is beszélgetni vele. Elmondta, hogy személyes sorsának alakítása mellett azért is vállalkozott az új hely belakására, hogy egy másfajta világban is megmérettesse tudását, műveit.

És ne csak várja, hanem keresse őket, és elébe menjen az új lehetőségeknek. Mindazonáltal nehezen és lassan ment a leválás Kárpátaljáról – ismerte el.

Veres Ágota sokoldalú művész, aki pályája során több műfajban, többféle anyaggal és több országban alkotott és alkot, majd állította/állítja ki munkáit, tette és teszi elérhetővé őket, hogy nézzük a világot az ő bemutatásában – Kárpátalján, Ukrajna számos városában, Budapesten, Szentendrén, Brüsszelben, Lecznában, Laag Keppelben…

Úgy vélem, hogy Veres Ágota mostani beregszászi kiállításával legalább két dologról tesz bizonyságot: egyrészt kötődéséről a szülőföldhöz, másrészt megjeleníti és láttatja, hogy számára Kárpátalja a távolban is ihlető forrás.

Természtesen a művész mai univerzumában az éberen tartott „hazai gyökérélmények” mellett helye van a sziklás angol tengerpartnak éppen úgy, mint Amszterdam vagy egy lengyel városka házainak, a még forrónak tűnő, de már megkövült, szép metaforájú lávatöviseknek.

A rendelkezésre álló falfelület határt szabott a bemutatható képek számának. Így történhetett, hogy néhány alkotás – noha témájukat az imént említettem, fizikai valóságukban pedig itt vannak Beregszászban – helyhiány miatt nem kerültek fel a falakra. E művek azonban szintén megkerülhetetlenek, ezért szólnom kell róluk is.

Talán a Kárpátalján eltöltött évek hatása befolyásol, és a bennem kialakult érzelmes viszony miatt vélelmezem – bár lehet, tényleg így van –, hogy e vidék, egy-egy itteni szöglet – mondjuk a Hazaút, a Szőlőskertek vagy a Magasles – vászonra vitt színei melegebbnek, szeretettel telibbnek tűnnek a tengerből kiemelkedő, magasba törő sziklafalak vagy az Északi blues elidegenítőnek ható kék-fekete-szürkéinél.

A felsejlő, vagy erős vonásokkal megjelenített hegyek, a szőlős domboldalak, a lankás táj, a szántások hosszú barázdái valóságos struktúrák, mondhatni életszerűek. A most itt nem megnézhető kertek, és különösen a zónák, mint büntetési helyszínek, értelmezhetők és szemlélhetők a kimondott, leírt szó hétköznapi tartalmának megfelelve is, de a művész azért ennél mélyebbre, beljebb hatol, s arra késztett, hogy a kétdimenziós vászonra vitt kép látványában ismerjük fel: a kertek és a zónák bennünk vannak. Személyes erőfeszítéseinktől függ, hogy mit és mennyit fedezünk fel a Tarkovszkij sztalkeri világával rokonítható gondolati terekben.

Veres Ágota mostani beregszászi számadására konzekvens, egységes és érett anyagot hozott el, amelynek színei, témái képesek a nézővel, a látogatóval dialógust kezdeni. A létrejött kapcsolat pedig képessé tesz közös gondolkodásra és a képi tartalmak közös tovább gondolására.

Lehet, hogy emiatt sejtek én is némely bazalttüske hajlatában duzzadó bimbót megbújni? És lehet, hogy ebből a lávarügyből, ha kibomlik, virág lesz?

Veres Ágota arra inspirál minket, hogy higgyük el: lehet! A természet és benne a kárpátaljai ember az ő életrevalóságával, erős istenhitével, valamint megtámogatva a hazával, a lávatövist is képes termékennyé tenni.

… És biztosak lehetünk benne: az ő útját nem fogja tömött gaz belepni! …

Kárpátalja.ma