Szeparatizmus és nemzetiségi kártya

Már-már divattá vált az ukrán sajtóban apokaliptikus képeket festeni a szeparatizmus által fenyegetett Ukrajnára leselkedő veszélyekről, arról, amint ellenségei – akik híveinek állítása szerint oly számosak, mint égen a csillag – egész darabokat tépnek ki a Sztálin által egyesített testéből.

Ezúttal az inpress.ua portál állt elő egy ebbe a műfajba sorolható irománnyal Anton Avkszentjev politológus tollából Kárpátalja: az elszakadás veszélye címmel. Alaptézise gyakorlatilag nem tér el a többi politikai jósétól: az utóbbi években jelentősen felerősödtek Kárpátalján a szeparatista hangulatok, amennyiben Budapest belekezdett az Ukrajnában élő „etnikai magyarok paszportizációjába”, a kárpátaljai ruszinok pedig nemzetük önrendelkezési jogának elismerését követelik. Csakhogy hozzáteszi: a hivatalos Kijev szempontjából az efféle „centripetális” erők sértik az ukrán törvényeket, és vegytiszta szeparatizmust jelentenek, az etnikai kisebbségek szemszögéből viszont követeléseik jogosak, igazságosak, s történelmileg megalapozottak. És manapság már annak is örülni kell, ha valaki észreveszi ebben az egyenletben az állam mellett a kisebbségeket.

Avkszentjev mindenekelőtt arra mutat rá, hogy Kárpátalja minden tekintetben különleges régió, amely nem felel meg a Nyugat-Ukrajnáról elterjedt sztereotípiák többségének. „Az etnikai sokszínűség, a specifikus nyelvi helyzet és az egyes járások kulturális sajátosságai határozzák meg a régió választási egyediségét: Kárpátalja az egyetlen megye »a Dnyepr túloldalán«, amely 2010-ben Viktor Janukovicsot támogatta és nem Julija Timosenkót” – írja egyebek mellett a szerző, hozzátéve, hogy 2012-ben szintén a hatalompártot támogatták a kárpátaljaiak, miközben a szomszédos Lviv és Ivano-Frankivszk megyékben a választási eredmények gyökeresen eltértek ettől az ellenzéki pártok javára. „Keleti” elemzőktől ritka figyelmesség, hogy Avkszentjev rámutat: a legnyugatibb ukrajnai megye „mérsékelt hatalom-pártisága” természetes védelmi reakció a „galíciai asszimiláció” lehetőségével szemben.

Ugyancsak rámutat az elemzés, hogy Kárpátalja mindjárt négy szomszédos európai ország közvetlen hatása alatt áll, míg Ukrajnától elválasztják a Kárpátok. A régióban történelmileg kevés a közös a már említett Galíciával, Közép- és Balparti Ukrajnáról már nem is beszélve: a különböző „magyar témájú” államalakulatok részeként eltöltött ezer év 68 esztendőnyi „ukránsággal” aligha vethető össze” – jegyzi meg a szerző.

Furcsa mindazonáltal, hogy a kiváló meglátások miként váltakoznak Avkszentjevnél a szovjet és posztszovjet történetírás hibás sablonjaival. „Megjegyzendő azért, hogy bizonyos tények alátámasztják a honi történészek szavait a kárpátaljaiak újraegyesülési vágyáról a »nagy Ukrajnával«” – írja például, s ennek alátámasztására az 1919-es huszti ruszin nagygyűlést hozza fel, amely úgy határozott, hogy a régió csatlakozik az Ukrán Népi Köztársasághoz (UNR), valamint az 1939. évi kérészéletű Karpatszka Ukrainát. Holott magára valamit is adó történésznek vagy szakértőnek ma már nem illik Kárpátalja és Ukrajna vonatkozásában újraegyesülést emlegetni, hiszen régiónk korábban soha nem volt „ősi szláv föld” vagy Ukrajna része. Úgy tűnik azonban, hogy a köztudatban rögzült sablonokat esetenként nehezebb korrigálni, mint az államhatárokat.

„A megtisztelő joggal, hogy megvalósítsa »a kárpátaljaiak öröktől való törekvését az édesanyával való egyesülésre« a sors Joszif Sztálint ruházta fel, akinek nagyvonalú döntése nyomán az USZSZK része lett a megye, majd a független Ukrajnába is átvándorolt. És itt aztán általános megrökönyödésre a szerény Kárpátalja önálló belpolitikai játszmába kezdett…” – írja a szerző áttérve napjaink történéseire.

„Tulajdonképpen egyik régió sem dicsekedhet (kivéve Donyeck és Dnyepropetrovszk megyéket) az első vonalhoz tartozó politikusok akkora részarányával, mint Kárpátalja: Szurkisz, Pinzenik, Sufrics, Medvedcsuk, Baloga és sokan mások. Csak irigyelni lehet a gazdag kárpátaljai föld politikai »termékenységét«.

A legutóbbi választásokon éppen Viktor Balogának sikerült a honi feudalizmus legszebb hagyományai szerint megmutatni a hatalomnak, hogy ki az úr Kárpátalján: a családi szövetség a hat választókerületből háromban nyert (a 73. számú választókerületben Baloga rokonának csupán öt százalék hiányzott ahhoz, hogy legyőzze a Régióst).

Egyébként a hatalom úgy határozott, hogy nem fog lacafacázni a »kárpátaljai fejedelemmel«, s megfosztotta Baloga testvérét a képviselői mandátumától, amivel tovább mélyítette a konfliktust. Megkockáztatom a feltételezést, hogy ez meglehetősen meggondolatlan lépés volt a hatalom részéről, hiszen a sértett Baloga 2015-ben nemcsak azzal válaszolhat erre, hogy alternatív jelölteket támogat, hanem a »szeparatista kártyát« is kijátszhatja.

Régóta terjed a szóbeszéd arról, hogy Viktor Baloga finanszírozza a ruszinoknak, ennek a kisszámú (Ukrajnában körülbelül tízezer képviselőjük él) kelet-európai etnosznak a mozgalmát: 2008-ban a BJUT egyenesen azt követelte a Legfőbb Ügyészségtől és az SZBU-tól, hogy ellenőrizze, nincs-e köze Balogának a »szeparatistákhoz«. Azonban az ellenőrzés során nem került elő bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Viktor Baloga (aki egyébként ruszin nemzetiségű) pénzügyileg támogatná a »szeparatista szervezetek« tevékenységét.”

A szerző ezek után bővebben is kitér a ruszinkérdésre, egészen pontosan a ruszinok státusára. Érvelése e tárgyban azonban meglehetősen felületes és kevéssé meggyőző, elegendő annyit megjegyeznünk ezzel kapcsolatban, hogy teljességgel jogosnak tartja a történészek és etnográfusok kételkedését azzal kapcsolatban, valóban külön népességet alkotnak-e a ruszinok, s hogy mennyire egyedi a nyelvük.

Politológusról lévén szó egyébként is nagyobb figyelmet érdemel az, amit a jelenről állít Avkszentjev. „Egyébként helyzetük bizonytalansága nem akadályozza a vállalkozó szellemű hegylakókat abban, hogy aktív politikai tevékenységet folytassanak. Sikerült elérniük 2007-ben a Kárpátaljai Megyei Tanácsnál, hogy a ruszinokat önálló nemzetiségnek ismerjék el, 2008-ban pedig már el is fogadták »Az Ukrajnától való függetlenedés okmányát«. A ruszin mozgalom egyik vezetője, Dmitro Szidor ezért a kezdeményezésért három évet kapott felfüggesztve, a ruszinoknak Oroszországhoz és Csehországhoz intézett felhívásaira pedig, amelyekben a ruszin állam szuverenitásának elismerését kérték, nem érkezett válasz. Nem olyan idők jártak…

És így, bár nincsenek közvetlen bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy Viktor Balogának köze volna ezekhez az eseményekhez, a de facto az elnöki titkárság volt vezetője által ellenőrzött megyei tanács határozatai közvetetten alátámasztják részvételét e kezdeményezésekben.”

Példának a szerző többek között azt a 2009. decemberi esetet hozza fel, amikor „Baloga erődemonstrációt rendezett”. A megyei tanács Baloga párti többsége akkor jóváhagyta a megye hivatalos himnuszaként Olekszandr Duhnovics görögkatolikus pap versét. „A szövegben a régió lakóit egyenesen »orosz népként« emlegeti, amely hamarosan »odahagyja mély álmát« és »jobb korra« vágyik.”

Avkszentjev ugyancsak felemlíti, hogy a ruszinok finanszírozását gyakran tulajdonítják a Kremlnek, „s ha Dmitro Szidor, a Kárpátaljai Ruszinok Szojmjának vezetője mindent tagad is, Jevgenyij Guzejev lembergi orosz konzul 2010-ben megerősítette, hogy Moszkva a »rokon nép« támogatását tervezi”.

Az ügynek ezen a ponton magyar vonatkozása is van. Avkszentjev azt írja, hogy a Magyar Hírlapban jelent meg az az információ, miszerint Oroszország jóval Guzejev 2010-es bejelentését megelőzően is finanszírozta a ruszin mozgalmat: Vjacseszlav Nyikonov, az „Orosz világ” elnevezésű oroszországi állami alap vezetője, Putyin tanácsadója állítólag még 2008-ban járt Kárpátalján, s megállapodott a ruszinok vezetőivel az együttműködésről.

Ami a dolgok jelenlegi állását illeti, a politológus emlékeztet, hogy 2012-ben a ruszin nyelv regionális státust kapott Kárpátalja területén, a Kárpátaljai Ruszinok Szojmja pedig meglehetősen agresszív politikába kezdett a „ruszin igazolványok” kiadásával a megye lakóinak. Szidor szerint körülbelül félmillió ilyen igazolványt adtak ki ruszinoknak, amiben azonban Avkszentjev kételkedik, s rámutat, hogy a legutóbbi népszámlálás alkalmával csupán mintegy 10 ezer ukrán polgár vallotta magát ruszinnak. Szerinte a jelenség hátterében az állhat, hogy nemcsak a nemzetiségüket tekintve ruszinok kaphatnak ruszin igazolványt, hanem „mindazok, akik a kárpátaljai állam (Podkarpatszka Rusz) jogutódjaiként azonosítják magukat”, akik viszont több százezren is lehetnek a vidéken.

„Mi lesz a következő lépés? Nem kizárt, hogy egyes politikusok révén 2015-höz közeledve a ruszinok egyre kitartóbban fogják követelni nemzetiségük és jogaik állami szintű elismerését. A legfőbb célkitűzés a ruszinok számára a politikai autonómia elérése lehet (bár tényleges lehetőségeiket figyelembe véve a nemzeti-kulturális autonómia se egy rossz megoldás) – írja Avkszentjev, aki szerint ebben a „hegylakók” a Kreml támogatására is számíthatnak, amely számára a ruszinok egy plusz adut jelentenek az ukrán elnökkel folytatott játszmában (különösen, ha az a nyugatorientált ellenzék jelöltjeként lett megválasztva). Hozzáteszi: „Aligha maradnak ki az ügyből a magyarok, hiszen Budapest számára a ruszin precedens nagy lépés lesz az »ukrán magyarok« autonómiájának létrehozása felé Kárpátalján”.

„A »ruszin kártyát« a különböző játékosok kijátszhatják 2015 nagy eseményeinek csúcspontján (2015 az elnökválasztás éve Ukrajnában – a szerk.), vagy akár hamarabb is, például 2014-ben. A kontextus megfelelő lesz: Európában éppen újabb trend van születőben, a „kis népek” önállósodásáé. Már kitűzték a függetlenségi referendum dátumát Katalóniában és Skóciában, hosszabb távon hasonló népszavazásra kerülhet sor Belgiumban, Észak-Írországban, a Feröer-szigeteken és az Åland-szigeteken. Így a ruszinok is (valamint a mozgalmuk felhasználásában érdekelt színfalak mögötti erők) hivatkozhatnak az „európai gyakorlatra” ugyanúgy, ahogyan az abházok és az oszétok apelláltak a koszovói precedensre.”

A továbbiakban a szerző a kárpátaljai magyarokat veszi górcső alá, s már első mondataiból kiderül, hogy nem éppen autonómiapárti.

„De míg a ruszinokkal elméletileg meglehet majd állapodni, engedve informális vezetőiknek (mint amilyen Viktor Baloga), addig a szeparatizmus másik gócával a régióban (a magyarokkal – a szerk.) lényegesen nehezebb küzdeni” – írja, s hozzáállásáról sokat elárul, hogy a jelenség ellen szerinte küzdeni kell.

A „magyar faktort” véleménye szerint két párt jelenti a megyei tanács szintjén (a KMKSZ és az UMDSZ), valamint a „paszportizáció (a magyar állampolgárság megadása határon túliaknak – a szerk.) meglehetősen agresszív politikája, melyet a hivatalos Budapest folytat”.

„Hivatalosan Magyarország a más országokban élő etnikai magyaroknak nyújt lehetőséget az útlevél megszerzésére egyszerűsített eljárás szerint (Kárpátalja némelyik járásában éppen ezek az »etnikai magyarok« alkotják a többséget). Valójában azonban az internet tele van a magyar útlevél megszerzésére vonatkozó ajánlatokkal meglehetősen szerény, néhány ezer eurós javadalmazás ellenében.

Leggyakrabban öt-hétezer eurós összeg szerepel, azonban ungvári lakosok ennél lényegesen kisebb, kétezres összeget említettek. Nem ismert, hogy mindebben milyen szerepet játszanak a hivatalos Budapest képviselői” – írja a szerző.

Avkszentjev emlékeztet, hogy bár a nagykövetség és a konzulátusok nem adnak tájékoztatást a hozzájuk magyar állampolgárságért folyamodó ukrán polgárok számáról, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes egy interjúban kijelentette, hogy csupán 2011 januárjának első hetében ötezer „ukrán” (vélhetően ukrajnai – a szerk.) fordult Magyarország ungvári és beregszászi konzulátusaihoz, és csak sejthetjük, hogy hány kérelem érkezett hozzájuk az ezután következő nem egészen három év során. Hozzáteszi: érdekes, hogy a helyi lakosság állítása szerint nemcsak etnikai magyarok állnak sorba a magyar útlevelekért, hanem „etnikai ukránok” is.

„Azonban nem csak a paszportizáció miatt veszhet össze Kijev és Budapest: 2011-ben a nemzetiségi kisebbségek jogainak biztosításával foglalkozó kormányközi bizottság magyar képviselőinek az a követelése élezte ki a helyzetet, hogy biztosítsanak az etnikai magyaroknak autonómiát – idézi fel a politológus.

„A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget régóta foglalkoztatja egy önálló adminisztratív egység – a Tiszamelléki járás – létrehozásának elképzelése a tömbmagyarság által lakott vidéken, amihez most támogatást kapott a bizottság és személyesen Bayer Mihály, Magyarország ukrajnai nagykövetének szintjén.

Egyébként a magyar Tiszamelléki járásnak még 2005-ben meg kellett volna valósulnia – éppen ezzel az ígérettel vásárolta meg Viktor Juscsenko (az ellenzék elnökjelöltjeként – a szerk.) a kárpátaljai magyar szervezetek támogatását az elnökválasztáson. Azonban a volt garantáló nem tartotta be a szavát, s az „ukránmagyarok” máig várnak arra, ami meg lett ígérve…”

Avkszentjev a jelek szerint nem tud róla, hogy a szóban forgó ígéretet a Tiszamelléki járás létrehozására egyedül a KMKSZ kapta Viktor Juscsenkótól, mivel az UMDSZ akkor éppen az aktuális kormánypártot, a szociáldemokratákat [USZDP(e)] támogatta, miután elnökük, Gajdos István abban az időben annak a pártnak a parlamenti képviselője volt. Kétségtelen azonban, hogy a magyarság zöme hitt az írásba foglalt és Viktor Juscsenko elnök által aláírt ígéretekben, amelyekre a jelenlegi ellenzék már emlékezni sem akar. Üdvözlendő tehát, hogy akad még Ukrajnában, aki nem feledte a narancsos forradalomnak ezt a kárpátaljai magyarságot érintő mozzanatát.

A fentiekből a szerző igen figyelemreméltó végkövetkeztetést von le. „A szeparatizmus fellángolásai a határ menti ukrán régiókban egyáltalán nem számítanak új jelenségnek, de Kárpátalja esetében a szeparatisták problémájának megoldása egy rengetegváltozós egyenlet. A kárpátaljai ruszinok, az ukrajnai magyarok, a hivatalos Budapest, a Kreml, Baloga – ez csupán a jéghegy csúcsa. Egyáltalán – szeparatizmusról van szó? Ez az oly erőteljesen negatív töltetet hordozó szó nem egészen felel meg a térség tősgyökeres lakóinak követeléseivel kapcsolatos helyzetnek.

Az Ukrajna területi egysége ellen irányuló kárpátaljai fenyegetések a történelmi és kulturális valóságon alapulnak, könnyen előfordulhat azonban, hogy a politikai instabilitás a reakciót felgyorsító katalizátorrá válik.

A »magyarium« és a »ruszinium« csupán kettő az ukrán politikai alkímia számos többértékű eleme közül, amelyek a cél elérése érdekében készek a legkülönfélébb kapcsolatokba lépni. Ennek eredményeként 2015 a kárpátaljai ruszinok vagy az ukrajnai magyarok újabb kongresszusaival »ajándékozhatja meg« Kijevet Huszton vagy Beregszászban, az ukrán hatalom pedig (bármelyik politikai erő képviselje is azt!) már nem lesz képes szemet hunyni a problémák felett” – írja végezetül Avkszentjev.

Mindenekelőtt egyet kell értenünk a szerzővel abban, hogy a szeparatizmus szó negatív felhangja miatt sem a legmegfelelőbb kifejezés a kárpátaljai folyamatok minősítésére. A közvélemény általában valamilyen jogszabályok által büntetendő, de legalábbis elítélendő tényállásként értelmezi mindazt, amit szeparatizmusként emlegetnek nálunk, miközben – amint arra közvetve Avkszentjev is utal – a kárpátaljai kisebbségek jogosnak érzett követeléseiknek igyekeznek érvényt szerezni, ami viszont jogállamban nem minősülhet bűncselekménynek és üldözendőnek, amíg törvényes keretek között zajlik.

Ugyancsak egyet kell értenünk azzal, hogy a kisebbségi kérdésben a belpolitikai folyamatok kedvezőtlen alakulása, az instabilitás komoly veszélyt jelent, hiszen való igaz, hogy az elmúlt években számos alkalommal próbálták már kijátszani azt a bizonyos nemzetiségi kártyát, és nem létezik garancia arra, hogy nem kísérlik meg ismét az első adandó alkalommal. Látni kell azonban, hogy a legnagyobb veszélyt ezzel összefüggésben nem a tulajdonképpeni szeparatizmus, nem Ukrajna esetleges szétszakadásának lehetősége jelenti, hanem a nemzetiségek közötti konfliktusok kiéleződése.