Valamennyien „új oroszok” vagyunk
Az „új oroszok” kifejezést rendszerint pejoratív értelemben használjuk. Az általános meghatározás szerint ők azok a zömében műveletlen és faragatlan emberek, akik a kilencvenes évek elején megkaparintották a Szovjetunió vagyonát és a hatalmat a birodalom helyén kialakult utódállamokban. Csak a legritkább esetben soroljuk közéjük magunkat. Olekszij Bobrovnyikov az Ukrajinszka pravda számára írt jegyzetében igyekszik megváltoztatni a véleményünket ezzel kapcsolatban.
Egyesek azt mondják, az az új orosz, aki teherautónyi dzsipen közlekedik a keskeny utcákon, a lába alá köp és aranyozott füstszűrőjű cigarettát szív. Egyesek azt mondják, hogy az új oroszok gyárakat, gőzhajókat és golyóálló képviselői székeket vásároltak. Mindez így igaz, de…
Az új oroszok nem kaszt és nem réteg. Az új oroszok mi mindannyian vagyunk. Hiszen az új orosz nemcsak az az ember, aki a pezsgőt szereti kaviárral, de az is, aki egyszerűen csak erről ábrándozik, mint a kaszthoz való tartozás szimbólumáról. Angolul ez a kifejezés lényegesen egyszerűbben hangzik: „beer pocket, champagne taste” (körülbelül: sör zseb, pezsgő íz – a szerk.).
Ezért parkolnak az omladozó hruscsovkáink mellett Jaguárok. Mivel képtelenek vagyunk átépíteni az épületet, olyan közlekedési eszközt vásárolunk, amely kompenzálhatja a befejezetlenség állandó érzetét, amely a környezetet uralja.
Az utóbbi években az újságíró-társadalomban kialakult az úgynevezett szakértők rétege, akik a jelenlegi rendszert védik. Azt mondják, el kell ismernünk és el kell fogadnunk ezt a rendet mint adottságot, mivel mindenkor az „új oroszokból” alakult ki a társadalmi elit. És úgymond, éppen most jöttek el ezek az idők…
Kiváló stratégia, de nem új. Oroszországban az „új oroszok” fő udvari lakájának szerepével nagyszerűen boldogul Nyikita Mihalkov, aki Putyint II. Miklóshoz hasonlítja. Isten, óvd meg a cárt!
A cél ezek szerint megóvni a hájréteget, megakadályozva a tulajdon újrafelosztását, amellyel a plebs a polittechnológusok állítása szerint úgysem tud semmi értelmeset kezdeni. És az a szomorú, hogy miközben mindenben hazudnak, ebben az egyben igazuk van, az ördög vigye el…
A „rabold az összerablottat” jelszó ugyanis csak újabb válsághoz vezet, mert bármelyik újabb légiója azoknak, akik felküzdötték magukat a feketekaviáros vödörig, ugyanúgy nem rendelkezik az ország modernizációjának receptjével, mint a jelenlegi elit. Tanúi lehettünk ennek már 2004-ben, amikor a millárdosokat megbuktató milliomosok politikája semmire sem vezetett…
Miért történt így? Az új orosz megkülönböztető jegye, hogy nem hisz a hosszú távú befektetés lehetőségében a saját országában – legyen szó akár a termelési alapokról, akár a saját agyáról.
Az új oroszok semmit sem építenek a saját földjükön. Nem a stadionokról beszélünk. A stadionok olyan jelenség, amely semmilyen koncepcióba nem illik bele. Az új oroszok nem építenek egyetemeket, s nem hívnak meg harvardi professzorokat. Stadionokat építenek, megveszik a Chelsea játékosait, s a hangzatos nevű külföldi egyetemekbe fektetnek be. A jelek szerint csak a futball iránti gyerekes szenvedély és a nagyzási hóbort voltak képesek leküzdeni a saját földön való ingatlanbefektetéstől való félelmet.
Az erkölcsi-ideológiai gátlástalanság évtizedei mindkét pszichológiai típust – a kövér és a sovány macskákét – megfosztották annak a mélyebb tudatosításától, hogy mi szükség van hát minderre…De közöttük – a számos hasonlóság ellenére – mégiscsak különbség van. Az utóbbiakból, ellentétben az előbbiekkel, nem veszett ki a vállalkozói véna. Röviden: az ő mániájuk legyőzte a paranoiát.
Hiszen még a híres Mezsigorje sem közvetlenül az elnök tulajdona – azt közvetett offshore cégek birtokolják. Janukovics tisztában van vele, hogy a jólét nem örök, s még a luxus iránti vágy sem volt képes felülkerekedni a legfőbb komplexuson, a félelmen.
„Fekvő kő alá víz nem folyik” – tartja a népi bölcsesség.
„A görgő követ nem lepi be a moha” – mondják ugyanezt angolul.
És ez a második variáns lényegesen jobban tetszik, mivel kettős magyarázata van.
Jó-e vagy sem a heverő kőnek, hogy belepi a moha?
De míg ennek a kőnek az esetében akármennyit filozofálhatunk a haladásról, a saját országunk fejlődését szolgáló tőkék és források tekintetében a válasz meglehetősen nyilvánvaló.
A kisajátítástól való félelem, amely néha nyilvánvaló, néha lappangó, mindig alapszik valamin. Többségünk, akik legalább egy kisajátítást megértünk a kilecvenes évek elején, fél befektetni a honi pénzügyi rendszerbe, s ha lehetőség adódna, külföldi ingatlanokba fektetnénk a pénzünket.
A tulajdon elvétele 1917-ben a saját családunk esetében… A „házikó” elvesztésének félelme Janukovics családja esetében.
Ukrajna változatlanul nyersanyagbázis, és valószínűleg örökre az is marad. Minden eredmény az új offshore-okba kerül, legyen az Ciprus vagy a Cote d’Azur. Azonban ebben az esetben „a fejétől bűzlik a hal” kifejezés mégsem egészen helytálló. Hiszen, mint tisztáztuk már, különbség köztünk csak egyvalamiben van…
Ezeknek az új oroszoknak az egyikéből, aki az utolsónak bizonyult a „táplálkozási láncban”, teljességgel hiányzik a tulajdonérzet. Hiszen honfitársunknak nincs az az érzése, hogy amit az orra előtt lopnak el, az az ő tulajdona, s hogy most már épp annyi joga van hozzá, mint amennyivel az oroszok által egykor eladott Alaszka polgára igényelheti ma az őt megillető részt a hazájában kitermelt nyersanyagok után.
Ezért az „új orosz” szóösszetétel egyet jelent: olyan embert, akiből hiányzik a hit bármilyen intézmény iránt, s aki nem ismeri az „otthon” szó jelentését.
Ma az új oroszok legnagyobb bánata Ciprus. A Facebookon egész héten patakzanak azoknak az oligarcháknak és személyzetüknek a könnyei, akik ősi orosz bánattal figyelik, miként vált semmivé az álmuk. Meteorit csapódott a kalózkikötőbe. A Kincses szigetet hamu borította be. De nem lenne érdemes kárörvendeni Ciprus miatt, ha nem zokognának keservesen emiatt a pr-osok, akik azokat szolgálják, akik mindent kihordtak a saját országukból.
A kalózaink sírnak, mert a szökésükben, mint minden valóságos és nem képzeletbeli haramiának a tragédiájában, nincs semmi hősiesség.
Talán azt mondják majd, hogy a szerző utópista, de van egy régi elképzelés, amely nem hagy nyugodni. Ennek az ötletnek a lényege a repatriációnak, vagyis annak a betiltása, hogy a nagyvállalatok kivonják osztalékukat a saját országukból. Mert különben csak blöff bármiféle értekezés a „nacionalizmusról” és a protekcionizmusról a saját vállalatokkal szemben mind az ellenzék, mind a hatalom részéről.
A mi üzletembereink és politikusaink a honi bankrendszer gyengeségére és a magas hitelkamatokra panaszkodnak. Eközben a gazdaság fő forrását – a világ legnagyobb kohászati üzemei egyikének a nyereségét – Ciprusra vitték ki.
Kivitték és ki is fogják vinni. És nem fontos, hogy Ciprus lesz-e az, vagy egy másik sziget…. Mert bármilyen adót vessenek is ki ezekre a betétekre ott, az nem hasonlítható a betétek 100 százalékának kisajátításához, amit országunk 91-ben élt meg.
És éppen ezért mi mindannyian, akik félünk a saját országunkban hagyni a pénzünket, tudatosan vagy öntudatlanul új oroszok vagyunk. A különbség csak a pénztárcánk vastagságában van.
Emlékeztetőül: a Tax Justice Network nemzetközi szervezet adatai szerint 1990 óta az ukrán gazdaságból 167 milliárd dollárt vontak ki offshore-okba. Ukrajna az „elfolyó” tőkék rangsorában kilencedik helyen áll a világon. A második helyen Oroszország található, amelyből 1990 óta körülbelül egytrillió dollár távozott.
Körülbelül ekkora összegre volt szüksége Nyugat-Németországnak, hogy újjáépítse a szovjet megszállás évei alatt lerombolt keleti országrészt. Ugyanennyire lesz szüksége elemzők véleménye szerint Dél-Koreának a KNDK gazdaságának helyreállításához, amikor majd végre megdől a diktatúra.