Velünk élő kommunizmus?

Ugye emlékeznek még a viccre: fial a koca két malacot a kolhozban. Az elnök nem meri jelenteni a párttitkárnak ezt a kicsi szaporulatot, és beküld négyet.

A párttitkár gondolja, hogy nem olyan nagy dolog, még hozzátesz, így hatot jelent a megyének. A megye továbbítja a minisztériumnak, és hogy a miniszter ne legyen elkeseredve, jelent nyolcat. A minisztérium továbbítja a központi bizottságnak, hogy a náluk tenyésztett disznó milyen jó fajta és tízet fial. A KB továbbküldi a párt főtitkárának (ő ne legyen szomorú), hogy milyen gondossággal gazdálkodnak, mert egy disznó tizenkettőt fial. A mindenki atyja pedig, aki féltve őrzi emberei egészségét, aláírja, hogy két malacot exportáljanak, a többi meg maradjon a népnek.

A Szovjetunió felbomlása óta ebben a tekintetben nem sok előrehaladás történt: papíron Ukrajna nagyon gazdag, nagyon fejlett, nagyon igazságos jogállam, azzal a különbséggel, hogy ötéves tervek helyett egyéves költségvetéseket fogadnak el a honatyák. A szocialista rendszernek mértéktelenül sok hagyatéka maradt ránk. Örököltünk egy Csernobili atomerőművet és katasztrófájának következményeit. Az erőművek, a tömegközlekedési eszközök (főleg a vonatok), a mezőgazdasági gépezet állapota többnyire olyan, ahogyan azt a „ruszkik” hagyták. Így már csak az a kérdés, hogy meddig bírja még ez a toldozott-foldozott infrastruktúra.

Másrészt meg kell említenünk a kommunizmus ideológiai maradványait. Bizonyára mindenkinek volt már része olyan eseményben, amikor környezetünkben néhány napra hirtelen minden fejlődésnek indul: gőzerővel javítják az utakat, lenyírják a gazt, összeszedik a szemetet, a főnökök idegesen osztogatják a teendőket, hogy majd néhány órára feltehessék mosolygós ábrázatukat. Jön az elnök! Mindenki úgy viselkedik, mint a kolozsvári bíró, amikor Mátyás király – már nem álruhában – meglátogatta a várost. Az elnök mindent rendben talál, elhajt, a főnökök pedig megkönnyebbülten felsóhajtanak. Megfelelési kényszer – ez az egyik legnagyobb negatív szocialista örökség, amitől, úgy tűnik, borzasztóan nehéz megszabadulni.

Május 9-én törvényileg engedélyezve kibontották a szovjet zászlót, sok helyen elhangzott a szovjet himnusz, mi több: Beregszász központjában személyesen, a két szememmel láttam azokat az úttörő gyerekeket, melyek vörös nyakkendőben és úttörősapkában vonultak végig a városon. Az is érdekes, hogy míg Magyarországon a Magyar Szocialista Munkáspárt átvedlett, addig Ukrajnában továbbra is működik kommunista párt, mely előszeretettel állít Sztálin-szobrokat a köztereken.

Ha például Kijev utcáin valaki náci jelképeket viselne, szinte biztos, hogy a szorgos rendvédelmi dolgozók azonnal előállítanák. Azonban, ha szovjet jelképekkel szembesülnének a járókelők, vagy a rendőrök, akkor azt poénos, jópofa dolognak minősítenék, vagy egyáltalán fel sem tűnne senkinek. Miért van az, hogy a nemzeti szocialista szimbólumok tiltott önkényuralmi jelképek, a szovjetek pedig nem? Amíg a náci koncentrációs táborokban történtek mélyen elítélendők, addig a katyni mészárlás, a gulágok, a 32-es, 33-as ukrajnai mesterséges éhínség milyen mérce alapján nem minősül az emberiség ellen elkövetett bűntettnek? Az alap nélkül maradt, roskadozó sorkatonaság, a másként gondolkodók elleni atrocitások, Gongadze nyughatatlan szelleme, a kenőpénzzel lezsírozott államapparátus – mindez kísértetiesen emlékeztet a szocialista rendszerre.

Mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy a 89-től 91-ig tartó eseményeket rendszerváltásnak látja-e. Sokak szerint 91-ben csak a Szovjetunió szűnt meg.

Az osztályok nélküli társadalom álma szertefoszlott, s remélhetőleg hamarosan a vörös pártkatonák is jobb belátásra jutnak. Ha egy ideológia elbukik, széles örvénye természetszerűen magával ragadja a rá épülő rendszert is. Egyes országokban ez az örvény láthatóan késik, de ahogy mondják: ami késik, nem múlik.

Opálenik Miroszláv