Vereckei élmény

Magyarországi vendégekkel jártam március 27-én Vereckén.  A hágóra érve szokatlan kép tárult elénk: a havasi pásztor szobra körül hatalmas kék „szvobodás” zászlókat lengetett a tavaszi szél, kb.200 hímzett ingben feszítő férfi hallgatta a mikrofonból harsogó magyar és lengyel fasisztákat emlegető szónokot… Kicsit távolabb nemzeti viseletbe öltözött gyerekek kergetőztek. Megtudtuk: emlékművet avatnak. Egy újabbat.

Szótlanul haladtunk el mellettük, csak épp a beregszászi Szócsur úrnak – akinek magyar édesanyja magyar nyelvet és irodalmat tanított éveken át a beregszászi iskolában, édesapja pedig orr-fülgégészként magyar gyerekeket is gyógyított a beregszászi poliklinikán – köszöntünk oda egy szíves „Jó napot!”. (Választ nem kaptunk.)

Az igazi „meglepetés” a honfoglalási emlékműnél ért: Az oltárkő mindkét oldalán vastagon festett horogkereszt, s ugyanazzal a fehér festékkel hatalmas horogkeresztet pingáltak az emlékmű előtti és mögötti térre is.

Látva, hová tartunk, néhányan kiváltak a tömegből, utánunk jöttek, s egy idősebb úr megkérdezte: „Mi az, magyarok, elvesztettetek valamit? Mit kerestek itt?”

Megjegyzésemre, hogy az emlékműrongálás az ukrán nép szégyene, az úr válaszként megkérdezte (tökéletesen ejtve a magyar személynevet), Ismerem-e Horthy Miklós nevét. Visszakérdeztem: És Ön Volosinét?…

Magyarországi vendégeink félelemmel telten hagyták el Vereckét.

Ám egy reménysugár is megcsillant: egy fekete kabátos, hosszú fehér sálas fiatalember, amikor arról szóltam, hogy ez a tett az ukrán nép szégyene, szó nélkül rábólintott és elhagyta az emlékmű területét.

 Képek:

zzz