A Rákóczi-főiskolán járt dr. Borhidi Attila botanikus

Kárpátaljára látogatott dr. Borhidi Attila botanikus, a Pécsi Tudományegyetem Biológiai Intézetének akadémikusa, hogy részt vegyen a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Fodor István kutatóműhelye által szervezett természettudományi konferencián. Előadásában a globális környezetváltozás biológiai és társadalmi kihívásairól beszélt.
Az idén nyolcvanéves, Széchenyi-díjas botanikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, korát meghazudtoló fiatalsággal és lendülettel beszélt munkásságáról és életútjáról.

– Honnan származik a tanár úr?

Borhidi Attila: Én magam budapesti születésű vagyok, de vannak kárpátaljai kötődéseim: az apai nagyapám Rahón született. Az államvasútnál dolgozott, s a felvidéki vasútépítések során végigjárta a Vág völgyét. Egy szlovák – mi, magyarok úgy mondjuk, hogy tót – lányt vett feleségül, hét gyermekük született, közülük édesapám volt a legidősebb. A trianoni békeszerződést követően más családokkal együtt Magyarországra, Ceglédre telepítették ki őket. Két évig egy vasúti vagonban laktak. Édesapám onnan járt fel Budapestre a Felső Ipariskolába tanulni, ahol műszaki érettségit szerzett. Nagyon tehetséges ember volt, de egyetemre nem mehetett a családi háttere miatt.

– Milyen alapokat kapott a családtól?

Borhidi Attila: Belém nevelték, hogy amit az ember megtanul, annak előbb vagy utóbb hasznát látja, hogy a legfontosabb dolog, hogy munkánk legyen, s hogy „Ahány nyelv, annyi ember”.
Ennek megfelelően már középiskolás koromra beszéltem a magyar mellett olaszul, németül, angolul, franciául.
Németül azért is tudtam, mert a második világháború végén a család Németországba menekült, akkor én 12 éves voltam, s mivel édesapám nem jöhetett velünk, én lettem a családfenntartó, egy pékségben dolgoztam.
Később visszatértünk Magyarországra, s középiskolai tanulmányaimat a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban végeztem, ott érettségiztem 1950-ben.

– Milyen elképzelései voltak a pályaválasztásról?

Borhidi Attila: Mivel több nyelven is beszéltem, s műfordításokat készítettem, gondolkodtam az írói pályán. Amikor azonban feltártam terveimet édesapámnak, ő lebeszélt róla, mondván, hogy az írásból nem lehet megélni. Viszont felajánlotta, hogy vállalja a taníttatásom költségeit, ha valamilyen mérnöki pályát választok. Mivel azonban nem volt jó a térlátásom, nem választhattam akármilyen szakot. Végül a vegyészet mellett döntöttem. Édesapám hozott nekem vegyészeti tankönyveket, amelyeket elolvastam, és megtanultam. Kémia szakra jelentkeztem, de átirányítottak az ELTE biológia-kémia szakára, ugyanis akkoriban kevés volt a biológia szakos tanár, s ezt az űrt úgy próbálták kitölteni, hogy akit csak lehetett, biológia szakra küldtek.

– Hogyan került kapcsolatba a növényrendszertannal?

Borhidia Attila: A második évet fejeztem be, amikor az egyetemen hat tanszék kutatóképzési jogot kapott, s a jelentkezők közül a szigorlati eredmények alapján választották ki azokat, akiket felvettek. Nekem mind a hat tanszék felajánlotta, hogy menjek hozzájuk kutatónak. De én azt néztem, hogy melyik az a tanszék, ahol még a polgári értékek szerint tanítanak, minél kevesebb marxista tananyaggal.
Két ilyen tanszék volt, az állatrendszertan és a növényrendszertan. Mindkettő nehéz, nagy lexikális tudást igénylő szak volt.
Végül a növényrendszertanra esett a választásom.

– Volt valamilyen előzetes ismerete ezen a téren?

Borhidi Attila: Soha nem foglalkoztam a növénytannal. A társaim viszont tizenéves koruktól erre készültek, sokkal többet tudtak, mint én. Hozzájuk csapódtam, elmentem velük kirándulni, s mindenkitől tanultam, aki többet tudott, mint én. Ennek meg is lett az eredménye. Mert három év után, amikor 1955-ben megkaptam a diplomámat, a professzorunk, a Kossuth-díjas Soó Rezső engem választott tanársegédjéül.

– Mi volt a feladata?

Borhidi Attila: Növénytársulástannal kezdtem foglalkozni. Közben 1958-ban megvédtem a doktori disszertációmat. Az ELTE Növényrendszertani Intézetében 1977-ig dolgoztam

– Hogyan került kapcsolatba Ukrajnával?

Borhidi Attila:1960-ban kaptam egy négyhetes ösztöndíjat az Ukrán Tudományos Akadémiára. Három természetvédelmi terület látogatását terveztem erre az időre, a mikolajevi régióban lévő Jelaneckij sztyeppét, egy kanyevi ligeterdőt, valamint a Krím-félszigeten lévő Jajla-hegységet. Amikor kiutaztam, kaptam egy vezetőt, aki tolmácskodott mellettem, illetve szakmailag is segítette a munkámat.
Így ismerkedtem meg a Rákóczi-főiskola mostani rektorával, Szikura Józseffel, aki elkísért a Krím-félszigetre. Adtak mellénk egy vezetőt, s a Jajla egyik legmagasabb pontján, az Aj Petri-hegységben kutattunk növények után. Az egyik sziklán felfedeztem egy olyan szegfűfélékhez tartozó növényt, amelynek egy magyarországi rokonát ismertem, de ez egy új faj volt. Mintát küldtem Londonba, ők megerősítették, hogy ez egy új faj, melyet be is tettek az akkor készített növényfajgyűjteménybe, a Flora Europaea-ba. Ez volt a rektor úrral az első közös publikációnk. Aztán bevezettem őt a klímadiagnosztikába. Később, amikor szóba került a felvétele a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai közé, én írtam róla az ajánlást, illetve szerkesztettem székfoglaló előadását.

– Hogyan folytatódott a munkássága?

Borhidi Attila: 1963-ban megírtam kandidátusi értekezésemet A Zselic erdei és kapcsolatuk a nyugat-balkáni bükkösökkel címmel, amit 1964-ben védtem meg.
1968-ban az Université de Paris (Orsay) Botanikai Intézetben végeztem trópusi botanikai posztgraduális kurzust.
A következő nagy utazásom Kubába szólt. Az ottani botanikus kert vezetője hívott meg, hogy készítsem el Kuba vegetációs térképét.
Egy évig készültem a kubai útra, elkezdtem spanyolul tanulni, és áttanulmányoztam a kubai flórát tartalmazó öt kötetet.

– Egyedül utazott ki Kubába?

Borhidi Attila: Igen, akkor voltam fiatal házas, a gyermekünk még nagyon kicsi volt, ő meg az édesanyja Magyarországon maradtak. Amikor megérkeztem Kubába, ismertem ugyan a növények neveit, de látni még egyet sem láttam belőlük. Egy ottani agrármérnök és egy négytagú csapat segítette a munkámat, velük bejártam a szigetet. Egy év alatt elkészült a vegetációs térkép, és emellett száz új fajt fedeztünk fel. Később a feleségem is kiutazhatott Kubába, ő is munkába állt, elvégezte a levélméret statisztikát. Másfél évet töltöttünk kint együtt, aztán hazajöttünk Magyarországra. Később az egész családdal visszatértem Kubába, s két és fél évet tartózkodtunk kint. Összesen hat évet töltöttem el Kubában, s ezalatt részt vettem a Kubai Tudományos Akadémia Botanikai Intézetének és a kutatóképzésnek a megszervezésében, megírtam Kuba növényföldrajzát, valamint közel négyszáz új fajt fedeztünk fel.
– Melyik országokban kutatta még pályafutása során a növényvilágot?
Borhidi Attila: Több helyen is jártam: az 1980-as években a tanzániai esőerdők természetvédelmi minősítését végző nemzetközi szakértő csoport tagja voltam. A rendszerváltás után Mexikóban, a Veracruz állambeli Xalapában tartottam többször egyetemi előadást. Kutattam a mexikói kávéféléket, illetve a buzérfélék családjával foglalkoztam. Mexikóban található a világ negyedik leggazdagabb flórája. Huszonhárom éven át minden évben kiutaztam egy hónapra Mexikóba. Több mint száz új fajt fedeztem fel. Utoljára 2003-ban vezettem ott expedíciót.
– Mi jellemezte magyarországi munkásságát?
Borhidi Attila: Itthon is végeztem flórakutatást, fel is fedeztem egy új fajt, amely az orchideák családjába tartozik. Kutattam a Budapest környéki növényvilágot, valamint kialakítottam a rólam elnevezett rendszert a növények rendszerezésére és osztályozására.
1977 szeptemberében bekerültem az MTA Botanikai Kutatóintézetébe, amelynek 1978. január 1-től tudományos igazgatóhelyettese voltam egészen 1989 nyaráig.
Nagy változás 1988-ban történt az életemben, amikor meghívtak a Janus Pannonius Tudományegyetemre (mai nevén Pécsi Tudományegyetem – M. A.), ahol a növénytani tanszék vezetője lettem.
1989-ben a Tanárképző Kar dékánjává választottak. Megszerveztem a Természettudományi Kart, melynek 1992 és 1994 között a vezetője voltam. 1996-ban pedig az egyetem és az MTA közös Növénytaxonómiai Kutatócsoportjának vezetője lettem. 1997-ben pályáztam az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének igazgatói posztjára, amelyet 2002-ig töltöttem be. Emellett 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 2001-ben rendes tagjává választott. Négy alkalommal választottak meg a Botanikai Bizottság elnökévé, valamint a Botanica Hungarica című szakfolyóirat főszerkesztője voltam.

– Milyen elismerésekkel díjazták munkásságát?

Borhidi Attila: Többek között megkaptam 1986-ban a Jávorka Sándor-emlékérmet, valamint a Szafer-emlékérmet a Lengyel Tudományos Akadémiától, Szent-Györgyi Albert-díjjal tüntettek ki 1997-ben, majd 2001-ben Széchenyi-díjban részesültem, illetve két évvel ezelőtt vehettem át a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.

– Tanár úr! Gratulálunk eddigi munkásságához, és kívánjuk, hogy még sok évig tevékeny részese legyen a természettudomány kutatásának.