Az államnyelv oktatásának problémái: keressük a megoldást

Az államnyelv oktatása és általában a nyelvoktatás, illetve az oktatás nyelve olyan kérdéskör, amely az utóbbi időszakban erősen foglalkoztatja a kárpátaljai magyar közvéleményt. A 2017 szeptemberében elfogadott új ukrán oktatási törvény kapcsán politikai és szakmai viták folynak ezekről a témákról.

Csernicskó István, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola oktatója, a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont vezetője egy nemzetközi kutatócsoporttal együttműködésben dolgozik azon, hogy javuljon az ukrán nyelv oktatásának színvonala a kárpátaljai magyar iskolákban. A közelmúltban a munkacsoport tagjaként egy szlovéniai és olaszországi tanulmányúton járt, ahol a kéttannyelvű oktatás működését, illetve a nyelvoktatás gyakorlatát vizsgálták. Tapasztalatairól beszélgettünk.

– Kikből áll az a nemzetközi kutatócsoport, melynek tagjaként részt vett a tanulmányúton és mik a céljaik?

– Mi itt, Kárpátalján hosszú évek óta kutatjuk nyelvészként az ukrán nyelv oktatásának jogi és szakmai hátterét. Az államnyelv oktatása azonban nemcsak Kárpátalján probléma, hanem kihívásként jelenik meg a Magyarországgal szomszédos államok nagy részének magyar közösségeiben is. Éppen ezért az államnyelv oktatásának megújítása, színvonalának és hatékonyságának növelése érdekében alakítottunk egy kutatócsoportot a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-Európai Tanulmányok Kara, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Kara és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola nyelvész oktatóinak részvételével. A csoport tagjai a helyzetelemzés és az elméleti kutatások mellett a jó gyakorlatok feltérképezésére is kiemelt figyelmet fordít.Ennek keretében például 2017-ben azt néztük meg, hogyan tanulnak (meg) finnül a Finnországban élő svéd kisebbség tagjai. Idén a csapat egy része szeptember 23–29. között egyhetes szakmai tanulmányút keretében több helyszínen, működése közben ismerkedett a szlovéniai két(tan)nyelvű oktatás elméletével és gyakorlatával. Ez az utazás azért is fontos volt, mert Ukrajna a 2017-es oktatási törvény 7. cikkelye révén épp a kéttannyelvű oktatás egy változatának bevezetésére törekszik. Mindkét szakmai úthoz hozzájárult a Domus ösztöndíjprogram támogatása, amit ezúton is köszönünk.

– Az utazás során milyen tapasztalatokra tett szert?

– Egy ilyen szakmai út során sok hatás, élmény éri az embert. Az elsővel mindjárt az ukrán–magyar határon találkoztam, és azonnal sokkolt. Induláskor négy óra alatt sikerült leküzdeni az Asztély–Beregsurány határátkelőn az ukrán és a magyar határőrizeti és vámszervek állította akadályt. Aztán az út további részében több alkalommal is átléptük a magyar–szlovén, illetve a szlovén–olasz államhatárt, de gyakorlatilag észre sem vettük, mikor is történt a határátkelés. Aztán hazafelé ismét hosszan kígyózó gépkocsisor fogadott a Beregsurány–Asztély határállomáson. Arról nem is szólva, hogy a két ország, melyeken átutaztunk (Magyarország és Szlovénia), szintén egykori szocialista országok, ahol ugyancsak a rendszerváltást követően kezdtek hozzá a leromlott infrastruktúra fejlesztésének, mint Ukrajnában, ám érdekes módon itthon úttalan utakon araszolunk, ott azonban modern autópályákon suhanhattunk, ahol alagutak és völgyhidak könnyítik meg az utazók dolgát.

– A tanulmányút célja a jó nyelvoktatási gyakorlatok megismerése volt. Hol jártak, mi érdekeset láttak?

– A 2017-ben elfogadott új ukrán oktatási törvény 7. cikkelye alapján Kijev gyakorlatilag megszüntetné a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolák önállóságát, és kéttannyelvűvé változtatná az oktatási folyamatot. A 7. cikkely szövegében egyértelműen ott áll, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvei csupán „az államnyelv mellett” jelenhetnek meg az iskolákban. Szlovéniában több, mint fél évszázad óta működik a kéttannyelvű oktatási program a Magyarországgal szomszédos Muravidék iskoláiban. Először erre voltunk kíváncsiak, és Lendván és Pártosfalván a helyi kéttannyelvű iskolákat látogattuk meg. Órákon vettünk részt, beszélgettünk a pedagógusokkal, gyerekekkel. A legfontosabb tapasztalat itt az volt, hogy Szlovéniában nemcsak a helyi magyar kisebbség, hanem az ott élő szlovén többség is a kéttannyelvű képzést látogatja. Az osztályokban vegyesen tanulnak együtt a többségi szlovén és a kisebbségi magyar gyerekek. Minden órán mindkét nyelv megjelenik. Az alsó, 1–3. osztályokban egyszerre két pedagógus van jelen az órán: az egyik csak szlovén, a másik kizárólag magyar nyelven beszél a gyerekekkel, s szinte mindent elmondanak mindkét nyelven az óra során. A hasonlóan kétnyelvű óvoda után (ahol úgyszintén két óvónő és egy dada foglalkozik a gyerekekkel, következetesen betartva az egy személy – egy nyelv elvet) az ilyen oktatás révén a felső tagozatban már mindkét nyelvben alapos jártasságot szereznek a tanulók. Az iskolában a gyerekek két nyelven kapják meg a dolgozatokat, kétnyelvűek a tankönyvek, a munkafüzetek, de még a pedagógusok óravázlatai és a folyosókon, az osztályokban, a tantermekben látható kiírások, táblák, feliratok is. A gyerek választhat, melyik nyelven válaszol a tanár feltett kérdésére, de arról is dönthet, melyik nyelven készíti el a házi feladatát. A szlovén állam tehát nemcsak a kisebbségektől követeli meg a kétnyelvűséget, hanem a kétnyelvű régióban élő többségieket is arra ösztönzi, hogy elsajátítsák a mellettük élő kisebbségi csoport nyelvét. No és persze az sem mellékes, hogy a ljubljanai kormányzat megteremti a megfelelő feltételeket is a kéttannyelvű oktatás működéséhez.

– A szlovéniai magyar közösség után az ottani olasz kisebbség oktatását is megvizsgálták.

– A szlovén–olasz határtól néhány kilométerre, a tengerparton fekvő Izola városának olasz tannyelvű iskoláját látogattuk meg. Az olasz kisebbségnek egy a kárpátaljai magyar oktatási rendszerhez hasonló intézménye ez, ahol a képzés olasz nyelven folyik, de a gyerekek a kilencedik osztály, azaz az általános iskola végére anyanyelvük, az olasz mellett megtanulnak szlovénül, továbbá beszélnek angolul és németül is. Mivel a környezet domináns nyelve a szlovén, az iskola elsősorban a kisebbségi nyelvet támogatja, de természetesen nagy hangsúlyt fektetnek az államnyelv oktatására is, s persze nem hanyagolják el az idegen nyelvek oktatását sem. Éppen ezért az iskola kedvelt a helyi szlovén szülők körében is, sokan adják a kisebbségi iskolába a gyermekeiket. Annak ellenére is, hogy a város szlovén tannyelvű iskoláiban is oktatják a kisebbség nyelvét, vagyis az olaszt. Kicsit hasonló a helyzet, mint nálunk: sok ukrán szülő is szívesen íratja gyermekét magyar tannyelvű iskolába Kárpátalján. Az azonban jelentős különbség Szlovénia és Ukrajna között, hogy Kijev azon dolgozik, hogy elvegye a választás jogát a szülőktől, és a kétnyelvűséget csak a kisebbségiek számára fontosnak, Ljubljana támogatja a kétnyelvűséget nemcsak a kisebbségiek, hanem a többségiek körében is.

– A mi iskoláinkban is oktatják az államnyelvet, mégsem érnek el a gyerekek nagy sikereket e tárgyból. Mi a titka a szlovéniai nyelvoktatásnak?

– Titok nincs, következetes munka folyik, és megvannak a megfelelő politikai, társadalmi és szakmai feltételek ehhez. Az egyik legfontosabb, hogy ott magas presztízse van a két- és többnyelvűségnek, és amint mondtam, az állam nemcsak a kisebbségiek, hanem a többségiek körében is népszerűsíti ennek előnyeit, a kétnyelvű régiókban a kisebbségek nyelvét is oktatja a szlovének számára. Megvannak a tárgyi és az anyagi feltételek ahhoz, hogy a pedagógus magas színvonalú munkát végezzen. Az osztályok kis létszámúak (a meglátogatott iskolákban találkoztunk 4 tanulóval működő osztállyal is, de a legnagyobb osztálylétszám is csupán 16-18 fő volt), de az alsó tagozaton – ahol megalapozzák nemcsak a nyelvoktatást, hanem az összes tárgy későbbi tanulását is – még itt is minden órán két pedagógus van bent, és mindkettő teljes fizetést kap munkájáért. Sőt, a kéttannyelvű iskolákban dolgozó kollégáink kiemelt bérezésben részesülnek, hiszen nekik minden órán két nyelvet kell használniuk, és ez nem könnyű feladat. A nyelvórákon (melyeken jellemzően csoportokra bontják még ezeket a kislétszámú osztályokat is) nem grammatikát, nem elméleti ismereteket próbálnak a tanulók fejébe verni, hanem hasznos, a mindennapi életben alkalmazató kommunikációs gyakorlatokkal találkoznak a gyerekek. Pártosfalván az egyik órán például, amelyet megnéztünk, a foglalkozásokkal és szakmákkal ismerkedtek a gyerekek a harmadik osztályban. Minden gyerek azon a nyelven szólalt meg, amelyen biztosabbnak érezte a tudását, sőt néha váltottak is egyik nyelvről a másikra, de ha egy-egy szó nem jutott eszükbe valamelyik nyelven, a két pedagógus soha nem mondta azt, hogy hibáztak, hanem kisegítette őket. A gyerekek nem katonás rendben és merev fegyelemben vannak tartva, nem rettegnek az iskolától és a pedagógustól, hanem élvezettel játszanak, és közben rengeteget tanulnak. Még az a gyerek is, aki mondjuk csak magyarul szólalt meg az óra teljes időtartama alatt, mindvégig hallotta a két nyelven elhangzó tanári magyarázatot, illetve osztálytársait is, amint egyik vagy másik nyelven beszélnek. Ilyen helyzetben elkerülhetetlen, hogy ragadjon rá a nyelv. Nem meglepő, hogy sok, semmilyen szlovén kötődéssel sem rendelkező, egynyelvű magyarországi szülő is ezt az iskolát választja gyermeke számára. A szlovén szülők nagy többsége számára is teljesen természetes és elfogadott, hogy gyermeküknek a magyar nyelvet is tanulniuk kell, hiszen egymás mellett élnek szlovének és magyarok.

– Hogyan lehetne ezeket a módszereket, jó gyakorlatokat itthon is meghonosítani?

– A jó gyakorlatok átvételéhez elsősorban politikai szándék kell. Kijevnek végre szakítania kellene azzal, hogy elítéli és stigmatizálja az ukrán–orosz kétnyelvűséget, az ukrán nyelvet veszélyeztetőnek tekinti, és hangosan szidja azt a szovjet oktatáspolitikát, amely ukrán gyerekek millióit terelte az orosz nyelvű iskola felé, ám közben arra törekszik, hogy megvonja az anyanyelvi oktatás jogát és lehetőségét a nemzeti kisebbségek képviselőitől. Nem hangzik meggyőzőnek az állam képviselőinek szájából, hogy nekünk, kárpátaljai magyaroknak akarnak jót a kétnyelvű oktatás kötelező bevezetésével, ha eközben folyamatosan arról szólnak a hírek, hogy „a kétnyelvűség a halál csókja Ukrajna számára” (lásd itt). A nyelvoktatás reformját a pedagógusképzésben kell kezdeni, ott kell lerakni a szemléleti és a szakmai alapokat. Amíg az első jól képzett pedagógusok kijönnek az egyetemekről, főiskolákról, meg kell teremteni a magas színvonalú oktatáshoz a szakmai és tárgyi feltételeket: jó tantervek, tankönyvek, módszertani útmutatók, tanári kézikönyvek, szemléltetők, munkafüzetek, hanganyagok stb. kellenek. Ha valóban kétnyelvű oktatást akarnak bevezetni, akkor mindezt két nyelven. Hol vannak ezek Ukrajnában? Az ukrán oktatáspolitika egész egyszerűen nem áll készen arra, hogy a saját maga által kitalált oktatási rendszert megvalósítsa. Az igazán jó nyelvoktatást azonban – és erre a szlovéniai tanulmányút hangsúlyosan rávilágít – az óvodában kell és lehet megalapozni, s erről Kijevben mindeddig szó sem esett. No és persze a pedagógus munkáját tisztességesen meg kell fizetni, itt van még mit tenni.

– Van remény arra, hogy a Szlovéniában, Finnországban megszerzett tudást alkalmazni is tudják majd itthon?

– Sokan tudják, mit és hogyan kellene tenni annak érdekében, hogy Ukrajnában magas színvonalú képzésben részesüljenek a gyerekek. Ukrajna azonban nem szakmai, hanem politikai céloknak rendeli alá az oktatást. Ez abból is látszik, hogy nem a gyerekek érdeklik a politikusokat és az oktatási minisztérium hivatalnokait, hanem az, hogyan lehet politikai tőkét kovácsolni az ukrán nyelvű oktatásnak a kisebbségi nyelvű képzés rovására történő erőltetésével. Az oktatást az egynyelvű nemzetállam építésének szolgálatába állítja az ukrán hatalom. Mindezek alapján azt kell mondanom, hogy nem sok remény van arra, hogy a közeljövőben javuljon a helyzet Ukrajnában. Ha azonban nem bíznánk mégis abban, hogy a józan ész győzedelmeskedik, nem próbálkoznánk azzal, hogy megtegyük mindazt, ami tőlünk telik. A nemzetközi tapasztalatcsere is azt a célt szolgálja, hogy minél több jó gyakorlatot lássunk működése közben.