Odaadással, alázattal az életre nevelni

Szerző: | 2014.10.01., 08:56 | Oktatás

Harminckilenc tanítással töltött év, osztályfőnökként három kibocsátott évfolyam, megannyi kiemelkedő tanulmányi sikert elért diák, mindenkor odaadó és alázatos életre való nevelés, kerek és célját elért szakmai pályafutás – címszavakban így foglalhatnám össze azt az életpályát, melyről Horkay Zsuzsannával, a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium idén nyugdíjba vonuló magyarnyelv- és irodalom-tanárnőjével beszélgettem, egykori diákjaként egy napfényes délutánon.

– Minden gyermeknek megvan a kész válasza a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre. Mit válaszolt Ön, amikor erről kérdezték?
– Gyermekkoromban először balett-táncos szerettem volna lenni. Édesanyám ésszerű érveinek hallatán azonban fokozatosan elhalványult ez az álom. Kerestem a helyem, nem tudtam, mi akarok lenni, de magyar nyelven szerettem volna tanulni. Ez irányított engem a tanári pálya felé. Hiszem, hogy édesanyám bölcsessége és Isten irányítása mégiscsak jó helyre igazított. Igaz, először angol filológiára jelentkeztem. Az iskolában kapott angolnyelv-tudásom az ötszörös-hatszoros túljelentkezés mellett nem bizonyult elégnek: a felvételi nem sikerült. Következő évben hirdették meg a magyar nyelv és irodalom szakot. Magánúton, levelezői tagozaton indultam el. Szüleim nem voltak gazdag emberek: édesapám nappal könyvelőként dolgozott, esténként étteremben muzsikált. Édesanyám háztartásbeli volt, két gyermeket és két öreg szülőt gondozott, biztos hátterét adta mindannyiunk életének. Nővérem is tanult – a családom nem tudta volna támogatni tanulmányaimat a nappali tagozaton, így az érettségi bankettet követő hétfőn már munkába is álltam.

– Hogyan teltek el az egyetemista évek?
– Felvettek az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, s hat év múlva szereztem diplomát. Ezek alatt az évek alatt a központi gyógyszertárban dolgoztam Beregszászban. Engedélyt kaptam az igazgatóságtól, hogy reggel hét órától délután kettőig ebédszünet nélkül dolgozzam, utána hazamentem, hogy a nap másik felében tanuljak. Szombatonként Ungvárra utaztam az egyetemi előadásokra. Két kemény napon át tanultam, vasárnap késő estére értem haza, s hétfőn reggel újra várt a munka. A szüleim olyan jó példát mutattak, hogy a kitartás számomra magától értetődő hozzáállás volt. Mindig azt hallottam és azt tanultam, hogy mindenért meg kell dolgozni, mindent becsülettel kell csinálni és maradéktalanul. A tanulás szépsége számomra az egyetemen bontakozott ki, középiskolai éveim alatt csak szorongást váltott ki belőlem. Amikor az egyetemre kerültem, lendületes előadások sorozata és nagyon kellemes környezet fogadott: mind a tanáraim, mind az évfolyamtársaim nagyon szerettek. Az előadásokat szívesen hallgattam, a kollégákkal nagyon jó viszonyban voltam, s alig vártam, hogy taníthassam, amit ott megtanultam.

– Milyen elhatározással indult kezdő pedagógusként?
– Iskolás koromban nagyon taszított engem, hogy a tanárok vezetéknevükön szólították a diákokat. Ez olyan elutasító, távolságtartó viszonyt alakított ki a tanár és a tanulók között, ami magában hordozta a félelmet is. Iskolai éveim alatt soha nem éreztem szeretetet a tanáraim irányából, annak ellenére, hogy nem voltam problémás diák. Abban az időben a tanárnak nyilván távolságtartóan kellett viselkednie. Ezen szerettem volna változtatni, amikor pedagógus lettem. Úgy gondolom, hogy későbbi munkahelyeimen ez meg is valósult, a tanár megmutatta mind tiszteletét, mind szeretetét a diákok irányába. Az osztálytermekben az órák jó hangulatban és kellemes légkörben folytak, a pedagógus igyekezett a diákot közelebb hozni magához. Az a bizonyos felsőbbrendűség, amely ezt üzeni: „Én vagyok a tanár, te csak diák, s ezért ha nincs is igazam, amit mondok, az úgy van” – nem vezet jóra. Olyan kellemes légkört kell kialakítani, ahol a gyerek megfeledkezik arról, hogy iskolában, órán van, és hogy éppen tanul.

– Hogyan folytatódott pályafutása a diploma megszerzése után?
– Hét év után hagytam ott a gyógyszertári állást, és léptem a pedagógiai pályára. Az egyetemi diploma megszerzése után a Beregszászi 8. Számú Középiskolába neveztek ki napközis tanítónak. Nem volt felhőtlenül örömteli esemény, hisz nem taníthattam a magyar irodalom nagyjait. Viszont nagyon érdekes élményt jelentett, mert pici, hatéves gyermekekkel ismerkedhettem meg. Tapasztalatom semmi nem volt, mondhatom, hogy a szeretet vezérelt és adta az ötleteket, hogyan bánjak ezekkel a kisgyerekekkel. Így kezdtem. Aztán a következő évben kolléganőm szülési szabadsága miatt lettem alsós tanító néni. Kicsit el is szomorodtam, mert úgy nézett ki, hogy a 8-as számú (ma 10-es számot viselő) középiskolában soha nem fogok magyarórákhoz jutni. De a sors útja kiszámíthatatlan: az egyik magyar szakos kolléganő megbetegedett, és egy hónapig én helyettesítettem. Napi 10-12 órát dolgoztam: délelőtt magyar nyelvet és irodalmat tanítottam, az alsó osztályos foglalkozásaimat pedig áttették délutánra.

– Pályájának legnagyobb részében egy másik tanintézményben oktatott. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?
– 1991-ben a Beregszászi Magyar Gimnázium igazgatója, Udvari István kért fel, hogy pályázzam meg az újonnan induló gimnáziumban a magyarnyelv- és irodalomórákat. Az első évben még a 8-as iskolában is voltak óráim, délelőttönként, az utolsó órákat pedig a gimnáziumban tartottam. A következő évben már teljes állásban foglalkoztattak, s egészen 2014-ig, nyugdíjba vonulásomig a gimnáziumban maradtam. Három kibocsátott osztályom volt osztályfőnökként, kétszer nyolc és egyszer hét év zajlott így az életemben. Megannyi diákot tanítottam, érettségiztettem, most pedig jóleső érzés látni, tudni, hogy annyian közülük orvosok, mérnökök, tanárok, más szakemberek lettek, becsületesen dolgoznak vagy tanulnak. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian az élvonalban végezték a tanulmányaikat, és hogy eközben felfigyeltek rájuk. Azt tanítottam a diákjaimnak: úgy készüljenek fel, hogy nekik meg kell változtatni ezt a világot; rajtuk áll, hogy másképpen csinálják, de ehhez tudást kell szerezniük.

– A tanári szakma különleges, hiszen nemcsak tárgyi tudást követel, de megannyi más készséget is, mivel a pedagógus nemcsak tanít, nevel is. Hogyan élte meg a diákokkal való kapcsolatát pályafutása alatt?
– Pedagógusi pályára csak az menjen, aki vonzódik hozzá, és szereti a gyerekeket. Ez a gondolat sablonosnak tűnhet, hisz oly sokszor elhangzik a tanárok szájából, de a sikerhez valóban a gyermekek szeretete kell. Azt szokták mondani, hogy minden gyerekhez más út vezet, s ez valóban így is van. Ha egy pedagógus látja, hogy a gyerek talán csak alig észrevehetően, de másképp, szokatlanul viselkedik, gondolnia kell arra, hogy odahaza történhetett valami. Ha a diák nem tanulta meg a leckét, akkor tanáraként ne azzal kezdjem, hogy megszégyenítsem, dorgáljam, ehelyett inkább próbáljak közelebb kerülni hozzá. A kisgyermek alig várja, hogy elmesélje a tanító néninek – akihez kötődik, akit szeret –, hogy tegnap odahaza mi történt. S ezek után már hogyan lenne szívem megsérteni, megszidni azt a gyermeket, sőt rossz jegyet adni neki! Ez nincsen másképp a felsősökkel sem. Emberek vagyunk, s a saját magunk élettapasztalatából tudnunk kell: nem minden nap alakul úgy, hogy másnap teljes erőbedobással tudjunk tanulni, megfelelni, dolgozni. Ha ezt nem érezzük, akkor nem vagyunk pedagógusok. Másrészről, saját viselkedésemmel is nevelek, az öltözködésemmel, a beszédmodorommal, a hangulatommal.
Mindig ez volt a fő célom, hogy a gyerek ne izguljon, és ne féljen, igyekeztem oldani az órák hangulatát, s elterelni a gyerekek figyelmét arról, hogy például felelni fognak. Van egy csodálatos emlékem egy tanítványomról, aki kezdetben nagyon visszahúzódó volt az órákon, idővel azonban megmutatkozott, hogy tehetséges. Később hallottam vissza, hogy ez a gyermek így mesélt édesanyjának a magyarórákról: „Ha Zsuzsa néni bejön az osztályba, olyan, mintha kisütne a nap.” Azt hiszem, hogy ennél nagyobb dicséretet nemigen kaphat egy tanár.

– Milyen a sikeres tanár?
– A tanár munkája valahol ott mérhető le, hogy nemcsak a nagyon tehetséges gyerekeket „vonultatja fel”. A legegyszerűbb út, hogy csak a kiemelkedően tehetséges csemetékkel foglalkozzon, s a többit hagyja elsikkadni kezei között. A jó pedagógusnak mindig szem előtt kell tartania, hogyan haladnak a kicsit kevésbé tehetséges diákok, vagy azok, akik természetüknél fogva nem tudják olyan könnyen kibontani, érvényesíteni adottságaikat.

– A tanári állásban talán nincs is elkülöníthető munkaidő. Hogyan sikerült munkáját összeegyeztetni a magánélettel, s kialakítani a kettő egyensúlyát?
– Mindig a tanítás, a munka az elsődleges, csak aztán következhet a magánélet. Szerencsés helyzetben voltam, mert férjem is ilyen elveket vallott, és mindenben segítségemre volt. Nem létezik olyan, hogy reggel úgy menjek be a gyerekekhez, hogy nem tudom felkészíteni őket, mert talán odahaza én nem készültem fel úgy, ahogyan kellett volna. Annak idején, az egyetemista éveim alatt a fiatalok már pihentek, lazítottak hétvégén, amikor nekem még küzdenem kellett az órapárokkal. Az életem később is úgy alakult – és minden becsületes tanárral így van ez –, hogy a hétvége nem a pihenésé, hanem azoknak az elmaradt munkáknak a bepótlására szolgál, amelyeket hét közben nem tudtunk elvégezni. Nincs viszont annál boldogítóbb érzés, mint amikor reggel úgy indul el a tanár tanítani, hogy mindent megtett, amit az a nap megkövetelt.

– A pedagógus munkája során önmagából ad, ettől is olyan különleges ez a pálya, de ez kellő visszajelzés hiányában akár kiégéshez is vezethet. Mi adott ösztönzést Önnek a mindennapokban?
– Elsősorban a diákok felől áradó tisztelet. Szándékosan nem a szeretet szót használtam, mert szeretni és tisztelni két különböző érzés. Nem lehet a tanárt parancsra szeretni, lehet viszont tisztelni. A tanár megérzi, hogy megkapja-e a diákjaitól az általa elvárt és olyan jóleső tiszteletet, vagy nem. Az én pedagógiai életemben nem csak a diákokkal kapcsolatban éreztem ezt. Boldogsággal tölt el, és büszke vagyok arra, hogy a diákok szüleitől is megkaptam ezt a nagyfokú tiszteletet. Egyetlen szülővel sem volt konfliktusom, mindig sikerült a közös hangot megtalálnunk. Ez határozottságot alakított ki bennem; tudtam, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. A szülők mindig egyetértettek velem, mindig meg tudtuk beszélni, hogyan tovább. A jó tanár részévé válik a diákjai családjának, akár akarja, akár nem. Ha becsülik, a család egyik központi figurájává válik, ha nem szeretik, akkor rossz családtagként épül be. Az idő megmutatja, hogy kinek van igaza, a tanárnak vagy a szülőnek.

– Fel tudná idézni pályájának egy-két leginkább meghatározó állomását?
– Szakmai életem sorsfordító eseményeként emlékszem vissza arra, amikor a gimnáziumba kerültem. Bár nagyon szerettem a 8-as iskolában is dolgozni, két év gimnáziumi tanítás után önkéntelenül összehasonlítottam a két intézményt. Akkor úgy tudtam megfogalmazni, hogy amíg a 8-as iskola egy-egy osztályában két-három gyermek igyekezett, a többi csak kényszerből tanult, addig a gimnáziumban ez az arány éppen fordítva alakult: két-három diák nem vette komolyan a tanulást (ők a legtöbb esetben le is morzsolódtak az évek során), a többiek viszont mindannyian úgy tanultak, hogy tényleg valakivé szerettek volna válni. Ez az én életemben rendkívüli változást idézett elő. Nem éreztem terhét annak, hogy tanítok. Soha nem volt problémám a gyerekekkel, mindig szívesen mentem közéjük, nagyon jól éreztem magam a gimnáziumban. Két évig az igazgatóhelyettesi állást is én töltöttem be. A jó hangulatot, amit a tanárokkal együtt megéltem, nehezen tudom szavakba önteni. Nem volt igazgatóhelyettes és beosztott, csak kolléga volt. Mindenki azon igyekezett, hogy az én munkámat megkönnyítse, hiszen kezdő voltam, ilyen beosztásban addig nem dolgoztam. A kényszer rávitt, hogy elvállaljam az igazgatóhelyettesi beosztást: tudtam, hogy a gimnáziumért minden tőlem telhetőt meg kell tennem.

– Voltak-e olyan pályatársai, más jellem- és sorsformáló személyek, akik döntően befolyásolták a szakmai életét?
– Riskó Márta kolléganőmet szeretném elsőként megemlíteni, aki később került a gimnázium tanári közösségébe. Maga volt a becsület, a tisztesség, rendkívül felkészült, pontos tárgyi tudással rendelkezett, és következetes volt – a mai napig nem változott. Jóval fiatalabb, mint én, mégis nagyon sokszor figyeltem rá, s bátran mondhatom: példaként áll előttem. Rajta kívül voltak sokan mások is, akik ösztönöztek, mert odaadással, napról napra megújuló erővel dolgoztak. A kezdő csapat kollégáira gondolok itt, Udvari Istvánra, Balázsi Borbálára, akikkel együtt kezdtem el gimnáziumi pályafutásomat. Az ő odaadásuk miatt is öröm volt ott lenni.

– Mit jelent egy pedagógusnak ma, Kárpátalján magyar nyelvet és irodalmat tanítani?
– Kisebbségben vagyunk, a nyelvet őrizni kell – ez a gondolat sokszor elhangzik Kárpátalján. Egyetértek, de mégis úgy gondolom, hogy nem szabad ezt a nyelvőrzési feladatunkat teherként kezelni. A magyar nyelv az anyanyelvünk; hiszem és vallom, hogy ennél szebb nyelv nincs a világon. Nincs szebb munka a világon, mint ezt tanítani. Hogyan lehetne tehernek érezni azt, ami a világon a legszebb? Csodálatos ezen a nyelven megtanítani mindazt, ami nemcsak az írók vagy költők műveit és életútját mutatja be a gyermeknek, hanem a műveltség átadására is szolgál. Szomorú, ha Kárpátalján élő magyar szülők nem érzik kötelességüknek, hogy gyermekeik anyanyel¬vükön tanuljanak. Leírhatatlan gyönyörűségtől fosztják meg őket, s később elveszítik azt az erős köteléket, amivel csak az anyanyelv kapcsolhatja össze magyar nemzetünket.
Fontosnak érzem elmondani, hogy pályám 39 éve alatt soha senki nem gátolt meg abban, hogy a magyar írókról, költőkről azt mondhassam el, amit szeretnék, hogy azt taníthassam meg, amit fontosnak tartok. Ha belül tisztázott a cél, a feladat, ha megvan bennem az indíttatás, akkor semmi nem gátol meg tudásom átadásában. Minden rendelkezésre áll, hogy megtanítsam a diákot – még ha ez oly nehéz is sokszor – szépen, kifejezően, helyesen beszélni, hogy megpróbáljam az olvasás szeretetére nevelni. Ha tízből két esetben sikerrel járok, akkor már azt mondom, hogy elértem a célom.

– Már szó esett a diákok és szülők felől érkező ösztönzésről. Hogyan értékelte a szakma az ön munkáját?
– Egy mappányi oklevél hever az íróasztalom fiókjában: járási, területi, de minisztériumi dicsérő oklevél is. Jóleső érzéssel gyűjtögettem össze. A legbüszkébb mégis a három Kazinczy-éremre vagyok, amelyeket a tanítványaim szereztek a szépkiejtési versenyeken, Magyarországon. Diákjaimon keresztül én is sajátomnak érzem ezeket. Ez a siker szintén hozzájárult ahhoz, hogy megismerjék a határon túl is a Beregszászi Magyar Gimnáziumot, amely ma már hivatalosan Bethlen Gábor nevét viseli, s amely az anyaországban mindenütt ismertté tesz bennünket, Kárpátalján élő magyarokat.

– Hogyan fogalmazná meg a tanár, az oktatás feladatát?
– Amellett, hogy a szaktantárgyát tisztelettel és becsülettel adja át, a tanár legfontosabb feladata az életre való nevelés. A legfontosabb szem előtt tartandó szempont pedig az alázat. Egy pedagógus akkor éri el célját, ha nem nagyképűen, fellengzősen, hanem alázattal teszi, amit tesz. Ha nem sikerült egy óra, vagy úgy éreztem, nem tudtam átadni, amit kellett volna, akkor először mindig magamban kerestem a hibát, s meg is találtam.
Úgy gondolom, hogy az oktatásnak valamivel kevesebb terhet kellene a diákokra helyeznie: kevesebb anyaggal többet tanítani, az életre nevelni, a tantárgy gyakorlati oldalát megragadni. A tudást úgy adni át a diákoknak, hogy ne teherként éljék meg, s ne úgy üljenek le otthon az íróasztal mögé az iskolai órák után, hogy „ezt a rengeteg anyagot nincs erőm megtanulni”. Úgy kellene oktatnunk, hogy a másnapra feladott anyag elsajátítása, a házi feladatok elkészítése élvezettel, szépséggel töltse el a diákot, s ne érezze azt, hogy nem képes teljesíteni az elvárásokat.

– Erre a sok szép pillanatban és eredményben gazdag pályafutásra visszatekintve, milyen gondolatok fogalmazódnak meg Önben?
– A tanári pályám évei gyönyörű évek voltak. Nincs saját gyermekem, de Istentől kárpótlásul olyan sok gyermeket kaptam, s tőlük annyi szeretetet, hogy pótolták mindazt az anyai érzést, gyermek-anya viszonyt, amire vágyhattam. A gyerekek bearanyozták az életemet.

– Mi a Tanárnő szakmai hitvallása?
– Sokan úgy vélik, hogy nagyon nehéz hivatás, nagyon nehéz munka és feladat a pedagógusé. Szerintem viszont nincs annál szebb feladat, mint a fiatalokat, a gyerekeket tanítani és nevelni, felkészíteni egy nehéz életre. Nincs annál nemesebb feladat, mint mindazt átadni, amit egy tanár tud, tapasztalt. A tanártól kapott intelmek, az általa átadott tapasztalatok alappá válhatnak az útnak induló diák tarsolyában, s így nem elveszett emberként hagyja el az iskolát. A pedagógus akkor végezte jól munkáját, ha a diák a „tudom hová megyek, hogyan kell továbblépnem, s többet akarok majd adni, mint amit én kaptam” bizonyosságával indul neki az érettségi utáni életének.

Kiss Julianna
Forrás: Közoktatás – a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség lapja

Határon túli magyar fiatalok számára kezdődött vitorlástábor Orfűn

Határon túli magyar fiatalok számára kezdődött vitorlástábor Orfűn

Felvidéki magyar fiatalok számára kezdődött vitorlástábor a Rákóczi Szövetség és a Tabu Sailing Team szervezésében hétfőn a Baranya megyei Orfűn. rbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára a július 26. és 30. között zajló tábor megnyitóján azt mondta, a vitorlázás különleges jellemformáló és -fejlesztő sport, hiszen önismeretre, bajtársiasságra, csapatmunkára tanítja a...

A minap..

A minap..

..a kezembe akadt egy könyv. Arról lehetett benne olvasni, hogy a világunk milyen szép. A bolygó erős és élő. Az emberek szeretik egymást, elismerik egymást, bármennyire is nagyszerűek, vagy éppen kisszerűek. Nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat, az egymást erősítő dolgokat veszik figyelembe, amikor valakiről véleményt alkotnak, ha egyáltalán megteszik. Mindenki szeret, bír, csipáz...

Pin It on Pinterest

Share This