Oktatási csődhelyzet Ukrajnában
Az emelt szintű érettségire, a tesztelésre való áttérés szükségességét bevezetésekor azzal indokolták, hogy ez az eljárás majd valós képet ad a tanulók tudásáról, s a 2008-as tesztelés eredményeit mindjárt közzé is tették hivatalos jelentés formájában az interneten. Az összegző fejezetben a jelentés szerzői megállapítják, hogy a 11 vizsgatárgyból a diákok meglehetősen „magas” eredményeket produkáltak, azaz a tesztelés eredményei nem támasztották alá azokat a kijelentéseket, miszerint iskoláink elégtelenül dolgoznak. Hasonló szellemben nyilatkoztak ezután az oktatási szféra és a kormány vezetői is, s bár a világhálón hozzáférhető volt valamennyi szükséges információ, csak kevesen vették a fáradtságot, hogy kielemezzék az adatokat, s ellenőrizzék ezen optimista nyilatkozatok valóságtartalmát.
Pedig a tények ellentmondtak a nyilatkozatoknak. A pravda.com.ua internetes portál elemzése például rámutat: az emelt szintű matematikavizsgán részt vett diákok több mint a fele nem tudott elérni legalább kilenc pontot az 54 megszerezhetőből. Méghozzá úgy, hogy ebből a kilencből ötöt nagy valószínűséggel puszta tippeléssel is el lehetett érni.
Hogy mindez mit jelent? Azt, hogy bár a végzősök az egész 11. osztályt a 2-3 emelt szintű érettségi vizsgára való felkészüléssel töltötték az iskolában, s a pótfoglalkozásokon és a korrepetitoroknál is erre a megmérettetésre készültek, mégis meglehetősen siralmasan szerepeltek.
A már említett 2008-as matematikateszten csupán a vizsgázók hét százaléka tudott elérni a megszerezhető maximális pontszám felénél többet, azaz ért el elégséges vagy annál jobb eredményt. Matematikateszten abban az évben az ukrán iskolák végzőseinek körülbelül a fele vett részt. Valószínűsíthető, hogy aki nem jelentkezett erre a vizsgára, még társainál is rosszabbul ismerte a tárgyat. Ebből pedig az következik, hogy az elégtelentől különböző érdemjegyet legfeljebb az ukrán iskolások 3 százaléka érdemelt. Figyelem: azt valószínűsítjük, hogy a vizsgázók három százaléka nem kettes tanuló, s nem azt, hogy ők mindannyian kitűnők volnának. A többiek viszont igenis bukott diákok.
Ennek ellenére később szinte valamennyi jelentkező diák felvételt nyert felsőoktatási intézményekbe. Mint Vjacseszlav Epstein a pravda.com.ua már idézett írásában rámutat, az elrettentő 2008-as eredmények nyomán az Ukrán Oktatásminőség-ellenőrzési Központ két elvi döntést hozott. Először is, mivel a tesztpontokat át kell számítani osztályzatokra, ezt oly módon rendelték elvégezni, hogy a tanulók jobb jegyeket kapjanak. Másodszor, elhatározták, hogy a tesztfeladatok nehézségi fokát olyan szintig csökkentik, hogy ne legyen szükség többé az eredmények kozmetikázására.
A következő évben a feladatok lényegesen könnyebbek voltak, az eredmények mégsem javultak számottevően, s ez a tendencia máig tart. Tavaly, azaz 2010-ben matematikából országosan csupán 188-an érték el a maximális 53 pontos eredményt a 111 ezer vizsgázóból. Az átlagos megszerzett pontszám 11,9 volt…
Nem sokkal jobb a helyzet a humán tárgyak tekintetében. Tavaly ukrán nyelvből a 252 ezer vizsgázó közül csupán nyolcan értek el maximális pontszámot, Ukrajna történetéből pedig egy a 139 ezerből…
Ezek után nem csoda, ha a Gorsenyin Intézet tavaly augusztusi felmérése szerint az iskolai oktatást az ország polgárainak 34,4 százaléka „hármasra” értékelte, minden ötödik pedig (20,2 százalék) „kettesre”. Más szóval, az ukrán polgárok több mint fele úgy véli, hogy az oktatásunk minősége nem felel meg a követelményeknek.
Pedig az oktatásra fordított költségvetési pénzek nagyságrendje tekintetében Ukrajna nem tartozik a sereghajtók közé. A Zerkalo Nyegyeli hetilap internetes változatának közlése szerint 2000 és 2007 között a GDP 5,3 százalékát költötték a szférára, miközben Németországban 4,4, Japánban 3,4, Spanyolországban 4,4, Olaszországban 4,3, az USA-ban 5,5, Franciaországban és Nagy-Britanniában 5,6 százalékát.
A probléma az, állítják a szakértők, hogy az ukrán oktatási rendszer teljességgel elavult, a szükséges reformokról folytatandó szakmai és társadalmi vitát azonban szinte teljességgel lehetetlenné teszi az országot kettészakító politikai szembenállás, a bürokrácia és a korrupció. Valójában ugyanis nemcsak az a kérdés, hogy szükségünk van-e egyáltalán az emelt szintű érettségi rendszerére, s ha igen, milyen formában. Olyan további fontos kérdésekben is ideje volna döntésre jutni, mint például, hogy megfelelő-e a jelenlegi 12-es osztályozási rendszer; hogy hány éves kortól kezdődjék a gyerekek oktatása, s meddig tartson; hány felsőoktatási intézményre van szükség; engedélyezzék-e ismét a felvételi vizsgákat a felsőoktatási intézményekben, s felvételkor vegyék-e figyelembe az érettségi bizonyítványban szereplő jegyeket. És eközben talán nem is az a legfontosabb, hogy végül egytől ötig, tizenkettőig vagy százig terjedő skálán osztályozzuk-e majd a gyerekek tudását, mint inkább az, hogy sikerüljön végre konszenzusra jutni az alapvető kérdésekben, s ne rúgjuk fel az egész oktatási rendszert újra és újra minden politikai kurzusváltás után, különben hamarosan egyáltalán nem marad osztályozni való tudása a nebulóknak.