A magyar plein-air megteremtője

A festészetben – sajnos – nem számít kivételes jelenségnek, hogy saját kora egyáltalán nem, vagy csak későn fedezi fel egy képzőművész zsenialitását. A francia Eugen Henri Paul Gauguin alkotásainak értékét csak halála után ismerték fel.
A magyar Csontváry Kosztka Tivadar festményeit (egy műkritikus alaptalanul lesújtó véleménye alapján) örökösei ekhós szekerek ponyvái számára akarták elkótyavetyélni, s csak az utolsó pillanatban mentette meg azokat a szétszabdalástól egy, az alkotásokat megvásárló jó szemű festő. A magyar plein-air festészet megteremtőjének, Szinyei Merse Pálnak ehhez képest még szerencséje is volt, hisz’ ha 51 éves korában, de végül mégiscsak megérte a megérdemelt megbecsülést.

Akit politikai okokból kicsaptak a gimnáziumból

A leendő festőművész 1845. július 4-én jött világra a felvidéki Sáros vármegyében, Szinyeújfalun. Mind édesapja, Szinyei Merse Félix, mind édesanyja, Jekelfalussy Valéria nemzeti érzelmű, amellett az irodalmat, a képzőművészeteket és a zenét is kedvelő, jómódú, művelt köznemesi famíliából származott. Nyolc gyermekük közül Pál volt a harmadik. Édesanyja az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején – sok más, hasonló gondolkodású hölgytársához hasonlóan – minden ékszerét a függetlenségért és a jogegyenlőségért vívott küzdelem céljaira adományozta, s részt vett az eperjesi hadikórház létrehozásában. Jellemző, hogy a bukás után, a brutális császári megtorlás során nő létére 50 korbácsütésre ítélték (!), s csak lakóhelyük kényszerű elhagyásával sikerült elkerülnie a megalázó büntetést: Szinyei Merse Pál apai nagyapjának ugyancsak Sárosban fekvő jernyei birtokára költöztek.

A kis Pál az Eperjesi Katolikus Gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait, ám 1856-ban osztálytársaival együtt részt vett egy politikai tüntetésen, amiért az osztály többi diákjával együtt kicsapták az iskolából. Előbb magántanulóként szívta magába az ismereteket, majd a Nagyváradi Gimnázium diákja lett, s ott is érettségizett le. Már gimnazistaként ügyesen és nagy kedvvel festegetett, édesapja pedig felismerte a benne rejlő tehetséget, s az ő támogatásával 1864-ben megkezdte öt évig tartó művészeti tanulmányait a nagyhírű Müncheni Képzőművészeti Akadémián. Tanáraitól azonban csak a biztos rajztudást és a képszerkesztés szabályait vette át, kezdettől fogva idegen volt számára az akadémia akkorra már megcsontosodottá vált művészeti felfogása. Nagy hatást gyakorolt rá viszont a barbizoni francia festők müncheni kiállítása, s különösen a barbizoni iskola egyik legjelentősebb képviselőjével, Gustave Courbet-val való megismerkedése. Ezek a művészek ugyanis a természet valósághű ábrázolására törekedtek, s Szinyei is a tőlük nyert ihlet alapján, ám nyugat-európai művésztársaitól külön úton jutott el a plein-air festészetig (a francia plein-air kifejezés magyarul nyílt levegőt jelent), melynek lényege, hogy a tájképeken érzékelhetővé teszi a levegőt és a szabad természetben megfigyelhető fényhatásokat. Sajátos formanyelve és színgazdagsága már az 1869-ben megfestett Ruhaszárítás, illetve A hinta c., vázlatszerű könnyedséggel vászonra vitt, kora-tavaszi hangulatot sugárzó, levegőjárta alkotásain, a magyar plein-air festészet első művein is megfigyelhető. Különleges, bensőséges kapcsolatban állt a természettel, melynek csendje, fenségessége, harmóniája magával ragadta, s újabb és újabb műalkotások létrehozására sarkallta.

A meg nem értett zseni

Akadémiai hallgatóként, majd tanulmányai befejezése után is több jól sikerült portrén örökítette meg családtagjait, önálló műtermet nyitott Münchenben, s évekig ingázott a bajor főváros és a jernyei birtok között. Feleségül vette a gyönyörű Probstner Zsófiát, aki három nagyszerű festménye modellje lett, s öt gyermekkel ajándékozta meg férjét.

1873-ban ecsetje alól kikerült legcsodálatosabb alkotása, a plein-air festészet európai rangú remekműve, a csodálatos színekkel, oldott körvonalakkal ékes, napfénytől sugárzó Majális, melynek színei főleg a zöld, a piros és a kék különböző árnyalataiból épülnek fel. A kiránduló fiatalok által felkeresett domboldal napsütötte, későtavaszi verőfényben fürdő részén sárgászöldben ragyog a fűtenger, pompás kontrasztot alkotva a festményen nem látható, ám a kirándulók fölé árnyat borító fa alatti gyepszőnyeg sötétzöldjével, melyet piros, fehér és sárga virágok tarkítanak. A kép színgazdagságát növeli a két leterített, bíborvörös, illetve fehér takaró, a fiatalemberek vörösesbarna, vagy éppen fekete bársonykabátja, a hosszan leomló barna hajú lány fehér tüll, illetve a vörös hajú hölgy rózsaszín ruhája. A csoport tagjain itt-ott a lombok között átsütő napfény sugarai játszanak. A domb gerincén egy rózsaszín ruhás, napernyős nő, valamint egy fehér ruhát viselő alak látszik a bárányfelhős tiszta tavaszi kék ég háttere előtt. A festmény színei csodálatos harmóniában olvadnak össze, s a képen ott ragyog a mindent betöltő napfény.

Az akadémikus festészet aszfaltalapozású színezéséhez szokott műkritika azonban elutasította az újszerű, ragyogó színekben pompázó alkotást, ami érthető módon elkedvetlenítette a közép-európai festészetben korát megelőző Szinyei Merse Pált, aki visszavonult jernyei birtokára, ám a gazdálkodás mellett sem hagyott fel teljesen a festészettel. Házassága első, még boldog éveiben megalkotta hitveséről készült három festményét, köztük a legismertebbet, a Lila ruhás nőt, mely a természet zöld hátterében, aprólékos műgonddal megfestett réti virágok között ábrázolja feleségét, egymásra tett, csodaszép kezeivel és lélekábrázolással teljes, gyönyörű arcával. A Főkötős c. későbbi portréja az emberi személyiség mély ismeretéről tanúskodik. A könnyed eleganciával megfestett arcképről egy, a saját egyénisége különlegességére ráébredt, szenvedélyes természetű hölgy tekint le a nézőkre.

1882-ben családjával Bécsbe költözött, és a császárvárosban kiállította A pacsirta c. festményét, mely egy hátulról látható, a mező zöld gyepén fekvő női aktot ábrázol a „szépidő-felhőkkel” tarkított kék ég alatt. A kritikusok azonban erről a művéről is lesújtóan nyilatkoztak, többek között „brutálisaknak” titulálták a kép zöld színeit. Erre Szinyei gyeptéglákat hozatott a kiállító-terembe és helyeztetett a festmény alá, hogy jelezze: valósághű színekkel ábrázolta a mezőt. A kritika ezt követően némileg enyhült, ám továbbra is elítélően nyilatkoztak a művészről, aki újabb csalódása után ismét visszatért Jernyére, ahol még megfestette Hóolvadás c. tájképét, de az igazságtalan kritikák hatására egy évtizedre felhagyott a művészettel. Az elismerés hiánya a házasságát is tönkretette, a csalódott Szinyei egymást váltó indulatkitöréseit és apátiába süllyedéseit elviselni képtelen Probstner Zsófia elvált férjétől.

Kései elismerés

Rokonai és barátai biztatására az 1890-es évek elején újból ecsetet vett a kezébe, s a Képzőművészeti Társulat által 1894-1895-ben megrendezett tárlaton – végre – nagy sikert arattak művei. Vadászati témájú, Oculi c. alkotását maga I. Ferenc József osztrák császár, magyar király vásárolta meg. A következő esztendőben a budapesti Műcsarnokban lebonyolított kiállításon már a műkritikusok is felfedezték a Majális nagyszerűségét, s a nagybányai festőiskola tagjai művészelődjükként tekintettek az immár 51 éves festőre, akinek Önarckép bőrkabátban c. alkotását a világhírű firenzei Uffizi Képtár vásárolta meg. A XIX. század utolsó évétől számos vásznán örökítette meg saját kezűleg ültetett szépséges jernyei kertjeit, s így megszületett ún. „park-képei” sorozata, melyeken elsősorban az ébredő tavaszi vagy a sokszínű őszi természetet jelenítette meg. A párizsi világkiállításon ezüstéremmel jutalmazták Hóolvadás c. művét, s elégtételként könyvelhette el, hogy egy müncheni tárlaton – 29 évvel a Majális ledorongolása után – aranyérmet nyert legpompásabb művével. Kinevezték az Országos Mintarajziskola és Rajztanárképző (későbbi nevén: Képzőművészeti Főiskola) igazgatójává, s új tisztségében támogatta a modern irányzatokat és a fiatal festők tehetségének a kibontakozását. 1910-ben a Berlini Nemzetközi Kiállításon újabb aranyérmet nyert, akárcsak az ugyanebben az esztendőben megrendezett Budapesti Téli Tárlaton (az utóbbi helyen Parkban c. tájképével). A következő évben, a Római Nemzetközi Művészeti Kiállításon különteremben állították ki az immár elismert festő műveit, s elnyerte a tárlat nagydíját. Hazájában kitüntették a Szent István Rend kiskeresztjével, Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban pedig Szinyei-termet alakítottak ki.

A plein-air festészet nagy öregje élete utolsó, sikerekben gazdag huszonhat éve után, 1920-ban hunyt el jernyei birtokán. Elérve azt, amiről mindig is álmodott: kortársai méltó elismerését.(Források: Britannica Hungarica, Wikipédia)