A természet egyik legprofibb építőmestere a függőcinege

Puha anyagokból szőtt fészke leginkább fára felkötött téli sapkához hasonlít. A teljesen zárt, hidegben is kuckós szövetodú remek fészkelőhely, aminek a nőstények képtelenek ellenállni.

Nem véletlen, hogy a hímek a fárasztó násztánc helyett ezzel a komfortos kis lakással fogják a tojókat. A háziasság azonban ezzel véget is ér, amint a nőstény nekiáll költeni, a férj azonnal új fészket rak, és másik párt keres – hangzott el a Kossuth Rádió Hajnal-táj című műsorában.

Zsoldos Árpád ornitológus kifejtette, a függőcinege hangja nagyon magas, ez hívó- és kapcsolattartó hangja, de éneke is ennek variációjából áll.

A függőcinege a verébalakúak rendjébe tartozik. Háta vörösesbarna, a hasi rész világosabb krémszínű. Feje kékesszürke, amit fekete maszk díszít, torka fehér. Nem rokona a valódi cinegének.

Az ornitológus szavai szerint nevét függesztve felépített fészkéről kapta. Mindig fűzfát választ, hosszú növényi rostokat hasogat fel a csőrével. Ezeket rácsomózza a lelógó ág végére, majd a hosszú seprűként lógó köteget elkezdi összehurkolgatni.

Zacskó alakra szövi, falát a gyékény magjának röpítőszőrei adják. Amikor majdnem készen van a fészek, a bejárati nyíláshoz lefelé hajló csövecskét is épít, ebbe alulról kell bebújni. Olyan szűkre készíti, hogy csak ő férjen bele.

Általában a hím építi a fészket, ő kezd neki, a tojó, ha tetszik neki, befejezi. Ha nem tetszik neki, szétszedi, és máshol újat építenek, vagy otthagyja.

Hermann Ottó leírása szerint régen a használaton kívüli fészkeket a rétjáró emberek, például a pákászok összegyűjtötték, és a téli lábbelibe belerakták a kapca közé, mert puha, tartós és jó hőszigetelő – magyarázta Zsoldos Árpád a műsorban.