A Tien-san legjelentősebb kutatója

„…ha megcsap a Tarim-medence száraz, forró csamaszele, akkor visz magával a lakatlan fennsíkok, a csendes pamírok felé, a burános (hóviharoktól söpört – L. M.) hágókra, a jégárak hideg völgyeibe.
Nincsen akkor nagyobb örömöm, mint amikor a viharvert, koporsóforma kis sátorocskám cövekjeit ismeretlen hegyek oldalába verhetem.” A magyar földrajztudomány egyik büszkesége, az Ázsia szívében húzódó Tien-san hegység tudós kutatója, Prinz Gyula vetette papírra e sorokat Utazásaim Belső-Ázsiában c. művében. A XIX. század utolsó negyedében született, magas kort megért geográfus, geológus, néprajzkutató legtöbb tudományos eredményét Közép-, illetve Belső-Ázsiában érte el, de a vadregényes Skót-felföldön és a vulkánokban, gejzírekben bővelkedő Izlandon is kutatott, s egy későbbi módosítása ellenére is nagy hatású elméletet dolgozott ki a Kárpát-medence kialakulásáról.

Gimnáziumi bukás – földrajzból (!)

A leendő tudós 1882. január 11-én, a Nyugat-Dunántúlon, a Vas vármegyei Rábamolnári (ma: Püspökmolnári) községben látta meg a napvilágot a helybeli vasúti állomásfőnök, Prinz József és a nemesi családból származó Angyal Franciska harmadik gyermekeként. A kisfiú kimondottan rossz tanulóként kezdte iskolai „pályafutását”: a Nagykanizsai Katolikus Főgimnáziumban harmadikos kisdiákjaként megbukott latin nyelvből, számtanból, rajzoló mértanból, sőt földrajzból (!), egy év múlva pedig szekundát kapott német nyelvből és – immár másodszor – latinból is. Ám miután családjával felköltözött a magyar fővárosba, olyan csodálatos átalakuláson esett át, mint Andersen híres meséjében a csodaszép hattyúvá kifejlődött „rút kiskacsa”. A Budapesti I. kerületi Gimnáziumban már a jó tanulók közé tartozott, földrajzból is kitűnő előmenetelt ért el, s érettségije évében, 1900-ban egy útleírásával első díjat nyert a Magyar Turista Egyesület országos pályázatán. A jutalmat nem kisebb személyiség, mint Eötvös Loránd, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke, egyik legkiválóbb fizikusunk adta át a felnőtté serdült fiatalembernek. A tömegvonzás (gravitáció) kutatásában nagy szerepet játszó Eötvös-inga felfedezője – felismerve a Prinz Gyulában rejlő tehetséget – azt tanácsolta neki, hogy iratkozzon be a Budapesti Egyetem földrajz karára, és Prinz a magyar tudomány legnagyobb szerencséjére hajlott a szóra. Világhírű geológus professzorok, Koch Antal és a kiváló Ázsia-kutató, Lóczy Lajos keze alatt – hihetetlen munkabírással – napi 14-16 órát tanult, kezdettől fogva ő volt az évfolyama legkiválóbb diákja, s budapesti évei után Lóczy ajánlólevelével utazott a Berlini Egyetemre, hogy a jeles geográfus professzor, a szintén Ázsia földrajzával foglalkozó Ferdinand Richthofen mellett bővítse ismereteit. Majd az akkor még Németországhoz, jelenleg Lengyelországhoz tartozó Elba-parti Breslau (ma: Wroclaw) univerzitásán vehette át diplomáját, s ugyanitt védte meg az Északkeleti-Bakony jura időszaki (199,6-145,5 millió éves) kőzettani képződményeiről írt doktori disszertációját.

A geológia fiatal doktora a Budapesti Egyetem Földrajzi és Őslénytani Intézetében helyezkedett el, ahol az évmilliók során egymásra rakódott földtani rétegeket tanulmányozó rétegtannal és paleontológiával (őslénytannal) foglalkozott. A különböző korú üledékekben fellelt őslénymaradványok alapján pontosan rekonstruálta az egyes geológiai időszakok állatvilágát, s már huszonkét évesen a paleontológia elismert szakértőjeként tartották számon. Emellett az 1,6 millió évvel ezelőtt kezdődött és 10 ezer évvel ezelőtt véget ért pleisztocén kor eljegesedéseit (glaciálisait) is tanulmányozta, s két glaciálist mutatott ki az Alpokban.

Égbenyúló hegyláncok között

Az önképezte (autodidakta) geológus, Almásy György 1906-ban kutatóutat szervezett Közép-Ázsiába, s Lóczy ajánlására Prinz is csatlakozott az expedícióhoz. A földrajzi egység legtermékenyebb és legsűrűbben lakott vidékére, a Ferganai-medencébe utaztak, s Andidzsán városban, a turkesztáni vasút keleti végállomásán rakodták le felszerelésüket a Közép-Ázsián végigpöfögő gőzös szerelvényéről. Előbb a medencét észak felől határoló Ferganai-hegységet tanulmányozták, majd elindultak a délkeleti láthatárt lezáró Tien-san felé. Földünk egyik legnagyobb tömegű hegysége Belső- és Közép-Ázsiában húzódik, Kína, Kazahsztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán területén, délen összeér a Pamír hegységgel (Ázsia belsejében a magas hegyláncok által övezett medencéket is pamíroknak nevezik), majd átnyúlik Észak-Pakisztánba, ahol a Hindukus vonulatával érintkezik. Prinz előbb Almásyval együtt kutatott, majd különválva tőle, önálló felfedezőutakat vezetett a magas, meredek hegyoldalakban, csipkézett peremű gerincekben, a völgyekbe alácsúszó jégárakban és 6-7 kilométeres, hófödte csúcsokban bővelkedő hegységbe, melynek jellegzetes medencéi, a hullámos, sziklás felszínű szürtök is magasabban fekszenek, mint a Kárpátok bércei.

Olyan pontos megfigyeléseket tett, melyek addig még az orosz katonai térképészek figyelmét is elkerülték. A hegység középső és déli részét bejárva, felderítette a sebesen rohanó hegyi folyók forrásait és vízgyűjtő területeiket. Egyik legjelentősebb eredménye a Száridzsász folyó áttörésének a feltárása volt. A vízfolyás szűk déli szurdokát nyáron megközelíthetetlenné teszi a gleccserek olvadása miatt – magas vízállás mellett – sebesen vágtató áradat. Ezért a kutató télen, dermesztő hidegben, a szinte függőleges sziklafalakra tapadó jégpárkányokon egyensúlyozva járta be és kutatta fel a völgyet, majd a folyó aksirjaki szurdokát is feltérképezte. A terep és az időjárás nehézségeitől visszariadó karavánjától különválva, egyetlen hegyi vezető társaságában, zsákmányra vadászó farkasfalkák üvöltésétől kísérve folytatta a hegyvidék kutatását, s elsőként írta le tudományos igényességgel a területet, melyről pontos térképet is készített. A Dzsitim-tau vonulat egyik, több mint 6000 kilométeres magasságba tornyosuló csúcsát Lóczy Lajosról, míg az eljegesedett Koksal-tau egyik, hasonlóan hatalmas, a tudomány számára addig ismeretlen, látványos sziklabércét Cholnoky Jenő földrajztudósról nevezte el, s így magyar neveket rajzolt fel a Tien-san térképére. A gleccserek tanulmányozása mellett megfigyeléseket végzett a belső-ázsiai tavak kiszáradásáról, a kirgizisztáni Isszik-kul tó földtani árkában pedig felfedezte egy hajdani harmadidőszaki tó partvonalát (a földtörténeti harmadidőszak 65,5 millió éve kezdődött, és 1,6 millió éve ért véget). A Kizinbulak patak menti keskeny ösvényen haladva nagy veszteség érte: fényképezőgépe a rohanó vízfolyásba esett, ám kitűnő rajzaival, köztük nagyszerű panorámaképeivel pótolni tudta a fotókat. A kirgizek életére vonatkozó megfigyeléseivel, művészi értékű grafikáival pedig a néprajztudományt is gazdagította.

1909-ben indult el második, immár önálló ázsiai expedíciójára. A költségek kevesebb, mint felét a Magyar Tudományos Akadémia biztosította, a többi pénzt maga Prinz Gyula gyűjtötte össze különmunkákból, bányaszakértői jelentésekből, ismeretterjesztő újságcikkek honoráriumaiból. Ezúttal is Andidzsánból indult el felfedezőútjára. Átkelt a Ferganai-hegységen és a vele párhuzamosan futó vonulatokon. Teljesen ismeretlen vidéket tárt fel a Koktau hegylánc északi részén, majd a Tien-san, az Altin-tag, a Pej-hegység és a Kunlun által övezett Tarim-medencét kutatta, mely valaha zöldellő sztyeppvidék volt, ám pár ezer éve kiszáradt, s belsejét ma a Takla-Makán, a Föld egyik legszárazabb sivataga tölti ki. Innen a Pamírba utazott, s a hegyvidéket kutatva kiderítette, hogy a harmadidőszakban kétezer méterrel magasabbra emelkedett, mint most, ám az eltelt évmilliók során az erózió jócskán lekoptatta. Feltárta a Korumdu és a Dzseinágl jégárat, majd újból a Tien-san felé vette az útját. A Dzsitim-tautól délre egy bércek által övezett, csodálatos fekvésű hegyi tavat fedezett fel, melyet a gáláns kutató – feleségéről – Lili-tónak nevezett el. A hegyszerkezeti vizsgálatok mellett jelentős glaciológiai (gleccserekkel, eljegesedésekkel kapcsolatos) vizsgálatokat is végzett, elkészítette a Tien-san pleisztocén kori eljegesedésének a térképét. Ezenkívül egyedülálló, szintvonalas, hegyszerkezeti panorámarajzokat készített, s felfedezőútjai eredményeként fehér foltok tűntek el a térképről.

A Tisia-elmélet

Hazatérve a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem földrajzi tanszékének a tanára lett, s miután Trianont követően Pécsett szervezték újjá az univerzitást, Prinz Gyula is a dél-dunántúli városban folytatta oktatói tevékenységét. Észak-Erdély felszabadulása után a világháború végéig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Földrajzi Intézetét vezette, 1957-es nyugdíjba vonulásáig pedig a Szegedi Tudományegyetemen (mai nevén: József Attila Tudományegyetem) oktatott, s jellemző vonása volt, hogy minden előadását papír nélkül, „fejből” tartotta meg. Közben, az 1910-es években európai kutatóutakat is tett, Izlandon az észak-atlanti szigetország legnagyobb összefüggő jégmezőjének az eljegesedési folyamatait, valamint a vulkáni utóműködést (többek között a gejzíreket) tanulmányozta, majd Skóciában is kutatott. Az 1920-as években kidolgozta az ún. Tisia-elméletet, mely azóta is a Kárpát-medence kialakulásáról szóló elméletek kiindulópontja. Prinz úgy vélte, hogy a Kárpát-medence aljzata egyetlen ősi, kristályos tömb, mely nagy merevsége miatt nem tudott meggyűrődni, így a Kárpátok íve körülötte emelkedett ki. A geológia fejlődésével azonban a XX. század második felében bebizonyosodott, hogy az elmélet nem egészen fedi a valóságot, s a harmadidőszaki üledékek alatt húzódó, az alapjaiig lepusztult dél-magyarországi alaphegység egészen más eredetű, mint észak-magyarországi társa. Tisiának ma már csak a dél-magyarországi alaphegységet hordozó mikrolemezt (kis méretű tektonikai táblát) nevezik, mely a földtörténeti középkorhoz tartozó jura időszak és a földtörténeti újkor 23 millió éve kezdődött és 5,3 millió évvel ezelőtt lezárult földtörténeti kora, a miocén között önállóan mozgott dél, majd észak felé. A miocén közepén összeforrt az Alcapa mikrolemezzel, és együtt gyúrták fel a Kárpátok egy részét.

Prinz 1945 előtt társadalmi megbecsülésben részesült, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, kitüntették a Magyar Érdemrend középkeresztjével, majd a Lóczy-éremmel. Mindig is elítélte a politikai szélsőségeket, antropológiai szemlélete szemben állt a fajelmélettel, az antiszemitizmussal, a kommunista korszakban pedig nem állt be az új rend szekértolói közé. Így akadémiai tagságát felfüggesztették, s mivel gazdaságföldrajzi elképzelései merőben eltértek a marxista gazdaságföldrajztól, ezért számos támadás érte. Soha nem kapta meg a korábban élvezett megbecsülést. Hosszú nyugdíjas évek után, 1973. december 31-én hunyt el Budapesten. Akadémiai tagságát csak 1989-ben állították helyre, s ma újból a magyar földrajztudomány és geológia egyik legnagyobb személyiségeként tekintünk rá. Földgömbbel ékes síremléke a Farkasréti temetőben áll. (Forrás: Wikipédia)