Akiről vulkánt neveztek el

Afrika legtöbb folyója zuhatagokon keresztül hömpölyög a tengerek, az óceánok felé, ez pedig lehetetlenné tette, hogy az európai felfedezők a viszonylag könnyen járható vízi utakon hatoljanak be a világrész központi területeire. Csak a fáradságos szárazföldi utazások árán tárhatták fel a legforróbb kontinens belsejét, így még a XIX. század utolsó harmadában is tekintélyes méretű „fehér foltok” terpeszkedtek a világrészt ábrázoló térképeken. Az egyik utolsó ismeretlen területet, Kenya északi vidékét egy honfitársunk, Teleki Sámuel gróf kutatta és tárta fel.

A sáromberki kastélytól a főrendi házig

A Tündérországnak is nevezett Erdélyben több száz évig nagy birtokokkal és jelentős politikai befolyással rendelkezett a hitújítás idején római katolikus, illetve református ágra osztódott Teleki család. A főúri família utóbbi ágából származott – többek között – az 1739 és 1822 között élt erdélyi kancellár, Teleki Sámuel, aki 50 ezer kötetes könyvgyűjteményét a szélesebb közönség rendelkezésére bocsátotta, megalapítva a híres marosvásárhelyi Teleki Tékát, az egyik legelső magyar közkönyvtárat. S ő építtette fel a Maros-Torda vármegyében álló sáromberki kastélyt, ahol 1845. november 1-jén világra jött a szép kort megért kancellár dédunokája, akit ugyancsak Sámuelként jegyeztek be az anyakönyvbe. A kis Samuval előbb házitanítók foglalkoztak, majd a Debreceni Kollégium diákja lett, s kitűnő eredménnyel fejezte be a nevezetes tanintézményt. Ezt követően Németországban, a Göttingeni, valamint a Berlini Egyetemen pallérozta tovább az elméjét, az állam- és gazdaságtudomány mellett ásványtant, csillagászatot, geológiát és földrajzot is tanult, így sokoldalú műveltséggel tért haza Magyarországra. Főrendi házi képviselőként bekapcsolódott a politikai életbe, ám maga sem sejtette, hogy nem államférfiként, hanem kutatóként fogja beírni nevét a történelembe.

Megismerkedett ugyanis Rudolf trónörökössel, a Magyar Földrajzi Társaság elnökével, s mivel a főherceg anyjához, a márványszép Erzsébet királynéhoz hasonlóan igencsak rokonszenvezett a magyarokkal, szoros barátság alakult ki a két férfi között. A magyar grófban közös vadászataik érlelték meg egy kelet-afrikai szafari tervét, s valószínűleg a korabeli földrajzi felfedezéseket nagy figyelemmel követő trónörökös javaslatára döntött úgy, hogy egy egyszerű vadászkaland helyett feltárja Kenya addig ismeretlen területeit, a Baringo-tótól északra elterülő vidéket, s végére jár azoknak a legendáknak, melyek szerint jókora tenger hullámzik az észak-kenyai sivatagban. A dúsgazdag Teleki önerőből fedezte a kutatóút kiadásait, s mivel a XIX. század utolsó harmadában a bécsi udvarban felmerült egy afrikai gyarmat megalapításának a terve, talán a kolonializáció előkészítése is közrejátszott az expedíció megszervezésében.

Az „esőcsináló”

A magyar gróf értékes segítőtársat kapott a nagy természettudományos műveltséggel rendelkező s kiváló térképész hírében álló pozsonyi születésű osztrák sorhajóhadnagy, Ludwig von Höhnel személyében. A kelet-afrikai partok előtt fekvő Zanzibár szigetén csaknem 300 főből álló, hatalmas karavánt állítottak össze, s minden eshetőségre készen komoly fegyveres kíséretet is szerveztek, bár a magyar kutató „mosolydiplomáciával” kívánta megnyerni a bennszülöttek jóindulatát, s a 17 tonnát kitevő felszerelés jelentős részét a néger törzsi vezetőknek szánt ajándékok és csereáruk tették ki.

Elhagyva a szigetet, 1887. január 24-én – Pangani kikötőjében – Kenya földjére léptek, további száz fővel bővítették karavánjukat, s február 4-én nekivágtak a kelet-afrikai szavanna bozótosokkal és akácialigetekkel tarkított, a fel-feltámadó szélben hullámokat vető fűtengerének, melyen akkor még lényegesen több vadállat élte évmilliók óta változatlan életét, mint ma. A kiváló vadásznak bizonyuló Teleki gróf – gazellák és antilopok elejtésével – maga gondoskodott emberei friss hússal való ellátásáról, s egyúttal egyedülállóan gazdag trófea- és állatbőrgyűjteményre tett szert. Míg a kilőtt elefántok agyarait hazafelé menet, Zanzibárban adta el, s az így befolyt összegekből fedezte a 100 ezer forintra rúgó expedíciós költségek 25-30 százalékát.

A tengerpartot elhagyva északnyugati, majd északi irányban haladtak tovább, s júniusban érték el az 5895 méter magasba tornyosuló, fenséges Kilimandzsárót, Afrika legmagasabb hegyét, melynek őserdővel, az erdőhatár fölött pedig alpesi jellegű rétekkel borított lejtői fölött akkor még teljes szépségében ragyogott az utóbbi időben egyre csökkenő, olvadó hósapka. Teleki és Höhnel vállalkozott a hosszú ideje csendes, ám még ki nem húnyt óriási tűzhányó megmászására, a jobb erőnlétben lévő magyarnak – első európai kutatóként – sikerült is elérnie az 5310 méteren húzódó hóhatárt, s ő fedezte fel az aggófüvek közé tartozó, róla elnevezett Senecio telekii fészkesvirágú növényt. A hegy elhagyása után a harcias nép hírében álló maszájok földjére léptek, ám kellemesen csalódtak bennük: feléjük repített lándzsák helyett barátsággal fogadták az idegeneket, virágzó cserekereskedelem bontakozott ki közöttük, s szemükben kiváltképp megemelkedett a magyar kutató ázsiója, amikor rakétáival esőre bírta a vízpárával telített, ám elúszni készülő felhőket, amiért is „leibonnak”, azaz varázslónak nevezték el honfitársunkat.

Tavak a félsivatagban

Augusztusban búcsút intettek a barátságos maszájoknak, s a csakugyan harcias kikujuk földjére léptek, akik újra és újra megtámadták a karavánt, ám számbeli fölényüket ellensúlyozták a fegyveres kíséret sűrűn ropogó puskái. Majd Teleki – kényszerűségből – büntetőexpedíciót indított a bennszülöttek ellen, mellyel véget vetett a rajtaütéseknek. Októberben elérték Afrika második legmagasabb hegyét, az 5199 méterig nyújtózkodó Kenya-hegyet, melyet szintén a vulkáni működés hozott létre (utoljára 2,6-3,1 millió éve tört ki), s Teleki – minden addigi nyugati utazót megelőzve – 4680 méterig mászott fel rajta. Bejárva a terepet, a kőzetminták alapján bebizonyította, hogy egykor tűzhányóként működött. Viszonylag kis magasságban felfedezett két, gleccserek vájta völgyet (egyikükben tengerszem ragyog a trópusi napfényben), s a Kilimandzsárón és a Kenya-hegyen talált nyomok alapján rájött, hogy a jégkorszak idején még Afrika egyenlítői részén is jókora gleccserek nyúltak le a hegyekről az alattuk fekvő síkságok felé. A geológusok Teleki-glaciálisnak nevezték el ezt az eljegesedési periódust, ami időben egybeesett a 180 ezer éve kezdődött, s 120 ezer esztendeje véget ért európai és észak-amerikai Riss-glaciálissal. A földtani esemény mellett pedig ugyancsak a magyar kutató nevét őrzi egy általa itt felfedezett virágos növény, a Lobelia telekii.

A Kenya-hegyet elhagyva a Baringo-tó felé vették irányukat, melynek partján rövid pihenőt tartottak, majd nekivágtak az északra elterülő, feltáratlan vidéknek, végigkutatva azt. A szavannát fokozatosan felváltotta a félsivatag, 1888. március 6-án pedig felfedezték a legendák „tengerét”, a környéken élő turkana törzs által Nagira Mwaitenként emlegetett, észak – déli irányban hosszan húzódó, 6405 négyzetkilométer kiterjedésű, lefolyástalan sós állóvizet, a világ 20. legnagyobb tavát, melyet Teleki – trónörökös barátjáról – Rudolf-tónak „keresztelt el” (a függetlenné vált Kenya vezetése viszont 1975-ben Turkana-tóra módosította az állóvíz megnevezését). Az expedíció végighaladt a kopár keleti parton, megszenvedve a szárazságot és a perzselő hőséget, s több mint egy hónapos vándorlás után érték el a medence északi csücskét, ahol az addig ismeretlen, de barátságos resiat törzs fogadta az elcsigázott vándorokat, akik végre kipihenhették magukat a kellemesebb éghajlatú vidéken. Ezután továbbvonultak északkelet felé, s április 20-án, már etióp területre érve, megpillantottak egy félsivatagos partok által körülölelt, 930 négyzetkilométernyi vízfelülettel rendelkező, ugyancsak lefolyástalan, sós vízű tavat, melyet a magyar kutató a trónörökös feleségéről, Stefánia főhercegnőről nevezett el (ma viszont a Chew Bahir nevet viseli). Majd délnyugatnak fordultak, s felkutatva a Rudolf-tó déli partját, felfedezték az állóvíztől mindössze öt kilométerre emelkedő, éppen hamut és vulkáni gázokat eregető, 646 méter magas tűzhányót, melynek Höhnel a Teleki-vulkán nevet adta. Feltérképezték a Nagy Afrikai Hasadékvölgy északi részét, ezt követően visszatértek a már ismert területekre, s október 24-én a kenyai Mombasa kikötőjében hajóztak be. A magyar gróf észak felől is meg akarta közelíteni a tavakat, ezért a Vörös-tenger partján, Eritreában partra szállt, s nekivágott a sivatagos vidéknek, ám értesülve a magánéleti válságba került Rudolf főherceg 1889. január 30-i öngyilkosságáról, visszafordult, s hazatért.

Az addig ismeretlen terület feltérképezése mellett Teleki és Höhnel elsőként rögzítette fényképsorozaton egy expedíció egész történetét. Fontos kordokumentumoknak minősülő fotókon örökítették meg Kelet-Afrika XIX. századi természeti képét, a bennszülöttek falvait, életmódjukat. Felfedezték a burkunedzsi, a resiat, a turkana és a szuk törzset, s a körükben végzett néprajzi kutatások mellett minden addiginál részletesebb leírást készítettek Kelet-Afrika nilota népeiről, elsősorban a maszájokról és a kikujukról. Fegyverekből, ékszerekből és használati eszközökből álló, 338 darabos értékes etnográfiai anyagot gyűjtöttek, melyekkel megalapozták a Magyar Néprajzi Műzeum afrikai gyűjteményét. Felfedeztek 78 új növény-, valamint több kaméleon- és pókfajt, részletes ásvány- és kőzetgyűjteményük bemutatja a terület földtani múltját, míg meteorológiai méréseiknek ma is hasznát vehetik az éghajlatkutatók.

Az utolsó évek

A kutatóutat követően Telekit és Höhnelt a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagjaivá választották. Sámuel gróf később, 1893-ban vadászexpedíciót vezetett Indiába és Indonéziába, két évre rá pedig ismét megpróbálkozott az omlásveszélyes lejtőjű Kilimandzsáró megmászásával, ám ezúttal sem jutott el a csúcsig. 1914-ben, az első világháború kitörésekor, tartalékos huszártisztként frontszolgálatra jelentkezett, ám 69 éves korára való tekintettel, kérését visszautasították. 1916. március 10-én hunyt el Budapesten.

Lajos Mihály

Kárpátalja