Az amerikai huszárság egyik „alapító atyja”

Amikor 1978. január 6-án a Cyrus Vance külügyminiszter által vezetett amerikai küldöttség ünnepélyes keretek között visszaadta a 2. világháború végén amerikai kézbe került Szent Koronát Magyarországnak, konkrétan Apró Antalnak, az Országgyűlés akkori elnökének, a tengerentúli politikus – a két ország kapcsolatáról szólva – felidézte az amerikai függetlenségi háború magyar hősének, fabriczi Kováts Mihály huszárezredesnek az alakját, aki fogadott hazája szabadságáért küzdve halt katonahalált. De ki is volt ez a kalandos sorsú hazánkfia, aki az asztallap-simaságú Nagykunságról elindulva, Észak-Amerika atlanti partvidékén fejezte be földi életét?

Egy alföldi lovas a Hávor-ezredben

Hősünk a Nagykunság központjában, a XVIII. század derekán városiasodni kezdő Karcagon (korabeli nevén Karcagújszálláson) jött világra egy köznemesi família gyermekeként. Élete első tizenhat évéről szinte semmit sem tudunk, mivel a település református anyakönyvét 1730-tól kezdték vezetni, s csak későbbi keltezésű hivatalos iratokból, jegyzőkönyvekből következtethetünk a korábbi eseményekre. A levéltári adatok alapján valószínűsíthető, hogy Kováts Mihály 1724 augusztusában látta meg Isten szép világát, ám hamar árvaságra juthatott. Édesapja neve 1736-ig, édesanyjáé pedig 1739-ig szerepel a lakossági összeírásokban. Későbbi, hibátlan latin nyelvű levelei alapján biztosra vehető, hogy a kis Mihály a Karcagi Református Gimnáziumban végezte iskolai tanulmányait, de már alig serdült legényként is katonaéletről álmodott, így tizenhat évesen belépett a Hávor-huszárezredbe. Katonáskodása első évében jobb létre szenderült VI. Károly német-római császár (III. Károly néven magyar király). Fiú utód híján legidősebb lányát, Mária Teréziát jelölte ki örököséül, ám a birodalom több részállama nem ismerte el a leányági örökösödést, II. (Nagy) Frigyes porosz király szemet vetett az Ausztriához tartozó gazdag Sziléziára, Franciaország pedig le akart számolni az örök rivális Habsburgokkal, így 1740-ben kitört az osztrák örökösödési háború, melynek kezdetén úgy tűnt, semmi sem mentheti meg Mária Terézia trónját.

Kováts Mihály egységét előbb Sziléziában vetették be a tartományba behatoló poroszok ellen, majd átvezényelték őket Csehországba, ahol a francia csapatok közt vitézkedő Bercsényi-huszárok ellen kellett harcolniuk. Hősünk – több bajtársával együtt – igencsak szívére vehette, hogy két ellenséges nagyhatalom zászlai alatt magyar katonáknak kell kardot rántaniuk egymásra, s minden bizonnyal örültek, amikor nemsokára át kellett vonulniuk az itáliai hadszíntérre. Strázsamesteri (vagyis őrmesteri) rangot kapott, majd kornétássá (zászlóssá) előléptetve ismét a poroszok ellen vezényelték. A kiváló hadvezéri képességekkel rendelkező porosz király azonban sorozatos vereségeket mért a császári hadakra, így Mária Terézia békét kért, s a béke zálogaként lemondott Sziléziáról. Ám ezt követően minden erejét németországi riválisai és a franciák ellen fordíthatta, s a britek katonai beavatkozásának köszönhetően sikerült megőriznie trónját. 1748-ban véget ért a háború, Kováts egységét viszont feloszlatták, s a nagykunsági huszár – modern kifejezéssel élve – munkanélküli lett. Megélhetést keresve belépett II. (Nagy) Frigyes hadseregébe, ahol örömest alkalmazták a harcedzett, bátor magyar könnyűlovasokat. S az utóbbiak is szívesen csaptak fel porosz huszároknak, mivel a Habsburg-csapatoknál gyakran megesett, hogy puskaport alig szagolt, de gazdag osztrák és cseh nemes ifjakat neveztek ki parancsnokokként több évtizede szolgáló magyar tisztek, altisztek fölé, míg a poroszoknál kizárólag a csatatéren mutatott teljesítmény számított, így a tehetséges katonák ott könnyebben érvényesülhettek. Kováts is altiszt lett a Székely-huszárezredben, melynek parancsnoka, az erdélyi származású Székely Mihály tárt karokkal fogadta a más országok hadseregeiből kilépett honfitársait, s jellemző, hogy az ezred tisztikara szinte teljes egészében magyarokból állt.

A hétéves háború forgatagában

A porosz zászló alá állt magyar huszároknak nem kellett sokáig várniuk arra, hogy a harcmezőn is bizonyítsanak. A Habsburgok ugyanis vissza akarták szerezni Sziléziát, s több európai ország is meg akarta állítani Poroszország megerősödését. 1756-ban kirobbant a hétéves háború, az első olyan katonai konfliktus, mely nemcsak Európára, hanem más földrészekre, nevezetesen Észak-Amerikára és Ázsiára (konkrétan Indiára) is kiterjedt. A Habsburg Birodalom, Franciaország, Svédország, a Nápolyi és a Szárd Királyság, Spanyolország, valamint Oroszország a poroszok ellen fordult, Nagy-Britannia és Portugália viszont II. Frigyes mellé állt, míg a Német-római Birodalom részállamai megoszlottak abban a kérdésben, hogy az osztrákokat vagy Poroszországot támogassák-e. II. Frigyes a nyugat, kelet és dél felől fenyegető ellenségeivel szemben három részre osztotta haderejét, s a Székely-huszárezredet a Csehországon keresztül Ausztria felé támadó hadsereghez osztották be. A háború elején kornétási rangban vitézkedő Kováts főleg előőrsi, felderítői, utánpótlás-biztosítási feladatokat látott el csapatával, de nyílt csatákban is részt vett.

A Székely-huszárok október 17-én, Gothánál váratlanul lecsaptak egy jelentős túlerőben lévő francia egységre, és a meglepetés erejét kihasználva, fényes győzelmet arattak. Kováts Mihály bal karja súlyosan megsérült az ütközetben, ám felépülése után részt vett a novemberi és a decemberi hadműveletekben. A következő évben Székely Mihályt tábornokká léptették elő, s így Kleist ezredes lett az alakulat parancsnoka. Hősünket előbb a porosz trónörökös személyét biztosító csapatok elővédjének a parancsnokává nevezték ki, majd – mivel a Habsburg-hadseregből tömegesen szöktek át magyar huszárok a porosz oldalra – Kováts vezénylete alatt önálló egységet szerveztek az utóbbiakból. 1759-ben a Kleist-ezreddel együtt Frankóniába vezényelték őket, ahol részt vettek a május 11-i himmelskorni ütközetben, melyben a poroszok szétverték Riedesel császári tábornok seregét. A következő esztendőben Kováts Mihályt kapitánnyá léptették elő, ám egy nemszeretem parancsot kapott: hadisarcot kellett behajtania a poroszokkal ellenséges német államok városaiban. Kováts azonban látta, hogy a követelt összegek sok esetben irreálisan nagyok, s mivel emberséges természetű volt, nem akarta minden áron „kivasalni” a sarcot, így kevés pénzt fizetett be a kincstárba, amivel viszont előidézte elöljárói elégedetlenségét. Rosszakarói még sikkasztással is megvádolták, ám a vizsgálat kiderítette, hogy mindig korrekt módon járt el. A gyanúsítgatásokból és a sarcoltatásokból viszont végleg elege lett, s bár őrnagyi rangot is kapott, kilépett a porosz hadseregből. Mária Terézia amnesztiarendeletének a hírére hazatért Magyarországra, ahol szolgálaton kívüli őrnagyi rangot és évi kegydíjat kapott. Majd történt egy esemény, messze-messze nyugaton, mely az Atlanti-óceán túlpartjára vitte hősünket.

A csillagos-sávos lobogó alatt

1763-ban a Brit Birodalom, Poroszország és szövetségeseik győzelmével véget ért a hétéves háború. Anglia a hadikiadások miatt jócskán kiürült kincstárat részben a tizenhárom észak-amerikai gyarmatán élő telepesek nagymértékű megadóztatásával akarta feltölteni, ami az utóbbiak szemében – finoman fogalmazva – nem tette népszerűvé a londoni kormányzatot, mely a kolóniák gazdasági fejlődését is nagymértékben fékezte. Érthető, ha a telepesek körében egyre növekedett az elégedetlenség a brit kormánnyal szemben, majd hosszú évek növekvő feszültsége után 1775-ben forradalom tört ki a kolóniákon, s kezdetét vette az amerikai függetlenségi háború. A felkelt gyarmatok megalapították az Amerikai Egyesült Államokat, s 1776. július 4-én elfogadták a Függetlenségi Nyilatkozatot, mellyel hivatalosan is kinyilvánították a brit koronától való elszakadásukat.

A nemzeti függetlenség mellett polgári jogegyenlőségért, demokratikus köztársaságért is küzdő telepesek harcával Európában is többen rokonszenveztek, s megannyi önkéntes hajózott át az Atlanti-óceánon, hogy csatlakozzon az amerikaiakhoz. A telepesek ügyével szimpatizáló Kováts Mihály a háború harmadik évében kelt át a tengerentúlra, s belépett a pennsylvaniai német gyarmatosok szabadcsapatába (ebben az időben jelentős német kolóniák is éltek a brit gyarmatokon). Újvilági katonai pályafutásában fordulópontot jelentett a lengyel emigráns lovastiszttel, Kazimierz Pulaskival való megismerkedése, aki meggyőzte George Washingtont, az amerikai hadsereg vezénylő tábornokát a huszárság megszervezésének a fontosságáról. Pulaskit kinevezték a német szabadcsapatokból létrehozott légió brigadérosává (dandártábornokává), Kovátsot pedig az alakulat vezénylő ezredesévé és a könnyűlovasság kiképzőtisztjévé. Hősünk porosz minta alapján megalkotta a huszáregységek katonai szabályzatát, s 1778 februárjára be is fejeződött a huszárezredek felszerelése és kiképzése.

A Pulaski-légió előbb északon, New York és New Jersey államok területén harcolt. Kováts huszárjai a hadonfieldi csatában estek át a tűzkeresztségen, ahol a könnyűlovasság viharos támadása döntötte el az ütközetet az amerikaiak javára. Ezt követően az angolok által a telepesek ellen feltüzelt indiánok ellen vetették be őket (ugyanakkor nem egy indián törzs a gyarmatosokat támogatta), majd Wilmington, Fredericksburgh és Princetown térségében csaptak össze a britekkel. Október 15-én egy, a légióból az angolokhoz átszökött tiszt információinak köszönhetően az Osborn’s Islandnél partraszálló ellenséges csapatok rajtaütöttek az ott tábort vert légión. A támadás a gyalogságot érte, és nagy veszteségeket okozott körükben. Küszöbön állt a vereség, amikor Pulaski és Kováts személyesen állt a huszárok élére, s a lovasroham elsöpörte a brit egységeket.

Ez idő tájt az amerikaiak amúgy is jelentős győzelmeket értek el északon, s 1779 elején az angolok a déli területeken akarták a maguk javára billenteni az erőviszonyokat. Elfoglalták Georgia állam egy részét, majd megindultak az egyik legfontosabb déli kikötő, Dél-Carolina fővárosa, Charleston ellen. Így a Pulaski-légiót a települést védő Lincoln tábornok megsegítésére vezényelték. Az egységnek 1200 kilométert kellett megtennie, leküzdve a rendkívül nehéz terepviszonyokat. Több heti vonulásuk során átkeltek az Appalache-hegység vonulatain, áthatoltak az akkor még szinte érintetlen ősvadonon, átkeltek az útjukat álló ingoványokon, miközben himlőjárvány tört ki a kimerült katonák körében, melyet csak nehezen tudtak megfékezni. Májusban érték el Charlestont, ahol reményvesztett lakosokkal és a település feladására hajló magisztrátussal találkoztak. Pulaski azonban a városháza tanácstermében kijelentette, hogy minden erővel megvédi a települést, s hogy lelket öntsön a csüggedt lakosságba, május 11-én a település határába ért Prevost tábornok többszörös túlerőben lévő serege ellen vonult. A kibontakozó ütközetben Kováts Mihály személyesen vezette rohamra huszárjait, s míg a rátörő dragonyosokkal viaskodott, egy golyó kioltotta az életét. A légió visszavonult, a britek katonai tiszteletadás mellett eltemették a vitéz lovastisztet, a várost azonban nem tudták bevenni.

A főleg a franciák, kisebb mértékben a hollandok és a spanyolok által támogatott amerikaiak 1782-ben, a yorktowni csatában döntő győzelmet arattak az angolok fölött, s a következő évben megkötött párizsi békében a Brit Birodalom lemondott Amerikáról. Charleston katonai akadémiájának gyakorlóterén pedig ma emléktábla idézi fel a magyar huszárezredes emlékét, s magát a gyakorlóteret is Michael Kovats Fieldnek nevezték el (az angol field szó magyarul mezőt jelent). Míg a washingtoni magyar nagykövetség parkjában lovasszobrot emeltek az amerikai függetlenségi háború magyar hősének. (Források: Dojcsák Győző: Amerikai magyar történetek, R. Szabó Jenő: Polgárháború Észak-Amerikában, Wikipédia)