A Diótörő története
A Diótörő ma már elválaszthatatlan a karácsonyi időszaktól, sokak számára a meghittség, a gyermeki csoda és az ünnepi varázslat jelképe. Kevesen tudják azonban, hogy a világhírű balett története jóval korábbra nyúlik vissza, és eredetileg nem is táncműként született meg.
A Diótörő alapjául E. T. A. Hoffmann német író meséje szolgált, amelyben egy kislány – Hoffmann-nál Marie, a későbbi feldolgozásokban Clara – karácsony estéjén különleges ajándékot kap: egy diótörő figurát. Éjfélkor a játék életre kel, és a gyermek egy mesés utazás részese lesz. Megküzd a gonosz Egérkirály ellen, eljut a hópelyhek birodalmába, majd az édességek országába és a Cukortündér varázslatos világába.
A történet zenéjét Pjotr Iljics Csajkovszkij komponálta, ám ő kizárólag a zenéért felelt. Mégis, az idők során az ő neve forrt össze a Diótörővel. Érdekesség, hogy az 1892-es szentpétervári ősbemutatón a balett nem aratott osztatlan sikert: sem a közönség, sem a kritikusok nem fogadták különösebb lelkesedéssel.
A diótörő figurákhoz különleges hagyomány is kapcsolódik. A néphit szerint ezek a fából faragott alakok nem csupán dísztárgyak voltak, hanem védelmező szerepet töltöttek be: szerencsét hoztak, és óvták az otthont a bajtól. Ez a hagyomány Németországból, az Erzgebirge vidékéről ered, ahol a diótörőket először kézzel faragták.
Világszerte igazán az 1950-es évektől váltak népszerűvé, elsősorban az amerikai balett-társulatok karácsonyi előadásainak köszönhetően. Azóta a Diótörő nemcsak színpadon, hanem az otthonokban is az ünnepi időszak egyik legismertebb jelképe lett.
Ha karácsonykor diótörő figurát látunk a polcon, érdemes rá úgy tekinteni, mint a hagyomány és a mese őrzőjére.