Egy legendás ütközet – csaknem két és fél ezer évvel ezelőtt

Szerző: | 2015.07.30., 09:46 | Színes

Akik megcselekedték, amit megkövetelt a haza…

A Balkán hegyvonulatai által keresztül-kasul szelt Görögország ideális helyszín egy védelmi háború számára. Két termékeny medence, a Thesszáliai-, illetve a Boiótiai-síkság kivételével hol némileg tágasabb, hol egészen összeszűkülő folyóvölgyek kanyarognak csak a messzeségbe hullámzó hegygerincek, a hatalmas hegytömbök, a kilométeres magasságokba emelkedő csúcsok között. Átjáró kevés van. Észak- és Közép-Görögország között például egyetlen út nyílik: a keskeny Thermopülai-szoros, melyet dél felől járhatatlanul meredek sziklafalak öveznek, északról pedig a jókora sziget, Euboia északnyugati csücskével átellenben hullámzó Maliai-öböl vize határolja. Az átjáróban egy kis létszámú, de kitűnően felfegyverzett és jól kiképzett katonai egység hosszabb időre is feltartóztathat egy sokkal nagyobb létszámú ellenséges haderőt – ami meg is történt itt 2495 évvel ezelőtt…

A Kr. e. V. század legjelentősebb fegyveres konfliktusai voltak a görög–perzsa háborúk, melyek során első ízben ütközött meg egymással a Nyugat és a Kelet, Európa és Ázsia. A harcok előzményei az előző évszázadba nyúltak vissza, amikor a Kis-Ázsia égei-tengeri partvidékén sorakozó ógörög jón városállamok (poliszok) előbb a Nyugat-Anatóliában felemelkedő Lüd Királyság, majd az ezt meghódító Perzsa Birodalom uralma alá kerültek. És igaz, hogy a perzsák egyrészt megbecsülték a jón kézművesek, művészek mesterségbeli jártasságát, sokuk talált munkát a hatalmas keleti birodalom nagy építkezésein, másfelől viszont a poliszok lakói egyre tűrhetetlenebbnek érezték az idegen helytartók önkényeskedéseit, a birodalmi katonaság jelenlétét, s persze, a magas adókat, melyeket soha, sehol, senki sem szívlelt. A növekvő feszültség Kr. e. 500 és 499 folyamán általános felkeléshez vezetett, a pánhellén (összgörög) összefogás jegyében pedig az egyik legtekintélyesebb európai görög városállam, Athén, valamint az euboiai Eretria is a jónok megsegítésére sietett. A perzsák azonban Epheszosznál vereséget mértek a szövetséges poliszok csapataira, melyet követően Athén, majd Eretria is „kiszállt” a háborúból, Kr. e. 496-ra pedig a keleti hódítók leverték a felkelést.

A két európai görög városállamnak a jónok melletti – érthető – kiállása azonban felbőszítette I. Dareiosz perzsa királyt, aki hat év múlva hajóhadat és a hajókon szállított szárazföldi erőket küldött a két polisz ellen. Eretriát kemény harcok árán be is vették, ám az athéniak és plataiai segédcsapataik a zseniális hadvezér, Miltiadész vezetésével, Marathónnál fényes győzelmet arattak az ázsiai sereg fölött.

I. Dareiosz belátta: a görögök ellen csak még nagyobb haderő, és még tekintélyesebb hadiflotta bevetése hozhat eredményt. Komoly hadi előkészületekbe kezdett, ám halála megakadályozta abban, hogy meginduljon az európai Görögország ellen. Fiára és utódjára, Xerxészre várt a feladat, hogy bosszút álljon Marathónért, s az összes poliszra kiterjessze uralmát.

Kr. e. 480-ban az új király személyesen állt a hatalmas – és soknemzetiségű – birodalmi hadsereg élére, mely a Hellészpontosz tengerszoroson (mai nevén: a Dardanellákon) vert két hajóhídon vonult át Ázsiából Európába, majd a tengerpart közelében haladt tovább, az utánpótlást is szállító óriási keleti hajóhad pedig szintén a partok mentén vitorlázott, evezett célpontjai felé. Athén vezetője, Themisztoklész érezte, hogy csak úgy van győzelmi esélyük a hatalmas túlerőben lévő perzsákkal szemben, ha a tengeren aratnak megsemmisítő diadalt, mivel az Égei-tenger fölötti uralom megszerzésével visszavonulásra késztethetik az ellenség szárazföldi erőit is. Ám a görögök mindent megtettek azért, hogy a szárazföldön ugyancsak megállítsák a hódítókat. Felmerült a terv, hogy Észak-Görögországban, az Olümposz és az Ossza hegycsúcs közötti Tempé-völgy bejáratánál vegyék fel a harcot, ám a makedón király követei lebeszélték őket erről, mondván, hogy a viszonylag széles völgyben Xerxész hadai – túlerejükből fakadóan – egyszerűen legázolnák a poliszok csapatait. Így esett a választás a keskeny, ráadásul erődítésekkel is megerősített Thermopülai-szorosra, ahol Leónidasz spártai király vezénylete alatt sorakozott fel a görög sereg. A haderő nagy részét (akárcsak Marathónnál) nehézfegyverzetű gyalogosok, ún. hopliták (pontosabban: hoplitészek) alkották. Ezek védőfegyverzete zárt ércsisakból, bronzlemezekkel megerősített, jókora, kerek bőrpajzsból, mellvértből vagy bronzlemezekkel megerősített szövetruhából és lábvértből állt. Támadófegyverzetüket pedig hosszú lándzsa, rövidebb hajítódárda, valamint rövid, kétélű kard képezte. A perzsáknak nem volt hasonlóan erős páncélzattal, illetve pajzzsal felszerelt nehézgyalogságuk, így a görögök minőségi fölénye némileg egalizálta a számbeli hátrányt. Emellett fejlett sportkultúrájuk révén a poliszok katonái edzettebbek, izmosabbak voltak ellenségeiknél, és ami nagyon fontos: ők a hazájukat védték…

A keskeny szorosban (különböző számítások szerint) 5200–11 200 görög foglalta el állásait. Xerxész csapatainak pontos számát illetően is eltérnek a vélemények, a különböző ókori szerzők és a modern kori történészek 15–20 ezerre, 60 ezerre vagy 70–300 ezerre becsülik a számukat. Egy biztos: sokszoros túlerőben voltak, ám a terep a görögöknek kedvezett. A csata augusztus 7-én vagy 8-án kezdődött. A hódítók első támadását a kis-ázsiai és a méd csapatok intézték Leónidasz hadsorai ellen (a médek a perzsák rokonai voltak, a mai Irán északnyugati részén éltek, s valószínűleg bennük tisztelhetjük a kurdok őseit). Az eget is elsötétítő nyílzáportól a görögöket megvédte kiváló védőfelszerelésük, a közelharc során pedig – hatalmas emberveszteséget okozva – visszaverték ellenségeiket. Ezt követően a perzsa hadsereg legjobb harcosai, az ún. „halhatatlanok” lendültek támadásba (az elit egység onnan kapta a nevét, hogy mindig ugyanannyit vettek fel sorai közé, mint amennyi elesett, így a létszáma azonos maradt). Ám Leónidasz páncélfalán még ők sem tudtak áttörni, számtalan halottat hagyva maguk után, végül visszavonultak. Napokig dúlt a harc a tapodtat sem mozduló görögök és az elkeseredett támadásokat indító, majd véres fejjel meghátráló ázsiaiak között, és semmi jele sem volt annak, hogy Leónidaszék belefáradnának a küzdelembe. Közben pedig a Themisztoklész által vezetett egyesített görög hajóhad is ügyesen manőverezett a szárazföld és Euboia közötti tengerszorosban, feltartóztatva a perzsa flottát.

Ekkor azonban egy környékbeli görög – a várt hatalmas jutalom reményében – elárulta a perzsáknak, hogy van egy hegyi ösvény, melyen a hősiesen védekező Leónidaszék hátába kerülhetnek. A spártai király – amint megtudta, hogy a keskeny csapáson is közelednek Xerxész erői – serege zömének meghátrálást parancsolt, csak 300 spártai, valamint több száz theszpiai, illetve thébai katonát hagyott a keze alatt, s vállalta, hogy fedezi a visszavonulást, amit meg is tett. Az egyenlőtlen küzdelemben Leónidasz és valamennyi, mellette maradó katonája elesett, de elérte, hogy a görög sereg túlnyomó része zavartalanul visszavonulhasson, s a Közép- és Dél-Görögországot összekapcsoló keskeny Korinthoszi-földszoroson sorakozhasson fel…

A következő egy hónapnyi idő alatt Xerxész meghódoltatta egész Közép-Görögországot, szeptember elején azonban a Themisztoklész által vezetett görög hajóhad a Szalamiszi-szorosban felmorzsolta a perzsa flottát, így az ellenség szárazföldi csapatai visszavonulásra kényszerültek. A háborúsorozat azonban még hosszú ideig elhúzódott, s csak a Kr. e. 469-ben vívott eurümedóni csatában aratott fényes görög győzelemmel ért véget, melyet követően a perzsák végleg feladták Görögország meghódításának tervét. A thermopülai csatatéren pedig a görögök kőtáblát állítottak fel, melyre rávésték az elesett spártai hősök elszánt hazaszeretetéről megemlékező sorokat: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza!”

Újfalussy Géza

Pin It on Pinterest

Share This