Elköltözik a bányásztelepülés krónikása

Szerző: | 2015.08.20., 13:54 | Színes

Sóbányi Imre

2015. augusztus 16-án töltötte be 85. születésnapját Aknaszlatinán Sóbányi Imre, akinek sok évtizedes, áldozatos közösségszervező munkáját a KMKSZ Fodó Sándor-díjjal ismerte el. Imre bácsi tizennégy éves korától él a településen, melynek történetét, valamint a Szlatinától elválaszthatatlan sóbányászat történetét a kezdetektől kutatta.

Tizenhét éven át volt a KMKSZ Aknaszlatinai Alapszervezetének elnöke, fontos tisztségeket töltött be a megyei szervezetben is. Amióta egy baleset mozgásában korlátozza, nekilátott és leírta Aknaszlatina múltjával kapcsolatos ismereteit és emlékeit. A Fodó-díjjal népes delegáció kereste meg aknaszlatinai otthonában, ami láthatóan meglepte Imre bácsit, akivel ebből az alkalomból beszélgettünk.
– Imre bácsi örül a díjnak?
– Nem számítottam rá, és nem is vagyok meggyőződve arról, hogy kiérdemeltem eddigi életemmel, munkámmal.
– 1944-ben költöztek gyógyszerész édesapjának köszönhetően Aknaszlatinára, azóta nem volt olyan jelentős esemény a nagyközségben, amiről ne lennének személyes emlékei, amiről ne tudna érdekes részleteket mesélni.
– Szlatinára 1944. október 17-én jöttek be a szovjet csapatok, és november 17-én a magyar férfiakat már el is hurcolták a lágerekbe. A kórházra és a polgári iskolára kitették a cseh zászlót. Cseh zászló került a bányára is, hirtelen sok híve akadt a csehszlovák mozgalomnak. A kommunisták aláírásokat gyűjtöttek annak érdekében, hogy hazahozzák az elhurcolt magyar férfiakat, de az aláírásgyűjtő íveken nem volt szöveg – ki tudja, mire használták fel azokat az aláírásokat? Egy idő után a kommunisták ledobálták a közintézményekről a cseh zászlókat és vörös zászlót tettek a helyükre. Ez idő tájt a község központjában volt egy ereklyés magyar országzászló. Jól jellemzi a helyzetet, hogy az a magyar lobogó – miközben cserélődtek a közintézményeken a különböző zászlók – végig, egészen 1945 nyaráig a helyén maradt. Hét-nyolc hónapig ott maradt a piros-fehér-zöld zászló.
Később Lenin-szobrot tettek az országzászló talapzatára. Azt a szobrot a rendszerváltás előtt valaki vadászpuskával úgy eltrafálta, hogy elfordult a feje. Egy helyi kőműves jelentkezett, és kiigazította egy kicsit, de akkortól úgy nézett ki mint egy gorilla. Emiatt később eltávolították, és Bohdán Hmelnyickíj szobrát tették a helyére, amelyet most is megcsodálhat, aki Aknaszlatiánán jár, az egykori magyar polgári iskola épülete előtt látható, amelyben ma a román középiskola működik.
– Különböző beosztásokban dolgozott a vasútnál, végül állomásfőnök lett Aknaszlatinán, de részt vett a Bajkál–Amur vasútvonal (BAM) építésében is.
– Az, hogy én eljutottam a BAM-ra, Zékány Imre gyerekkori cimborámnak köszönhető. Ő a hetvenes évek végén magyar ősnyelvészeti kutatásokat szeretett volna folytatni nyelvészként, de betegsége miatt akkor már erre képtelen volt. A Szovjetunióban akkoriban a nyenyecek területén kőolajat és földgázt találtak, elindult abba az irányba a vasútépítés. Én megbeszéltem Imre barátommal, hogy jelentkezek oda a vasútépítésre, és közvetítem majd neki az ott megismert őslakosságtól begyűjtött információkat, követve az ő utasításait. Akkor már a nagyobbik lányom tanítónő volt itt Szlatinán, a kisebbik pedig akkor érettségizett.
Kérvényeztem is a minisztériumban, hogy helyezzenek oda északra, de nem okozott nagy örömöt a válasz. Áthelyeztek, de nem északra, hanem a BAM-ra. Így jutottam el a Bajkálon túlra. De mivel én kérelmeztem, visszaút nem volt. Tinda környékén töltöttem öt évet, 1978-tól 1983-ig. Tinda a BAM fővárosa, az akkor épített vasút igazgatóságának a székhelye. Amikor oda érkeztem, először forgalmi ellenőrként alkalmaztak. Kezdetben egy vasúti személyszállító kocsi fülkéjében laktam, három hónapig. Aztán lakást kaptam egy előre gyártott elemekből épült barakkházban. Hamar összebarátkoztam az ott élőkkel, és rövidesen azt tapasztaltam, hogy újdonságként hatnak a vezetőségre azok a hírek, amit én akkor ott összeszedtem. Egyébként ott nincs európai értelemben vett őslakosság. Az evenkek uralták azt a területet, de ők vadászok, folyamatosan vándoroltak. A meteorológiai állomásokon élő oroszok – nagy részük száműzöttként került oda – jelentették az igazi őslakosságot, akik tíznaponta küldtek jelentést. A tél szeptember elején hirtelen kezdődött és májusig tartott. Egyszer volt -54 °C hideg is, de a -40 fokos rendszeres volt. Rövid idő után odaköltözött hozzám a feleségem is, az itthon maradt lányok felügyeletét a húgom vállalta. Az ott töltött öt év alatt nagyon sokféle megbízatásom volt, de nagyon sok érdekes dolgot is megfigyeltem a munkám elvégzése mellett, amit nemrég egy hatvan oldalas visszaemlékezésben írtam le.
Amikor hazajöttem, rövid időn belül a Lembergi Vasúti Igazgatóságon pénzügyi ellenőr lettem, egészen nyugdíjba vonulásomig. Munkámból adódó elfoglaltságom miatt nem tudtam ott lenni a KMKSZ alakuló ülésén, de a szlatinai alapszervezet alakuló ülésén már ott voltam.
– Kezdettől részt vett a KMKSZ munkájában?
– Az alapszervezet megalakulása után két évvel nyugdíjba mentem, és én lettem a megalakuló nyugdíjas csoport elnöke. Majd 1995-től, 17 éven át voltam a községi alapszervezet elnöke. Közben a megyei ellenőrző bizottságnak voltam hosszú ideig a tagja, benne voltam a nagyválasztmányban, majd végül a fegyelmi bizottságban.
A KMKSZ megalakulásakor sok fontos dolgot meg tudtunk valósítani. Ezek közül a legfontosabb, hogy létrejött Aknaszlatinán a magyar középiskola. Egy Zombori István nevű pártember vállalta magára a kezdeményezést, aki Moszkvába utazott egy delegációval. Ott megígérték, hogy ha találunk egy megfelelő épületet és berendezzük, akkor szeptember elsejétől megnyílhat a magyar iskola. Ezt követően kisebb csoda történt itt. Kinéztünk egy romos óvodaépületet, a KMKSZ mozgósította egész Szlatinát. Pontosabban nemcsak Szlatinát, rengetegen jöttek Viskről és egészen Beregszász környékéről is, akik segíteni akartak. Ingyen került valahonnan nagy mennyiségben bitumen, amivel újra szigetelték a födémet, ebben a munkában Zombori Pityu meg is sérült. Közben egyszerre meszeltek, vakoltak, rendkívül gyorsan ment a munka. Az ukrán iskolában leírt padokat kireparálták. A szovjet hatóságok azért adták meg az engedélyt, mert biztosak voltak abban, hogy ezt nem lehet egy hónap alatt megcsinálni. Amikor augusztus végén kiszállt egy delegáció, már minden készen állt az iskola megnyitásához. Csóválták a fejüket, de nem tehettek mást, megnyitották Aknaszlatinán a magyar középiskolát.
– Azóta viszont több negatív dolog is történt a nagyközség életében…
– A legrosszabb, hogy a bánya bezárt, nincs az itt élők számára munkalehetőség. Sokan elvándoroltak, a községben jelentősen csökkent a magyar lakosság aránya. 1944-ben a lakosság nyolcvan százaléka magyar volt, 15%-a volt csak román, a többi főleg zsidó. Az akkori magyar világ mára teljesen átalakult. Ma legfeljebb a lakosság egynegyede magyar. A háború előtt az idetelepült románok élelmiszerrel látták el a szlatinai bányászokat, mára lassan minden az ő kezükbe került.
Én emlékszem rá, amikor először jártam Nagyszőlősön, ott akkor még sehol nem lehetett egy ukrán szót sem hallani. Ma próbáljon meg valaki magyarul beszélni egy üzletben, vagy egy vendéglőben… Huszton volt a legnagyobb magyar könyvkereskedés Kárpátalján, ott volt a legszélesebb választék. Ma nem is lehet magyar könyvet kapni Huszton. Técső is színtiszta magyar település volt, mára ott is alig lehet magyarral találkozni.
– Több mint tíz évvel ezelőtt hallottam Imre bácsitól azt az ötletet, hogy meg kellene próbálni tutajokon úsztatni szlatinai sót az Alföldre. Ebből az elképzelésből végül semmi sem lett…
– Régi ötletem volt, amit sajnos, nem tudtunk megvalósítani, hogy hagyományos módon, tutajokon, tölgyfahordóban vigyünk sót a Tiszán, az Alföldre. Nem véletlen, hogy itt, ahol soha nem volt jellemző a szőlőművelés, mégis nagy hagyománya volt a tölgyfahordó készítésének. A hordók egykor a sószállításhoz voltak szükségesek. Szlatinán készültek a hordók, belerakták a sót, befenekelték, rágurították a tutajra, és a tutajon ment lefelé a Tiszán. Ennek a hagyományos szállítási módszernek egyik nagy érdekessége, hogy a tutaj csak egy irányba tud mozogni a folyón. Szlatinától elmehettek vele egészen Szegedig, vagy még tovább, a torkolatig, de soha nem jött a tutaj vissza. Az öregektől úgy hallottam, hogy a sót innen először Tiszaújlakig vitték, ott volt egy sóház, ahol tárolták. Onnan már mások szállították tovább, akik a faanyagból nagyobb tutajokat ácsoltak. Tiszaújlak után Tárkányban volt a következő sóház. Végül Tokajban, vagy tovább, az alföldi városokban a só mellett értékesítették a tutaj anyagát épületfának, és a hordókat is. Ma egy ilyen utazáshoz rengeteg engedélyre lenne szükség, az ukrán, román, magyar és szlovák hatóságoktól. Egyébként úgy tudom, hogy a Tisza magyarországi szakaszán tilos tutajjal közlekedni, ezt nyilván csak külön engedéllyel tehetnénk meg. A fő hiba mégsem ez. Megváltozott az erdőkben a fakitermelés. Régen itt az erdőkben szálfát vágtak, voltak 18-24 méter hosszú rönkök, amit kis erecskéken húztak le a Tiszáig, ott lekérgezték, majd összeácsolták tutajjá. Ma már gépi erdőkitermelés van, 6,5 méternél hosszabb rönköt nem tudnak lehozni az erdőből – az pedig rövid a tutajhoz. Az örvények könnyen keresztbefordíthatják. Ahhoz, hogy könnyen irányban tudják tartani, minél hosszabb tutajokra van szükség.
– Úgy hallottam, hogy hamarosan feleségével együtt elköltöznek. Hová mennek?
– Nyíregyházára az Emmaus Szeretetotthonba megyünk, jártunk már ott, és nagyon megtetszett. Például most is, amikor ott voltam a papírokat benyújtani, szóba elegyedtünk egy 99 éves idős hölggyel, aki tizenhat éve él ott, és nagyon jól érzi magát. Máskülönben az én húgom ugyanebben az otthonban élte élete utolsó tizenegy évét.
Tudja, én idenőttem, hetvenegy éve élek itt Aknaszlatinán. A családom eleve innen származott, ez is fontos kötődést jelent. Az itteni emberek életét éltem, ahol lehetett segítettem, ahol nem lehetett, néztem, sajnos, hogy megyünk tönkre fokozatosan.
– Imre bácsi szerint van jövője a felső-Tisza-vidéki magyarságnak?
– Ha Ukrajnában ilyen politikai viszonyulás lesz, akkor biztos, hogy nincs hosszú távon jövő. Amennyiben áttelepítik Talaborfalvára az itteni lakosságot, akkor már középtávon sem lesz. Sok szlatinai elment Magyarországra. Én úgy gondolom, hogy az én elköltözésem nem játszik ebben már szerepet. Nyolcvanöt éves vagyok, tökéletesen mindegy, hogy hol hunyom le végleg a szememet. Én már a magamét elvégeztem. Nehéz elmennem innen, de teljesen kilátástalan helyzetben vagyunk. A második feleségem két fia Prágában él. Az én lányaim mindketten nagybetegek. Megnyomorodtam, képtelenek vagyunk már ellátni magunkat, ezt beláttuk, és úgy gondoltuk, hogy a magyarországi otthon a legjobb lehetőség a számunkra.
Badó Zsolt

Pin It on Pinterest

Share This