És ha nem te vagy az igazi?

Az európai kultúrában az emberek azzal akarnak élni, akit szeretnek, a világ más tájain viszont szeretik, akivel élnek – hívta fel a figyelmet Pál Feri atya református fiataloknak tartott előadásában. A szerelemkultúra szülöttei gyakran megkérdőjelezik, jól választottak-e, ám azt sem ártana tudatosítaniuk: többet tehetnek párkapcsolatukért, mint gondolnák.

Áldás, békesség meg puszi! Így köszönt el Pál Feri atya hallgatóságától az idei Csillagponton tartott előadása végén. Ezzel mintha választ is adott volna a párkapcsolatban élők kardinális kérdéseire, hiszen arról beszélt, mire vágyik az európai ember a házasságban, miért lesz allergiás saját hitvesére, és mit tehet azért, hogy javuljon kettejük kapcsolata.

Mi van, ha…?

„Két férfi utazik a repülőn, az indiai újságolja a magyarnak, hogy azért tér haza Európából, hogy megházasodjon. Csakhamar kiderül, leendő feleségével még sosem találkozott, egyetlen fényképet tud róla mutatni útitársának. A magyar fiatalember persze elképedve kérdi: hogyan fogod tudni szeretni? Az indiai szintén megdöbben: lesz rá egy élet, hogy megtanuljam. Nem lehetek olyan hülye, hogy ötven év alatt ne jöjjek rá, a párom mit szeret és mit nem.”

A történet nem vicc, bár más kultúrák szülöttei is mulatságosnak tarthatnák európai felfogásunkat a tartós párkapcsolatról. Pál Feri atya, katolikus pap, mentálhigiénés szakember ezzel szemléltette, amit egy argentin nő úgy fogalmazott meg: az európai kultúrában az emberek azzal akarnak élni, akit szeretnek. Mi szeretjük azt, akivel élünk.

Nincs abban semmi rossz, hogy igényeljük a szerelmet – tette hozzá az önismereti és párkapcsolati előadásairól ismert lelkész –, csakhogy érdemes feltérképezni a szerelem okozta élettani és lélektani hatásokat, ha tartós kapcsolatban szeretnénk élni – figyelmeztetett. A szerelemkultúra szülötteinek ugyanis gyakori, kínzó és talán legfélrevezetőbb dilemmája: mi van, ha mégsem a választott társ az igazi.

A szerelem nem örök, de valami más megmarad

„A szerelem rendkívüli élettani változásokat eredményez, bizonyos hormonokból például százszoros mennyiséget is termelhet az emberi szervezet. Bizonyított tény azonban, hogy – vérmérséklettől függően – legfeljebb két évig tart a szerelem lángoló időszaka. Ez azonban elég arra, hogy lélektani változások is létrejöjjenek a személyiségben” – kezdte magyarázatát Feri atya.

„Amikor szerelmesek leszünk, az énhatáraink átjárhatóvá válnak, képlékennyé lesznek. Ilyenkor lehetővé válik, hogy ne én meg te legyünk, hanem mi, hogy kialakuljon egy közös, külső-belső világunk. Amikor az élettani változások lecsengenek, az énhatárok ismét elkezdenek visszarendeződni. Megint egy kicsit távolodunk egymástól, újra egyre többet vagyunk én meg te. Csakhogy eddigre a másik fél az önmagunkról alkotott képünk részévé vált: magamra gondolok, és te is eszembe jutsz. Vagyis, az identitás, az önazonosság részévé lesz a szeretett másik személy. Míg tehát a szerelem mulandó, a vele együtt járó lélektani változások maradandók.”

Vissza a csecsemőkorba?

„Nők gyakran mondják, hogy ha valamit szeretnének, szólniuk kell a párjuknak, és ha a pár teljesíti is a kérést, az már nem olyan. Találja ki. Miért van bennünk ez a vágy? Azért, mert amikor megtörténik bennünk ez a szerelemmel járó változássor, akkor visszalépünk egy már meghaladott személyiségfejlődésbeli korszakba. Gondoljunk bele: amikor szerelmesek leszünk, anélkül, hogy tudatában lennénk, elkezdünk egymással úgy gügyögni, ahogy a csecsemő az édesanyjával. Itt is erről van szó. Mivel az énhatárok feloldódtak a szerelem első éveiben, úgy egymásra hangolódtunk, ahogy egyébként szinte nem is. Még a tudattalanok is kapcsolatba kerülnek egymással, ezért képesek vagyunk kitalálni egy sereg dolgot. Ezt kérjük számon a másikon később is. Ugyanakkor a szerelem révén újra elevenné válik bennünk a szeretet alaptapasztalata, amelyre a magzati létünkben, valamint az újszülött- és csecsemőkorunkban tettünk szert. Ez pedig nem más, mint hogy nem tudok beszélni, de van egy személy, aki anélkül kitalálja, mire van szükségem, hogy én mondanám. Hogy a szeretet olyan, hogy valaki ráhangolódik a lelkemre, rájön, mire van szükségem és képes is megadni azt, amire vágyom. Amikor a szerelem beköszönt nálunk, őstapasztalatunk alapján újra felébred bennünk a vágy, hogy kell lennie valakinek, aki rám hangolódik és tudja, mi van velem.”

Nem igaz, hogy nem igazi

Pál Feri atya a jól ismert feszültségforrás felemlítésével folytatta: december 24-én délelőtt a feleség ráutaló magatartást tesz, kinyitja az erkélyajtót, ahol ott várakozik a fenyőfa, mire a férj a karácsonyfatalpba illesztéshez szükséges művelet elindítása helyett csak annyit mond: csukd már be az ajtót, hideg van. „Ha a másik fél kitalálja, mit szeretnénk, akkor minden rendben van, ha nem, elbizonytalanodunk. Még azt is megfogalmazzuk: lehet, hogy nem te vagy az igazi. Ha te lennél az igazi, tudnod kellene úgy szeretni, hogy anélkül, hogy mondanám, tudod, mire van szükségem. Az lesz a téves következtetésünk, hogy egész biztos most is meg tudná csinálni a másik, csak már nem szeret, nem figyel rám, nem számítok neki. Pedig az élettani hatások már lecsengtek, egészen reális, hogy mondani kell, kérdezni kell, ha valamit szeretnénk kérni a másiktól.”

Éleslátás a lila ködben

A szerelem abban is hasonlít a szülő–gyermek kapcsolatra, hogy akárcsak gyermekként szüleinket, társunkat is idealizáljuk. Belelátunk sok szép dolgot, fölnagyítjuk a jó tulajdonságait – és ennek is meg is van a maga haszna Feri atya szerint. „Szerelmesen azt érezzük, mi ketten az egész világgal szembe tudunk szállni. A másikkal szemben elnéző szemüveg nemcsak a hibákat fedi el, hanem nagyon éleslátóvá is tesz: felfedezzük, hogy a másik mennyire szép, micsoda kincs.”

Démonizált kép

Idővel azonban érzékenyebbé válunk a különbözőségekre is. Eltelik pár év, és a korábban körültekintőnek, megbízhatónak és lelkiismeretesnek látott társunk szöszmötöl, lassú és körülményes – legalábbis számunkra. Ez azonban még mindig nem reális képalkotás. „Amikor idealizálom a társam, belső késztetést érzek arra, hogy vele legyek, gyermekeink legyenek, és hogy ne agyaljak ötven évet azon, hogy kivel házasodjak. Amikor viszont a pozitív kép összetörik, az idealizáció szakasza után elérkezik a démonizáció időszaka. Ilyenkor hajlamosak vagyunk újabb tévedésre: megkérdőjelezzük a másikba és a kapcsolatunkba vetett hitünket.”

Allergiás vagyok rád

Minél nagyobb a szerelem, az elkerülhetetlen annál inkább megtörténik: a szakirodalom kifejezésével élve kialakul a kölcsönös neurotikus allergia. „Ahogy egy kedves nő mondta: amikor hallom a férjem kulcsát zörögni a zárban, már rosszul vagyok. Ez azt jelentené, hogy nem fontos neki a férje? Nem szeretik egymást? Nem, csupán allergiás rá. Amikor együtt élünk valakivel évtizedeken át, valószínűleg egy-két dolog ki fog borítani minket.”

Valóságos elfogadás

Megnehezíti a dolgot, hogy eközben az idegesítő házastárs népszerű a gyülekezetben, a baráti körben, különösen az ellenkező neműek körében. „Eddig idealizáltuk a társunkat, most démonizáljuk. Mi segít nekünk? Az, ha eljutunk a harmadik lépésig, a realizálásig. Igen, a társam néha nagyon kedves, néha undok. Néha rendes, néha rendetlen. De hogy számomra a társam elfogadható legyen a maga emberi gyarlóságával, ennek van egy feltétele: hogy képes legyek saját magamat is reálisan látni.”

Hajlamosak vagyunk ugyanis azt gondolni, hogy mi mindent jól csinálunk, a hiba a másikban van. „Ilyenkor magunkat idealizáljuk. De még a másikkal szemben támasztott elvárások is az idealizálásra vezethetők vissza: az elvárásainkban ugyanis egy olyan társ képe szerepel, akinek alig kell tennie valamit ahhoz, hogy pont olyan legyen, ami nekünk jó.”

A panasz nem használ

Ezen a ponton Feri atya ismét a csecsemőkori párhuzamokra hívta fel a figyelmet. „Milyen eszköztára van egy csecsemőnek, hogy elérje, hogy jól lehessen? Sír, ordít, nyűglődik, hánykolódik, kiabál. Pici babaként azt várjuk, hogy a környezetünk változzon meg és fedezze föl, hogy mit kérünk tőle. A szerelemből adódó lélektani logika miatt a legtöbb felnőtt ugyanezt a megoldást erőlteti a végtelenségig: semmi mást nem teszek, mint nyűglődök, kiabálok, követelőzök, hogy a másik változzon meg. A cselekvésem logikája ugyanis elhiteti velem, hogy nem tudok mást tenni a kapcsolatért, csak minél hangosabban panaszkodni, és valahogy rávenni a másikat, hogy végre-valahára változzon meg. Csakhogy ez a fajta működésmód eleve kudarcra van ítélve, ugyanis nem szoktunk parancsszóra változni. Kritikusan, ítélkezve, beszólósan nem hatjuk meg a másikat. Minket sem lehetne így jóra bírni, miért várjuk el ezt a társunktól?”

Nem mindegy, ki az az egy

Akkor mit tehetünk mégis? Feri atya szerint a kérdés megválaszolásában a csecsemőkori önmagunkkal éppen ellentétes vonásunk segít.
„Mit szoktunk gondolni? Hogy a csecsemő számára igazából egyetlen személy él, az anyukája. Csakhogy egy csecsemő életben akar maradni, ezért ha nincs ott az anyja, úgy van vele: mindegy, csak valaki adjon enni, különben meghalok. Persze, nyilván az anyja a legjobb. Felnőttként a dolog épp ellenkezőjére fordul. Látszólag tudnék vele is élni meg vele is, vagyis sok igazi lehet. Valójában azonban az érett felnőtt azt mondja: amikor az élet nehézzé válik, és nem mindig kapom meg, amire szükségem van tőled – pedig reális szükségletek sokszor ezek –, akkor lehetőségem van arra, hogy döntsek melletted. Hogy azt mondjam, akkor is te vagy a feleségem, a férjem, ha nem kapom meg tőled azt, amire vágyom. Mert ez nem változtat azon. A csecsemő előbb-utóbb azt mondja: mindegy, csak legyen valaki. A felnőtt előbb-utóbb rájön, hogy fontosabb vagy, mint hogy igazam legyen. Fontosabb annál, hogy minden szükségemet kielégítsem. Felnőttként képes vagyok egy személyhez kapcsolódni és tartozni. Akár kócos, akár jól fésült az a valaki.”

Vele megelégszem

Sokkal többet tehetünk a párkapcsolatunkért, mint gondoljuk – összegzi Feri atya. De csak akkor tudunk a társunk jó és rossz tulajdonságaival együtt élni, ha magunkat is reálisan látjuk. „Nem idealizálom magam, hanem azt mondom: meg vagyok döbbenve, hogy mekkora bátorság az a részedről, hogy összekötötted az életedet velem. Te odaadod az életed legszebb éveit, hogy egy ilyen tökéletlen alakkal élj, mint én.”

Idáig el kell jutni, főleg akkor, ha a házassági eskü arról szólt, hogy „te vagy az az ember, aki egy életen át szeretni fog engem. Ebből a naivitásból rugdos ki bennünket az élet” – tette hozzá. Majd azt is leszögezte, nem embertelen, bántalmazó viszonyokról szólt, nem az áldozattá válásra buzdít.

Lehetnénk barátok!

Lebilincselő előadása végéhez érve utoljára szólt arról is, hogy egyszerű gesztusokkal is sokat javíthatunk párkapcsolatunk minőségén: „Kutatók arra voltak kíváncsiak, mi az, ami a legnagyobb valószínűséggel megelőlegezi, hogy egy kapcsolat tartós legyen, és a benne élők elégedettek legyenek. Az egyik legerősebb kötőanyag a barátság, mert akkor is fönn tudom tartani, ha éppen konfliktusaink vannak. A barátainkkal vagyunk a legnormálisabbak, a házastársunkkal sokkal lehetetlenebbek vagyunk. Ezért tanácsolják, hogy ha a másik olyan elviselhetetlen, barátként hallgassuk őt. A másik fontos dolog, hogy újból és újból kifejezzük a társunk felé az érzelmi összetartozásunkat. Engedjük meg magunknak, hogy pozitív érzéseink legyenek, fejezzük is ki őket, a társunk örömeire pedig szintén adjunk pozitív érzelmi választ: örüljünk és legyünk hálásak vele együtt.”

Jakus Ágnes