Gyernőttek
A Facebookon van egy csoport: az, amelynek tagjai „nézték a Walt Disney-t, amikor meghalt Antall József”. Nem vicc. Ők azok a mai húsz és harminc közöttiek, akik számára nem a miniszterelnök halála volt lesújtó, hanem az, hogy az MTV megszakította a Kacsameséknek A gonosz bálna című epizódját. „Ez tök durva… Még mindig emlékszem, mikor ott a fekete képernyő előtt ültünk a kistesóimmal, és nem értettük, mi van, és akkor anya mondta…” – írja az egyik kommentelő. Hozzá hasonlóan többen felidézik: élénk bennük ez az emlék, s talán nem véletlenül.
Személy szerint
A Kontra Műhely által kiadott, A ’80-as generáció című esszékötet egyik kutatása szerint a Kacsamesék lekeverése egyike a korosztály igencsak kevés nemzedéki élményének. S a többi? „Az iskolatej és a köpeny annak számít?” – kérdez vissza egy ’84-es lány a felmérésben. Nála négy évvel idősebb fiú: „Nem tudom, talán a számítógép. Mindig ahhoz mentünk, akinél lehetett játszani.” „Mi vagyunk az igazi átmenet, amit inkább a szüleink éltek meg így, mint mi – feleli egy ’87-es lány. – A szüléinktől sokat hallottunk a rendszerváltás előtti időkről – hogy milyen jó volt, vagy milyen rossz volt, de nekünk most sokkal jobb vagy rosszabb lesz, szóval mindenképpen más. Ebből viszont én személy szerint semmit nem éreztem, mert amikor kezdtem nyiladozni, akkor már gyakorlatilag az volt, ami most van. Nekem az a normális, hogy szabadon lehet utazni, hogy bármilyen zenét lehet hallgatni, a mozikban az összes film elérhető. Emellett sokkal nagyobb szerepe van az egyénnek, mint azelőtt. Például akkor voltak az abbások, meg voltak a Boney M-esek, és valahogy sokkal komolyabban vették az ilyenfajta összetartozást és ellentétet, mint később. Nálunk az ellentét talán megmaradt (pl. szkinhed vs. punk), de bejött ez a nagy „egyedinek lenniség.”
Az úttörőtáborok kora lejárt, és megérkezett a videó, a HBO, a pad alatt lapozgatott Bravó és Pop-corn, a nyugati zene, az akciófilmek, a számítógép, a korlátlan szabadság. S hol tart ma a generáció, amely elsőként nőtt föl úgy, hogy nincsenek közvetlen tapasztalatai a szocializmusról, gondolkodásában elvárható volna; a rugalmasság, a frissesség, a kreativitás? Kis túlzással vegetál, otthon éldegél a családi akol melegében, akár harmincon túl is. Mamahotel, bumeráng-gyerek, Pán Péter-szindróma, gyernőtt, ősdiák, Erasmus-szindróma mind-mind e jelenségre kreált fogalmak. Az egyre tipikusabb forgatókönyvre (tudományos nevén posztadoleszcenciára, kitolódott kamaszkorra), amely szerint a diák csak tanul, tanul, mert nem képes megfelelni a munkaerőpiac követelményeinek, mert maga sem tudja, mit szeretne igazán, így aztán egyre inkább kitolódik a pályakezdés, az önálló élet megteremtésének lehetősége, a családalapítás. Mert bár ezek a fiatalok jogi, morális vagy épp pszichoszexuális értelemben már felnőttek, de többségük esélytelen az anyagi önállóságra. A szerencsésebbek a szülőktől kapott lakásba költöznek, de még így sem tudják a háztartást saját keresetükből fenntartani. Ha pedig nincs ajándék lakás – úr a gazdasági kényszer -, maradnak egy fedél alatt.
Nem nógatják
Attila májusban lesz huszonkilenc. Négy éve költözött haza a szüleihez egy vidéki nagyvárosba. Inkognitót kér (sokan még így sem voltak hajlandók mesélni élethelyzetükről), nem büszkélkedik.
– 2007-ben végeztem a Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, csakhogy a diplomát nem kaphatom meg, amíg nem szerzek egy középfokú nyelvvizsgát. Az egyetem alatt kollégista voltam, de sokat segítettek a nagyszüleim és a nagybátyám, akik a közelben laktak. Abba a romantikus hitbe ringattam magam, hogy majd a szobrászkodásból, festésből megélek. Csak aztán hol volt pénz, hol nem.
Többnyire nem. Muszáj volt dolgozni. Hazaköltözött, és a városi múzeumnál kapott kiállításrendezői, gépkocsi-vezetői állást. Nettó kilencvenezret keres. Nemrég szülői segítséggel, de kétharmadrész hitelre vett egy házat. Fizetése a törlesztőrészletre megy el, s a felújításra. Szülei nem nógatják.
– Egyedüli gyerek vagyok. Igazából kényelmes is így, megszokja az ember. Bár nem sokat vagyok itthon. Dolgozom, kicsit lógok a haverokkal, aztán beesek az ágyba. Elég általános képlet ez a baráti körben is.
Attila úgy saccol: havi százötvenezerből már megállna a lábán. Ezért most a nyelvvizsgára hajt, s akkor rajztanári diplomáját elismerve a múzeum többet fizetne. És a szobrászkodás?
– Én sose szerettem pályázgatni. Szívesen lettem volna köztéri szobrász, de azt vettem észre, a munkák nagy része előre levajazott, az számít, ki kivel nyomul.
A 28 éves Alpár Balázs, a Kontra Műhely egyik alapítója szintén saját bőrén tapasztalja a generációt érintő nehézségeket. Zeneakadémiát végzett, díjakat nyert, zenekarokat irányít, számos játékfilm és előadás zeneszerzője, több zenekar billentyűse. Mégsem biztos a jövőjét illetően.
– Szomorú tapasztalatom a hazai oktatás rugalmatlansága. Számomra a legérdekesebbek a könnyű- és a komolyzene mezsgyéjén kapott impulzusok. Az akadémián mégis muszáj volt választani: dzsessz vagy komolyzenei tanszék. Az egyetem nem adott egyetemességet, és a légkör nem volt kellően inspiráló.
Nem elég kreatív
Erasmus-ösztöndíjjal került először Bécsbe, most már félig ott él. Média-zeneszerzést tanul a Bécsi Zeneakadémián. Ott talált rá arra a műfajra, amely itthon hiányzott. Emellett olyan munkákat vállal, amelyek érdeklik. Tudja: szerencsés. Budai család a háta mögött, akusztikával, beszédfelismeréssel foglalkozó édesanya, villamosmérnök édesapa.
– A szüleim támogatnak, mert ők sem tudják, végül mi lesz a legjobb választás. A PhD-diploma jó lesz, ha egyetemen akarok majd tanítani a zeneszerzés és más munkák mellett. Ám ha nem lennének ösztöndíjak, fix munkát kellene vállalnom, ami meg talán nem elég kreatív. A kortársaimon is ezt látom: sok mindenbe belekapunk, mert nem tudjuk, mi lesz a dzsóker. De ez nem lustaság, senki nem élvezi, hogy lassan lesz önálló.
Balázs úgy látja: a kitartás, a tehetség ma kevés. Elengedhetetlen a jó diplomáciai érzék és a kommunikációs képesség. Mesél egy Dániában élő barátjáról, aki akusztikával foglalkozik.
– Profi a szakmájában, jól keres vele, de szívesebben jönne haza. Csakhogy itt nagyon nehéz érvényesülni a szakterületén, ő pedig nem szívesen házal, szervezkedik, ami érthető is, hiszen ez már nem tartozik szorosan a szakmához. Én is szívesebben foglalkoznék többet a zenéléssel, és kevesebbet a szervezési feladatokkal, marketinggel.
Azt mondja, mindig is úgy érte el sikereit, hogy maga teremtette meg a lehetőségeket.
– A Zeneakadémia gólyatábora s az évenkénti összejövetelek mindig revelációval bírtak azok számára, akiknek az életében korábban nem volt semmilyen összetartó közösség. Pedig ahol figyelnek egymásra az emberek, ott a kreativitás is megnő. Ettől még lehet együtt bulizni, inni, de a közösség ennél több. Ráadásul a munkakapcsolatok is sokszor innen jönnek. Hiszen mindenki szívesebben dolgozik együtt azzal, akit jól ismer, és nemcsak a mobilszámát tudja.
Persze egy-egy alkalmi munkától még hosszú út vezet a biztos keresetig, az anyagi függetlenségig.
Lakhatási gondok
A Kontra Műhely esszékötetének egyik kutatása szerint a 176, jórészt budapesti, a felsőoktatásban jelenleg részt vevő, frissen diplomázott vagy „visszaeső” diáknak az 51 százaléka azt mondta: a szüleivel él, s csak egyharmaduknak van saját vagy részben saját lakása. A többiek kollégiumban, ismerősnél, élettársnál vagy albérletben laknak. A válaszadók fele azt állította, főállásban dolgozva el tudja magát tartani, de mivel csak az összes megkérdezett harmada vezet önálló háztartást, szembeötlő az ellentmondás: önámítás az önállóság, amíg valaki nem vezet saját háztartást. A megkérdezettek 15 százaléka; teljesen eltartott, 28 százalékuk pedig alkalmi munkát végez csupán.
– Fontos, hogy a válaszadók 32 százaléka főként szüleinek keresetéből tartja el magát, s 45 százalékuk nem is tudna a család támogatása nélkül megélni. Egynegyedük érezte magát nehéz anyagi helyzetben, és 35 százalékukat aggasztja, hogy anyagilag nem független – summázza felmérésének eredményét Kocsis Andrea, az ELTE BTK médiatudomány-művelődé s tudomány szakos hallgatója, aki maga jelentkezett a Kontra Műhely felhívására: szívesen kutatna a témában. – Mindig is érdekelt ez a jelenség, és magamon érzem a tüneteit. Huszonéves vagyok, tanulok, és mellette dolgozom, mégsem látom a végét, hogy valamikor majd a saját keresetemből vehetek lakást, tudok függetlenedni. A környezetemben is sokan élnek így, ami feszültségeket teremt. Pedig ez a korosztály nem akar élősködni, nem nagy élvezet a szülőktől függni. Viszont komoly dilemma, hogy azt tanuld-e, amit szeretnél, vagy azt, amiből megélnél. A felmérésem is igazolta: azok közül, akik dolgoznak tanulás mellett, ötven százalék nem a szakmájában keresett megélhetést. Így persze munkatapasztalatnak is híján lesznek a hivatásukban. De a problémának sajnos nem egyetlen oka van – az elavult oktatási rendszer, a lakhatási gondok vagy a posztszocialista országokra jellemző általános gyökértelenség -, így a változás sem egyszerű.
Parkolópálya
– Magyarországon a munkaerőpiac mobilitása igen alacsony, s komoly gond a magánkézben lévő lakások magas, kilencven százalékos aránya is – sorolja a posztadoleszcencia okait Takács Judit, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének főmunkatársa. – Túlságosan jellemző ránk az úgynevezett kredencializmus is: mindegy, hogy milyen, csak minél több papírja legyen a gyereknek. Ezért az egyetem sokszor csak amolyan parkolópályául szolgál: halogatásra, a döntések elodázására ad lehetőséget. Gazdasági okokból nem látom racionálisnak, hogy a helyzet megváltozzon. Vagyis bár a jelenség idehaza a nyolcvanasok kapcsán került előtérbe, a későbbi korosztályok életét is megkeserítheti. És nemcsak nálunk. Európában már a ’68-as generációra is jellemző volt a viszonylag kései önállósulás, csak épp a kontinens országai más-más megoldásokat alkalmaznak. Dél-Európában az ottani kutatók által határozottan parazita életmódnak nevezett létformát a szülők – hozzánk hasonlóan – legitimálják. Észak-Európában viszont érték az autonómia. Dániában, Svédországban, Hollandiában kicsi kortól kezdve az önálló boldogulásra tanítják a gyerekeket. Az általános iskola felső tagozatán már megtanulják: hogyan kell önkormányzati kérvényt írni vagy bankszámlát nyitni. 18 évesen, ha csak lehetséges, másik városba küldik tanulni a diákokat, mert a szülők tudják, ez fejleszti az autonómiát, s csak az tud igazán másokon segíteni, jó munkaerővé válni, aki megáll a lábán.
A kutató szerint tehát nem elég a gazdasági helyzetet okolni. Mentalitásváltásra volna szükség.
– A pénz és a kapcsolatok mellett a praktikus ismeretek és a kulturális tőke is fontos a boldoguláshoz. Magyarországon viszont – a társadalmi elitrétegeken kívül, amelyeknek mindehhez persze a lehetőségeik is adottak – nem divat más kultúrák megismerése. Ezért kicsit kocka-fejűek vagyunk. A gyerekeinket arra kellene biztatni, hogy ismerjék meg a világot (erre az unióban már sokkal több alkalom adódik), legyenek kreatívak, az ötleteiket valósítsák meg – ahelyett, hogy otthon ülnek a szoknyánk mellett. Hosszú távon azzal ártunk nekik a legtöbbet, ha függővé tesszük őket a szüleiktől, azaz saját magunktól.
A 25-34 év közötti magyar nők 27,2%-a, a férfiak 42,5%-a lakik a szüleivel. 1993-ban a végzősök 98%-a szerzett diplomát, míg 2008-ban 54%. 2010-re a felsőoktatásban részt vevők száma közel a három és félszeresére (108-ról 370 ezerre) nőtt, míg az oklevelet szerzőké csupán a kétszeresére (24 ezerről 52 ezerre), miközben a kilencvenes évek elejére egy demográfiai csúcs volt a jellemző. A felvettek aránya a felsőoktatásban 2008-ban 84%, míg 1990-ben a jelentkezettek 36%-át vették fel nappali tagozatra. A felsőfokú végzettségűek foglalkoztatottsági rátája Magyarországon, nemzetközi összehasonlításban 2007-ben az egyik legalacsonyabb volt (80,4%), öt százalékponttal az uniós átlag alatt. (Forrás: A 80-as generáció – bevezető esszé, megtalálható: www.kontramuhely.hu)
Krug Emília írása
Forrás: MTA