Összecsapások az őserdőkben – különös dzsungelharcosok

A csapat tagjai libasorban haladtak az őserdő aljnövényzetében, vigyázva, hogy talpaik alatt ne reccsenjenek az ágak, s minél kevesebb zajt üssenek előrenyomulás közben. Szemeik kutatva suhantak körbe a kúszónövények által körülfont fák rengetegében, fel-felpillantva a lombkorona szintjeire is. Füleltek, s minden érzékszervük megfeszült, ahogy igyekeztek felfigyelni az ellenségre, s eljött a pillanat, amikor észrevették azt…

Ez a kép bármelyik, dzsungelháborút bemutató akciófilmben előfordulhatna, ám itt nem közönséges dzsungelháborúról van szó, mert a harcosok nem emberek, hanem majmok.
Az utóbbi idők kutatásai során kiderült, hogy a csimpánzok, illetve a mexikói pókmajmok különböző csoportjai háborúkat viselnek egymás ellen. Amerikai kutatók – köztük John Mitani, a Michigani Egyetem viselkedési ökológusa – tíz éven át megfigyelték az ugandai Kibale Nemzeti Park két csimpánzcsoportját, melyek egyike – 150 fős létszámával – kivételesen nagynak számít, s szokatlanul nagy benne a hímek részaránya. Egyedeik szabályosan járőröztek territóriumuk határán, nesztelenül, libasorban haladva, s a kutatócsoport egyik tagja, Sylvia Amsler, az Arkansasi Egyetem antropológusa szemtanúja volt annak, ahogy egy ízben egy járőr tagjai rátámadtak a közelben haladó s az ellenséges csapathoz tartozó néhány nőstényre, melyek közül kettőnek kicsinye is volt. Az egyik bébit a dulakodás közben megölték, a másikat pedig súlyosan megsebesítették. S egyébként is a nagyobb csapat tagjai többször megtámadták a kisebbik populáció tagjait, s mint John Mitani kifejtette, megfigyelték, hogy a támadások során a támadó hímek együttműködtek a kiszemelt áldozatok elpusztításában. Egyértelmű volt, hogy az agressziót nem a zsákmányszerzés motiválta, hanem a területszerzés. A nagyobbik horda tagjai újra és újra behatoltak a kisebbik csoport területére, melyek mind nagyobb részét csatolták saját territóriumukhoz. Tíz év alatt az „agresszorok” mintegy 22 százalékkal megnövelték területük nagyságát, rátéve kezüket az ottani élelemforrásokra. S a kutatók kiderítették, hogy az expanzió során az ott élő „ellenséges” csimpánzok jelentős részét megölték. Ez tehát egy tipikus területszerző, hódító – és elég brutális – háború volt.
Máshol is találtak már nyomokat a csimpánzcsapatok közötti háborúkra, melyekben főleg hímek vesznek részt, de ritkábban nőstények is harcba szállnak. Ugyanakkor a törpecsimpánzok, a bonobók igazi „pacifisták”, körükben egyáltalán nem fordulnak elő csoportháborúk.
Nem úgy a mexikói pókmajmoknál. Mexikói és brit kutatók a Yucatán-félszigeten, a Punta Laguna sűrű őserdőjében hét éven át kísértek figyelemmel a 20-40 fős majomcsoportokat, s hét háborút jegyeztek fel. Megjegyzendő, hogy a harcokban csak hímek vettek részt, s minél nagyobb volt egy csapatban az ivarérett hímek száma, annál nagyobb hajlandóságot mutattak az ellenségre való rátörésre. Kisszámú hím esetében alig vagy egyáltalán nem került sor háborúra. Megfigyelték, hogy támadáskor a rangidős csapat tagjai libasorban, nesztelenül haladtak az ellenséges területen, s mindig a talajszinten haladtak, hogy minél észrevétlenebbek maradjanak. A pókmajmok ugyanis szinte csak a lombkoronában tartózkodnak. Ellenséges csapatok felfedezésekor megtámadták a rivális majmokat, a kismajmokat dajkáló anyákat is megverték, a nem szoptatós nőstényeket azonban csak ijesztgették, de nem ütötték meg őket. A megtámadottak segélykiáltásaira persze a horda hímjei a helyszínre siettek, védelmükbe véve csapattársaikat, s a támadók az esetek többségében visszavonultak. S érdekes, hogy míg a csimpánzháborúknak halálos áldozataik is vannak, a pókmajomcsoportok megfigyelt összecsapásai során egyetlen haláleset sem történt. Mintha vigyáztak volna az állatok, hogy ne okozzanak egymásnak halálos sérüléseket. Lehet, hogy „humánusabbak” a csimpánzoktól.
Természetesen a majomcsoportokon belül is vannak összecsapások, ám megdöbbentő önfeláldozással is találkozhatunk. Egy elég embertelen kísérletsorozatban a makákó majmok csak akkor juthattak táplálékhoz, ha meghúztak egy láncot, ezzel viszont nem halálos, de fájdalmas áramütést okoztak egy másik helyiségben lévő másik makákónak, akit szemmel kísérhettek egy detektívüvegen keresztül. És nagy számban akadtak majmok, melyek inkább nem ettek, csakhogy ne okozzanak fájdalmat – pedig az áramütésnek kitett makákók nem is voltak a rokonaik. Az egyik kísérletben pedig a majmok 87 százaléka – együttérzésből jelesre vizsgázva – visszautasította az evési lehetőséget, s volt olyan makákó, amelyik két héten át koplalt, csak ne okozzon fájdalmat. Végül aztán a kutatóknak megesett rajta a szívük, és minden előfeltétel nélkül megetették… A korábban áramütést szenvedett majmok között pedig még nagyobb arányban voltak azok az egyedek, melyek inkább nem ettek, csak ne érezzék át azt a fájdalmat más példányok, mely fájdalom őket érte…