Példaként szolgált gyermekei számára Zrínyi Ilona egész életén át tartó küzdelme

Zrínyi Ilona a magyar történelem talán egyik leghíresebb női alakja. Nemcsak tudása, műveltsége, hanem bátorsága, helytállása, tettei tették őt igazán naggyá és híressé. Ennek köszönhetően már a korabeli Európában ismertté vált e magyar nemesasszony élete és története, ám személye sokkal inkább politikai kapcsolatai, Munkács várának védelmében játszott szerepe révén ismert, mintsem magánéleti szempontból, akár feleségként, akár anyaként. Ez a része azonban korántsem elhanyagolható, hisz Zrínyi Ilona személyiségének megismeréséhez magánélete is hozzátartozik, sőt küzdelmes életének politikai döntései mögött olykor magánéleti megfontolások álltak.

Zrínyi Ilona mint Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Katalin lánya kitűnő neveltetést kapott: legalább négy nyelven beszélt, fennmaradt levelei gyakorlott íráskészségről és stílusérzékről tanúskodnak. Születési évéről a szakirodalomban megoszlanak a vélemények, nem maradt az utókorra ugyanis semmilyen feljegyzés erről, csupán néhány utalásból vélhetjük, hogy 1643-ban született, a család elsőszülött lányaként. Ezt az évszámot elfogadva – a kor szokásaitól eltérően – viszonylag későn, 23 évesen ment férjhez I. Rákóczi Ferenchez. A politikai tekintetben is nagy horderejű házasságot 1666 tavaszán tartották a zborai kastélyban.

Az esküvői meghívót maga Rákóczi Ferenc édesanyja, Báthory Zsófia írta és készítette el, az eseményen az ország legnagyobbjai vettek részt. Az ifjú pár az esküvőt követően sárospataki birtokukra költözött. A várva várt utód 1667 októberében született, akit november 1-jén Györgynek kereszteltek, ő azonban néhány hónap múltán meghalt. Jó néhány esztendőnek kellett eltelnie a következő gyermek születéséig: Julianna Borbála 1672-ben látta meg a napvilágot.

Öccse születésére újabb négy esztendőt várt a család, a kis Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban. A fiúgyermek érkezésének apja nem sokáig örülhetett, merthogy az év júliusában I. Rákóczi Ferenc meghalt. Utolsó levelében árváit Lipót király oltalmába ajánlotta. Zrínyi Ilona azonban elérte, hogy gyermekeit ne szakítsák el tőle, továbbra is ő nevelhesse, taníttassa őket. Természetes gyámjukként a gyermekek által örökölt birtokokat is ő vezette, továbbá részt vett a még csecsemő fia helyett Sáros vármegye közgyűlésén is.

Gyermekeivel a család egyik központi birtokára, Munkácsra költözött, ahol azonban nagyon hamar megromlott a viszonya anyósával. Báthory Zsófia, az erős akaratú nagyasszony ugyanis úgy vélte, hogy Ilona menye nem részesíti megfelelő neveltetésben unokáit, és csak elprédálja gyermekei vagyonát. Ezért kezébe szerette volna venni a neveltetésüket. A viszály odáig fajult, hogy a fiatal özvegy a családi béke érdekében gyermekeivel és udvarával elköltözni kényszerült Munkácsról a borsi kastélyba, majd a karácsonyt és az újesztendőt a reprezentatívabb sárospataki kastélyukban töltötték.

Zrínyi Ilona gyermekeit gondosan neveltette, mindig magával vitte őket, ő maga figyelt ételükre, italukra. A gyerekekkel való törődése több forrásrészlet révén is körvonalazható. Egyrészt az általa kiadott adománylevelek sorából kitűnik, hogy 1678-ban gondoskodott a kisfiú dajkájáról, nemes Győri Jánosné Diechardt Katalin asszonyról, akinek egy pataki házat adományozott. Az adomány tartalmából kiderül, hogy háláját fejezte ki az asszonynak, aki másfél évig „szerelmes kis fiacskám Rákóczi Ferencz mellett tökéletes hívséggel és serénséggel dajkálkodott”.

Érdekes adalékkal szolgál a II. Rákóczi Ferenc által írt Vallomások című mű is, amelyből a gondos anya képe tárul elénk. A nagy fejedelem fiatalkorára visszaemlékezve több történetet is mesél édesanyjáról. Egy alkalommal éppen munkácsi várukban tartózkodtak, ahová a két özvegy, Báthory Zsófia és Zrínyi Ilona kibékülését követően, 1678 júniusában költöztek vissza. Egy este egy kígyó kúszott be szobájukba. Ilona lányával és fiával aludt, akikre komornájuk vigyázott.

A szolgálólány a kígyótól megijedve, sikoltásával felébresztette a nemesasszonyt, aki lányát felkapva kirohant a szobából. A kis Ferenc egyedül maradt a szobában, amíg megmentői megérkeztek. Ebben a rövid történetben nemcsak arról emlékezett meg, hogy Zrínyi Ilona az ekkor négyéves fiát még szoptatta, maga is gyermekeivel aludt, ő öltöztette, betegség esetén ápolta őket, hanem érdekes módon majdani mostohaapját a kígyóval azonosította, aki befurakodva édesanyja lelkébe, veszedelmet hozott a családra.

Thököly Imre és Zrínyi Ilona 1677 januárjában több alkalommal is találkozhatott különböző vacsorákon. Az udvarlás a továbbiakban is folytatódott, 1680-ban Makovicán találkoztak. 1681 végén már körvonalazódik a házassági szándék Thököly Imre részéről, azonban a kor szokása szerint a főúri házasságokhoz az uralkodói engedély szükségeltetett, amely nélkül Zrínyi Ilona sem volt hajlandó férjhez menni új kérőjéhez.

1682. június 15-én házasodtak össze. A kapcsolatot Báthory Zsófia igencsak rossz szemmel nézte, azonban még a házasságkötés előtt meghalt, végrendeletében is jelezve azonban Ilona iránti ellenszenvét, unokáit I. Lipót király gyámságára bízta, vagyonát is rájuk hagyta. Ettől kezdve a család állandóan Munkácson lakott.

Az özvegy és a 14 évvel fiatalabb Thököly Imre házassága megváltoztatta a család életét, sorsuk további alakulását. A nagy korkülönbség miatt már a kortársak is hozományvadászként tekintettek Thökölyre. Napjaink történészei ugyancsak úgy vélik, hogy megfontolt, politikai, materiális, gyakorlati szempontok és szándékok motiválták a kötendő házasságot, nem pedig az egymás iránti érzelmek.

A kettejük közötti levelezések és II. Rákóczi Ferenc visszaemlékezése viszont érzelmi szálakra is utal. A fejedelem írja kapcsolatukról: „Nagy lelkekben is erőt vesz a szerelem hatalma.” Azonban Zrínyi Ilona férjétől nemcsak szerelmet várt, hanem politikai elhatározásokat, sikereket is. Mindenekelőtt fiának, II. Rákóczi Ferencnek szerette volna visszaszerezni az erdélyi fejedelmi trónt. Azonban 1683-ban Thököly elindult a törökök oldalán a bécsi hadjáratba, ahová magával vitte az alig hétéves Rákóczi Ferencet is.

Rákóczi felnőttkori visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Thökölyt emiatt szívtelennek tartotta, úgy vélte, azért hurcolta magával minden csatába, hogy a korához nem illő fájdalmak elpusztítsák, és ez által megszerezhesse családja vagyonát. Ezzel együtt anyjának is szemrehányást tett, aki ugyan gyöngéden szerette, de engedett férje akaratának.

Thököly táborozásai idején mostohafiával nemes apródként bánt, előfordult, hogy a gyermek megbetegedett, de ezt a mostohaapja nem vette észre, elhanyagolta, ami majdnem a fiatal Rákóczi életébe került. A gyermeket körülvevő szolgák ugyan értesítették édesanyját helyzetéről, de ő maga is túlzásnak tartotta ezen feltevéseket.

A pozsonyi táborból való hazatérésük után a kis Ferenc nővérével és édesanyjával 1684-ben Eperjesen és Sárospatakon tartózkodott. Kevés idő elteltével, 1685-ben Thököly újból magával vitte Rákóczit, azonban a csaták sikertelenségét követően Munkács várába menekültek. Innen indult a bujdosók vezére Nagyváradra, ahol török segítségéért akart folyamodni, s hűsége bizonyítékául mostohafiát, Rákóczi Ferencet zálogba akarta adni. Tervétől Zrínyi Ilona könyörgése sem tántorította el, végül mégis egyedül indult útnak.

Thököly és II. Rákóczi Ferenc életükben ekkor találkoztak utoljára. Zrínyi Ilonára és gyermekeire nehéz idők vártak. A németek sorra foglalták el a családi birtokaikat, s Munkács várát is ostromolni kezdték. Az özvegy és várvédő serege hosszú ideig kitartott a küzdelmes időkben.

Többször is üzent Thökölynek, hogy térjen vissza Munkácsra, hogyha vele történne valami, akkor gyermekeinek viselje gondját. Gyermekei mindennap szembesültek az ostrom veszélyeivel, az édesanyjuk bátorságát, kitartását nap mint nap csodálhatták. 1688. január 15-én fel kellett adniuk a várat, ennek fejében Zrínyi Ilona és árvái szabadon, rangjukhoz méltóan élhettek, de Bécsben, ahonnan a király engedélye nélkül nem távozhattak.

Az özvegy gyermekeivel márciusban érkezett Bécsbe, éppen a kis Ferenc születésnapján. Miután Bécs kapui előtt több órát is várakoztak, Kollonics Lipót bíbornok fogadta őket, akit a király bízott meg a gyámsággal, és a család ügyeinek rendezésével.

A bíboros az árvákat anyjuktól elszakította azzal az indokkal, hogy be szeretné mutatni őket a királynak. Azonban útközben a hintó megállt az Orsolya-rendi apácák zárdájánál, ahol a bíboros erőszakkal elválasztotta a két testvért, és Juliankát az apácák gondjára bízta.

Majd a kis grófot a jószágigazgatójához vitette, ahol három napot töltött. Három nap elteltével a bíboros kocsit küldött érte, hogy anyjától és testvérétől elbúcsúzhasson. Rákóczi visszaemlékezései szerint igazán keserves és nehéz volt a búcsúzás: „bárcsak Uram elibéd vittem volna könnyeimet, melyek anyám utolsó ölelésekor szemeimből ömlöttek. Utolsót mondok, mert többet nem engedték, hogy lássam őt… mert igen nagy volt köztem és néném közt a gyengéd érzelem, amely mindkettőnk részéről anyánkban egyesült, ő pedig viszonozta azt.”

Ez az alkalom volt az, amikor II. Rákóczi Ferenc és édesanyja, Zrínyi Ilona utoljára találkozott egymással. A kis grófot Csehországba vitték tanulni, Zrínyi Ilona egészen 1692-ig Bécsben tartózkodott. Akkor férje egy tábornokért és egy tisztért cserébe kiváltotta fogságából, így elhagyta Bécset, majd Magyarországot, és férjével együtt Nikomédiába (ma: İzmit, Törökország) költözött. Soha többé nem látta hazáját, fiát és leányát.

Zrínyi Ilona megpróbáltatásokkal, küzdelemmel teli élete tragikus sorsú: gondoskodó anyaként elsősorban gyermekei érdekeit tartotta szem előtt. Szoros kapcsolat, szeretet fűzte gyermekeihez, akik csodálták édesanyjukat.

Fia, Rákóczi Ferenc visszaemlékezéseiben ugyan szemrehányást tett anyjának Thököly akaratával szembeni engedelmességéért – habár ő maga is beismeri, hogy olykor anyja nem is tehetett volna másként –, mégis elismeri, hogy a hadjáratokban való hányattatása hasznára vált, hisz nemcsak lelke, teste is megerősödött ennek köszönhetően.

A családért és a birtokaiért való kitartó harca példaértékű volt gyerekei számára is, akikből anyjuktól való elszakításuk után sem sikerül kiirtani a hazájuk, népük iránti szeretet. Talán édesanyja példája, és neveltetésének általa adott alapjai is hozzájárultak ahhoz, hogy a „kis Ferkó”, a későbbi nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc hazája küzdelmének élére állt, amikor – az 1703-as breznai kiáltvány szavaival – „ismét felszakadtak a nemes magyar nemzet régi sebei.”

Forrás: mult-kor.hu