Volt egyszer egy szesztilalom

Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt. Ezt a végletes megállapítást helyenként és időnként annyira komolyan vették – állami szinten –, hogy megpróbálták száműzni a szeszfogyasztást a társadalomból. Az össznemzeti absztinencia kivívására tett kísérletek közül pedig mindenképpen kiemelkedik az 1920. január 16-án életbe lépett híres-hírhedt amerikai alkoholtilalom.

Amerika földjén már a XVIII. század óta szép számban akadtak hívei a szeszfogyasztást mellőző, józan, és ezért egészségesebb társadalom utópisztikus ideájának, ahol még a bűnözés is csökken, és véletlenül sem fordulhat elő, hogy illuminált munkások miatt csökkenjen a termelés. Az 1700-as évek végén jelentek meg az első, absztinenciát propagáló egyesületek, a következő évszázadban pedig több tagállamban is megalakultak azok a szervezetek – köztük a Szesztilalom Pártja – melyek követelték, hogy tiltsák be az alkoholtartalmú italok készítését, forgalmazásukat és fogyasztásukat. Munkálkodásuk gyümölcseként Kansas állam már 1881-ben bevezette a szesztilalmat, majd az 1910-es évek második felére hasonló intézkedések történtek a tagállamok több mint felében is. Andrew Volstead republikánus képviselő pedig 1919 őszén törvénytervezetet nyújtott be a 0,5 százaléknál magasabb alkoholtartalmú italok országos betiltásáról. A tervezetet a kongresszus (képviselőház), majd – 1919. október 28-án – a szenátus is elfogadta, s a jogszabály értelmében 1920. január 16-tól az Egyesült Államok egész területén tilossá vált a szeszes italok előállítása, forgalmazása, megvásárlása és fogyasztása. Az absztinencia hívei győztek – ám a józan, egészséges, szép, új világ helyett valami egészen más következett.

Az állampolgárok nagyobbik része ugyanis inni akart, és mivel ezt nem tehette meg legálisan, hát megtette illegálisan. Mert ahol van kereslet, ott megjelenik a kínálat is. Ami ebben az esetben nagyon hamar megjelent…

Beköszöntött a szeszcsempészet, a zugfőzdék, az illegális kocsmák és mulatóhelyek „fénykora”. Jellemző, hogy 1927-ben New Yorkban – különböző becslések szerint – húszezer-százezer illegális italkimérő működött, jóval több, mint amennyi kocsma tartott nyitva korábban, törvényesen.

A tehetősebb rétegek minőségi nedűkkel öblögették torkukat, melyeket – a Kaliforniában előállított és titokban belföldön is terjesztett borok kivételével – külföldről: Kanadából és Mexikóból csempészték be. Az amerikai maffia ugyanis a prostitúció, a szerencsejáték, a lopás és rablás mellett „felfedezte” a csempészetet. Kanadából például a ’20-as években hatszor annyi, míg Mexikóból tízszer annyi rumot hoztak be illegálisan az Egyesült Államokba, mint amennyit korábban legálisan exportáltak az USA-ba a nevezett országok. A legnépszerűbb csempészáru természetesen a whisky volt, amit zömmel Kanada Ontario tartományából csempésztek be, akárcsak az angol gint vagy a nagy utat megtett francia pezsgőt. S ugyancsak természetes volt, hogy a maffiacsoportok ügyelték fel a csempészáruk forgalmazását is. A hírhedt gengsztervezérek, a chicagói Al Capone, az omahai Tom Dennison vagy az egész országra kiterjedő maffiahálózatot kiépítő New York-i Charles Luciano és megannyi társuk az alkoholcsempészet- és forgalmazás révén keresték degeszre magukat. Csak Al Capone – és csak évente – hatvanmillió dollárt zsebelt be a „virágzó” „üzletből”. A piacok felosztása és újrafelosztása, újrafelosztási kísérletei viszont együtt jártak a gengsztercsoportok közötti véres leszámolásokkal – ezek egyik leghírhedtebbike az 1929-es chicagói, Valentin-napi mészárlás volt, melyet Al Capone rendelt meg egy riválisa ellen –, s megannyi nagyváros utcái kegyetlen bandaháborúk színtereivé váltak. A közbiztonság szintje óriásit zuhant, miközben a bűnözési ráta magasra emelkedett.

Legalább ennyire életveszélyesek voltak a zugfőzdék is, ahol kádakban pancsolták a különböző löttyöket a szegényebb rétegek számára (mert hát ő is akartak inni, ha jó minőségű italt nem is, de legalább ütőset). Ezek a hitvány lőrék általában kukoricából vagy rozsból, cukorból, malátából, élesztőből készültek, és ipari szesz is bőven juthatott a löttyökbe. Ezek után nem csoda, hogy gyakoriak voltak a tömeges mérgezések. Az alkoholtilalom első négy évében csak New Yorkban 750-en haltak bele a pancsolt italok fogyasztásába, míg több ezren lebénultak, megvakultak vagy egyéb egészségkárosodásokat szenvedtek.

Ennél még az is jobb volt, ha a törvény kiskapuit játszották ki. Ezek egyike az volt, hogy vallási célra egyházi személyek bort szerezhettek be, a másik pedig az, hogy orvosi rendelésre, emésztési zavar megszüntetésére az orvosok whiskyt írhattak fel a pácienseknek. Mindez, persze, rengeteg visszaélésre nyújtott lehetőséget…

Az 1930-as évek elejére világossá vált, hogy az alkoholtilalom fenntarthatatlan. 1933. március 22-én Franklin Delano Roosevelt elnök aláírta a Cullen-Harrison-törvényt, mely megengedte a maximum 3,2 százalékos alkoholtartalmú italok gyártását, forgalmazását és fogyasztását, az év végére pedig teljesen eltörölték a szövetségi szintű alkoholtilalmat. Az ötven tagállamból harmincháromban viszont máig érvényben vannak olyan törvények, melyek helyi (városi, megyei) szintre utalják az alkoholfogyasztás megengedését vagy tilalmát, bár a sör többnyire ezeken a helyeken sem esik a törvény hatálya alá.

Természetesen nemcsak Amerikában létezett részleges vagy teljes szesztilalom. Norvégiában 1916 és 1926 között esett tilalom alá az égetett szeszes italok forgalmazása, Izlandon pedig 1915-től 1933-ig alkoholtilalom volt érvényben. És Magyarország sem maradt ki a sorból. Amint 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, az új hatalom már a II. sz. rendeletével bevezette a teljes és országos szesztilalmat. Egyes helyi direktóriumok azonban – különösen a bortermő vidékeken – enyhítették a törvény szigorát, megengedve bizonyos mennyiségű bor elfogyasztását. Júliusban már országos szinten engedélyezték a katonák és az ipari munkások sörfejadaghoz, minden 18 év fölötti személy borfejadaghoz juttatását, és elhatározták a borfröccs patentzáras palackokban történő forgalomba hozatalát is. A tanácshatalom bukása aztán végleg véget vetett az országos alkoholtilalomnak.

Lajos Mihály