A Tarim-medence legnagyobb kutatója

Az egyik legkiterjedtebb földi homoksivatag, a Takla-Makán végtelenbe hullámzó, szélfútta dűnetengere, a Lop-sivatag sós, agyagos, kopár pusztasága, csekély vízhozamú, sivatagokba torkolló, homokba vesző folyók – ez a Tarim-medence Belső-Ázsiában, Kína legnyugatibb részén, a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen. Körös-körül 5-7 ezer méter magas, roppant hegyvonulatok emelkednek fölé: északon a Tien-san, nyugaton a Pamír, délen a Kunlun, keleten pedig a Pej-hegység. Nevét a Takla-Makán északi peremén csörgedező Tarim folyóról kapta, legjelentősebb kutatója pedig egy magyar tudós volt, Stein Aurél (teljes nevén: Stein Márk Aurél).

Nevét a költő, filozófus császárról kapta

A majdani orientalista (keletkutató) az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban részt vett Stein Náthán kereskedő és Hirschler Anna kései gyermekeként, 1862. november 26-án jött világra Pest-Budán. Olvasott édesapja igen nagyra becsülte Marcus Aureliust, a költőként és filozófusként is maradandót alkotó római császárt, ezért az ő tiszteletére Márk Aurélnak kereszteltette kisfiát. Iskoláit a Pesti Piarista Gimnáziumban kezdte, Drezdában, a nagynevű Kreuz-Schule Evangélikus Gimnáziumban folytatta, majd Budapesten, a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban fejezte be. Már fiatalon megragadta a Kelet varázsa, felsős gimnazistaként gyakran felkereste a Magyar Tudományos Akadémia könyvtártermeit, hogy minél jobban beássa magát az Indiában az ókor óta használatos liturgikus, tudományos és irodalmi nyelv, a szanszkrit, valamint az összehasonlító nyelvészet világába. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium ösztöndíjával filológiai tanulmányokat folytatott a Bécsi, a Lipcsei, majd a Thübingeni Egyetemen, miközben egyre nőtt az érdeklődése az indiai és az iráni nyelvek legkorábbi irodalmi emlékei iránt, s Thübingenben már 21 évesen bölcsészdoktorrá avatták. Ezt követően letöltötte egyévi kötelező katonai szolgálati idejét, legnagyobb szerencséjére a budapesti Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián, ahol megismerkedett a térképészettel, melynek nagy hasznát vette későbbi kutatásai során. Mindemellett a történelem és a földrajz is érdekelte, angliai posztgraduális képzésein pedig – Londonban, Oxfordban és Cambridge-ben – főleg régészettel és óperzsa irodalommal foglalkozott.

Otthonosan mozgott a legfontosabb európai nyelvek világában, s egy seregnyi élő és holt ázsiai nyelvet is ismert. Hazajövetele után azonban egyetlen magyarországi egyetemen sem kapott állást, így visszatért Nagy-Britanniába, ahol már posztgraduális képzése során felismerték tehetségét, s támogatták tudományos pályafutását.

A Rádzsataranginí

1887 végén eljuthatott álmai földjére, a mesés Indiába, mely akkor még Anglia legfontosabb gyarmata volt, a brit korona ékköve. Az ősi ország északnyugati részén fekvő Lahorba, Punjab tartomány fővárosába került, mely város – Kalkutta mellett – a korabeli India legfontosabb tudományos és kulturális központja volt. Stein pedig a helyi egyetem tanára, hivatalvezetője és az Oriental College (keleti kollégium) igazgatója lett. Hamarosan pedig „felfedezte magának” a Himalája délnyugati vonulatai által övezett, kellemesen meleg éghajlatú Kasmírt, s kutatni kezdte annak történelmi és kulturális értékeit. Kiváló kapcsolatot alakított ki a kasmíri nyelven panditoknak nevezett helybeli tudósokkal, régészeti feltárásokat végzett, s fáradhatatlan buzgalommal gyűjtötte az ősi szanszkrit kéziratokat, melyekből kirajzolódott Kasmír Európa által kevéssé ismert történelme és kultúrája. Az előbbi legfontosabb forrása a Kasmíri Királyság uralkodói udvarában élő középkori indus történetíró, Kalhana nagy műve, a Rádzsataranginí volt, a kasmíri királyok krónikája, melyben a szerző nyolc könyvben írta meg hazája történelmét. A mű eredeti kéziratai azonban az évszázadok során szétszóródtak, s a magyar kutató nagy érdeme, hogy évekig tartó munkával összegyűjtötte az ősi szövegeket, kiadatta az eredeti, szanszkrit nyelvű történelmi munkát s annak általa megírt angol fordítását.

Az 1947–1948-as első indiai–pakisztáni háború során, sajnos, sok, Kasmírban maradt ősi kézirat elkallódott. A Stein által összegyűjtött, Oxfordba, Párizsba, Bécsbe, Thübingenbe került munkák azonban ma is a tudományos világ rendelkezésére állnak.

Romok a homokban

A Kr. e. II. században megszületett az ókor és a kora-középkor egyik legfontosabb úthálózata, a Selyemút, mely nevét a rajta szállított legértékesebb kincsről, a kínai selyemről kapta, s hosszú évszázadokig összekötötte a Távol-Keletet Indiával, Közép-Ázsiával, a Közel-Kelettel, valamint Európával. Rajta pedig nemcsak áruk, de eszmék, kultúrák és vallások is „közlekedtek”. Az úthálózat egy része az akkor még kevésbé száraz Tarim-medence északi és déli részén húzódott, ám annak ellenére, hogy ősi szövegekben fennmaradtak az út állomáshelyeiül szolgáló hajdani oázisvárosok nevei, ezek a települések és a Selyemút itteni nyomvonala az idők ködébe és a sivatag homokjába vesztek, illetve veszett. Stein viszont elhatározta, hogy megtalálja az elveszett településeket.

1900-ban indult el első, egy évig tartó belső-ázsiai expedíciójára. Előbb felkutatta a Kunlun magashegyi övezetében fakadó Jurunkass folyó forrásvidékét, ahol kitűnő térképészeti felméréseket végzett, majd nekivágott a Takla-Makánnak, ahol ősi romvárosokat tárt fel. Buddhista szentélyekre, szobrokra és festményekre, szanszkrit, kínai, valamint tibeti kéziratokra bukkant. Nem egy festményen felfedezhető volt a perzsa művészet hatása, illetve az indiai ellorai és adzsantai barlangtemplomok freskóival való hasonlóság, sőt antik görög-római pecsétlenyomatokat is talált. Ásatásai után pedig sikerült lelepleznie egy „ügyes” irathamisítót, a khotáni oázisvárosban élő Iszlám Ákhunt, aki saját maga által kitalált betűkkel telerótt, régies kinézetűekké tett kéziratokat „sózott rá” jó pénzért Belső-Ázsiába elvetődött európai kutatókra, s Nyugaton évekig próbálták megfejteni – természetesen sikertelenül – az „ismeretlen nyelvű” irományokat…

1906-ban vágott neki második Tarim-medencei expedíciójának, folytatva a Kunlun magashegységi területeinek a feltérképezését, a Khotan környékén végzett ásatásokat, majd átvágott a Takla-Makántól keletre elterülő Lop-sivatagon, és őrtoronytól őrtoronyig, falmaradványtól falmaradványig haladva felfedezte a kínai nagy fal romos nyugati végeit. A Tarim-medence nyugati peremén felkereste Tunhuangot, az „Ezer Buddha Barlangtemplomát”, ahol a meredek homokkőfalba vésett fülkékben a buddhista szobrászat és festészet felbecsülhetetlen értékű alkotásai sorakoznak, s a múlt század elején még több tízezer, később elszállított kézirat is volt itt, melyek többsége buddhista, vallásos mű. De a keleten elterjedt (mára eltűnt) nesztoriánus keresztény írások, valamint az ókori, kora-középkori életet, világot bemutató irományok is nagy számban vannak közöttük, melyek alapján megismerhetjük Belső-Ázsia ősi világát. Stein 24 ládányi kéziratot, 5 ládányi festményt és más műkincset, valamint a világ első, 868-ban, 600 évvel Gutenberg előtt nyomtatott könyvét szerezte meg Wang szerzetestől, a barlangtemplom önjelölt felügyelőjétől (Kínában korábban felfedezték a könyvnyomtatást, mint Európában). Cserében elég jelentős összeget fizetett a barlangtemplom celláinak a felújítására. Hazafelé menet, 1909-ben a Kunlun feltáratlan területén és a Tibeti-fennsík északnyugati részén átkelve tért vissza Indiába, ám a dermesztő hidegben lefagytak jobb lába ujjai, így azokat le kellett operálni. Ennek ellenére tovább folytatta felfedezőútjait a lovaggá ütött és brit állampolgárságot kapott, de magát élete végéig magyarnak valló kutató.

Még 81 évesen is expedíciót tervezett

1913-ban indult el harmadik belső-ázsiai útjára. Ezúttal a Tien-san aljában haladt, majd átszelve a Takla-Makánt, folytatta annak régészeti feltárását, és sikerült megállapítania a Selyemút tarim-medencei nyomvonalát, mely a Pej-hegység nyugati lábainál kettévált, a Lop-sivatag és a Takla-Makán északi, illetve déli peremén haladt tovább, majd a medence nyugati végében, Kashgar városnál a két útvonal egyesült.

A hajdani ujgur főváros, Ilihot temetőjét feltárva, a Kr. u. 500 tájáról származó sírokban olyan leleteket talált – köztük részleges lovas temetkezést – melyek a honfoglaló magyarság sírjait jellemezték. Ennek alapján úgy vélte, hogy a magyarság Belső-Ázsiából származik.

Később Nagy Sándor indiai hadjáratának emlékei után kutatott, azonosította egyik csatája színhelyét. Az 1930-as években pedig Iránban, Irakban, Jordániában és Szíriában végzett földrajzi, geomorfológiai, életföldrajzi és meteorológiai vizsgálatokat. Még 81 évesen is expedícióra indult, hogy feltárásokat végezzen Afganisztánban. Ám 1943. október 28-án Kabulban kilobbant földi élete lángja. Az afgán főváros európai, keresztény temetőjében helyezték testét végső nyugalomra. Hatalmas könyvtárát a Magyar Tudományos Akadémiára hagyományozta. (Forrás: Wikipédia)