Cogul és Kréta – Hol ringhatott a minósziak bölcsője?

Az első fejlett, írásbeliséggel is rendelkező európai magaskultúra nem világrészünk szárazföldi részén, hanem Görögország legnagyobb szigetén, a Földközi-tenger hullámaiból kiemelkedő, nyugat-keleti irányban 250 km hosszan elnyúló, 62 km legnagyobb észak-déli szélességű Krétán emelkedett fel a Kr. e. III. évezredben, majd Kr. e. 1500 körül hanyatlott le.

E korai civilizációt – a görög legendákban szereplő mitikus, bronzkori krétai király, Minósz után – minószi kultúrának, a sziget ősi népét pedig minósziaknak nevezték el. De honnan, hogyan és mikor érkezhettek meg őseik a fehér szikláktól és zöldellő mediterrán növényzettől ragyogó földdarabra, melyet kéken tündökölve övez a hosszú szubtrópusi nyár verőfényes égboltja alatt napsugarakat csillogtató tükrű tenger?

A két ógörög eposzt, az Iliászt és az Odüsszeiát megverselő Homérosz soknyelvű, soknépű szigetként ír Krétáról, ahol szerinte a pelaszgok, Görögország őslakói is otthonra találtak. A kutatások pedig szintén arra utalnak, hogy a sziget lakói több helyről és több hullámban érkeztek meg új hazájukba. Természetesen a tengeren, mely már sok ezer évvel ezelőtt, a neolitikum (új-, más néven csiszolt kőkorszak) idején sem jelentett leküzdhetetlen akadályt az emberek számára. Dél-Görögországban, a Peloponnészoszi-félsziget egyik barlangjában olyan, obszidiánból megmunkált kőszerszámokra bukkantak, melyek alapanyagát a Kis-Ázsia nyugati partjai előtt fekvő, égei-tengeri Mélosz szigetén bányászták ki a kőzetből tízezer évvel ezelőtt, ami arra utal, hogy már Kr. e. 8000 körül is (!) hajók járták a Földközi-tengert, bár az első hajóábrázolás – mely a szintén égei-tengeri Naxosz szigetén látható – a neolitikumot követő bronzkor korai időszakából maradt fenn.

Krétát az anyaistennő és a bika kultusza kapcsolja össze a mediterrán térség, illetve az azzal kapcsolatban lévő területek megannyi pontjával. A Magna Mater (Nagy Anya), vagyis az anyaistennő finoman megmunkált, kisméretű kőkorszaki idoljai éppúgy megtalálhatók az Ibériai-félsziget, Franciaország, Málta vagy éppen Kis-Ázsia barlangjaiban, mint Krétán. Az Ibériai-félszigeten, Spanyolországban és Portugáliában ma is dívó bikaviadalok pedig végső soron a réges-régi bikakultuszra vezethetők vissza, melynek nyomaira már a világ egyik legkorábbi ismert városában, a tízezer éve épült, kis-ázsiai Catal-Hüyükben is rátaláltak, jelen volt az ősi Egyiptomban, Babilonban, és nagyon hangsúlyosan a minószi Krétán is. Megjegyzendő, hogy Portugáliában a viadalok során éppúgy „csak” a viadorok bátorságát teszik próbára, mint meglepő módon a minószi Krétán tették egykoron. A még romjaiban is impozáns knósszoszi palotában látható egy roppant dinamikus freskó, melyen egy fiatalember megragadja a felé rohanó hatalmas bika szarvait, hogy a fejét felfelé lendítő állat erejét felhasználva szaltózzon egyet a bika fölött. Erre utal, hogy egy másik fiatal férfit épp szaltózás közben ábrázolnak, ahogy fejjel lefelé fordulva kezeit rácsapja az állat hátára, vélhetőleg azért, hogy még egy szaltót bemutatva földre ugorjon a bika mögött, ahol egy fiatal nő áll, aki talán pár pillanattal előbb ért földet. Mi lehetett e bravúros, nagy bátorságot és hihetetlen ügyességet kívánó akrobatamutatványok értelme? Kultikus jelentősége volt, vagy bátorság- és ügyességpróbáról volt szó? Csak találgathatunk… S természetesen a bikakultuszból eredeztethető a rettenetes, embertestű, bikafejű szörnyeteg, a Minótaurosz görög legendája, bár a minószi Krétával a jelek szerint nem mindig a legjobb viszonyban lévő görögök szemszögéből…

Honnan, a mediterrán térség mely területeiről érkezhettek hát Krétára a minószi civilizáció képviselői? A régészeti leletek tanúsága szerint a Kr. e. VI. évezredben Észak-Afrikából és Kis-Ázsiából egyaránt érkeztek telepesek a szigetre. És bizony, már nekik is akkora hajókkal kellett rendelkezniük, melyek fedélzetükre tudták venni nemcsak az embereket, szükséges szerszámaikkal, hanem háziállataikat is. Ezek az újkőkori bevándorlók alkották azt a népességet, melynek tagjait hosszúkás fejforma jellemezte. Mintegy kétezer évvel partraszállásuk után újabb, armenoid típusú telepesek kötöttek ki a sziget partjain. Ezek a kerekded fejformájú emberek Egyiptomban is megjelentek az első fáraói dinasztiák időszakában, és nem ismeretes, honnan érkezhettek. Homérosz pedig Kréta első földműveseit „a fekete lábú emberek földjéről” eredezteti, mely az ógörög költő szerint a szigettől nyugatra terült el. Máig sem azonosították viszont a területet.

Érdekes hasonlóságokat találunk viszont a minósziak és egy, a mezolitikum (középső kőkorszak) végén, a Kr. e. VIII–VI. évezredben a mai Spanyolországban élő népesség között. Az 1907-ben felfedezett ibériai-félszigeti, coguli barlangban látható egy nyolc táncoló nőt ábrázoló barlangrajz. A piros és fekete festékkel megmintázott alakok körben táncolnak, s minden bizonnyal rituális táncot mutatnak be. Erre utal a nők mellett fekvő, valószínűleg feláldozott bikaborjút ábrázoló rajz, s ugyancsak a hely szakrális jellegét valószínűsíti, hogy ezt a barlangot nem lakóhelynek használták, koromnyomok sincsenek a barlang mennyezetén, melyek hosszabb ideig égő tábortüzek füstjéből származtak volna. S ami Krétával kapcsolja össze a nőalakokat, az a harangforma szoknya, mely a minószi falfestményeken is látható a nők öltözékeként. Emellett a coguli alakok éppúgy fedetlen keblűek, ahogy a minószi hölgyek sem fedték be azt. Véletlen egybeesés, vagy arról lenne szó, hogy a coguli barlangot valószínűleg szakrális helyként használó népesség vagy annak egy része kelet felé vándorolt, majd fejlődve és a hajóépítés módjára rájőve, áteveztek, átvitorláztak Krétára? A mindkét helyen jelenlévő bikakultusz, a coguli barlangrajzon és a minószi freskókon látható nőalakok közötti hasonlóság, valamint Homérosz leírása azt valószínűsíti, hogy többről lehet szó, mint véletlen egybeesésről.

A különböző területekről érkező telepesek azután összeolvadtak Kréta szigetén, s létrehozták a minószi civilizációt.