Dercsényiek a haza, a nemzet és a szabadságharc szolgálatában

A Dercsényi család a hagyomány szerint – valamelyik ősük a mohácsi vész után – a török hódítás előrenyomulásával a Bánátból a Szepességbe költözött, s az addig viselt Fejér nevüket a szepességi szászok között Weiszre változtatták. Luteránusok lévén evangélikus lelkészi pályán működtek. Az viszont tény, hogy 1687. szeptember 27-én I. Lipót Weisz Jakabot hűséges és sikeres szolgálatai jutalmául nemesi rangra emelte.

A nemességszerző János nevű unokája (1725–1789) előbb szepesszombati, majd közel 30 évig lőcsei lelkész volt. Szepesszombatban született Anna Krisztina Anders feleségétől, az iglói pap leányától elsőszülött fia, szintén János 1755. március 16-án. Elődeitől eltérően nem a papi pályát választotta, hanem az orvosit, 1782-ben Zemplén vm. főorvosa lett. Sátoraljaújhelyen lakván megismerkedett a Kazinczy családdal, miközben a jeles költő és nyelvész Kazinczy Ferenc húgát, Juliannát gyógykezelte, akit 1785. március 10-én feleségül is vett. Nemsokára, elhagyván Zemplén vármegyét, Munkácsra költöztek. Előbb gr. Schönborn családjának uradalmi tanácsosa, később igazgatója lett, de ettől a hivatalától is megválván magánvállalkozó lett. Ugyanis szenvedélyes geológiai kutató is volt, felfedezte a beregszászi és muzsalyi hegyek timsólelőhelyét. Felfedezését és annak hasznát a király is méltányolta.

1793. november 28-án Bécsben kelt okirattal szolgálatai jutalmazásául a Bégányi Lénárd magvaszakadtával a kincstárra szállt nagybégányi és barabási birtokot, valamint Dercenben egy rész birtokot királyi adományba kapott. Ekkor változtatták nevüket derczeni Dercsényire. Igen jeles emberként fejezte be pályafutását 1837. június 27-én. Végrendeletében 100–100 ezüstforintot hagyományozott a munkácsi, derceni és nagybégányi gyülekezeteknek, 100-at pedig e gyülekezetek gyermekei neveltetésére.

Öt gyermekük – négy fiú s egy leány – született. A második, Ferenc nevű fia vitte tovább apja örökét, timsógyári igazgató lett, de nagyon fiatalon, 36 évesen, 1825-ben meghalt. Özvegye, Szemere Klára 1830-ban férjhez ment a Balmazújvárosban lakó Semsey Lajoshoz, a négy árvát a nagyszülők vették magukhoz. Nevelték hazaszeretetre, lovagiasságra és nemzeti öntudatra az akkori, jobb időkre vágyó Magyarországon. Az unokák 1840-ben a nagyatya emlékére a derceni szőlőhegyen díszes márvány síremléket, s egyben családi sírboltot emeltek, ide temették Kazinczy Juliannát is 1844-ben. A hálás unokák ezt vésették a síremlékére: „Dercsényi János királyi tanácsos érdemes özvegye, Kazinczy Ferencznek úgy lelki műveltségre, mint honszeretetre igaz testvére, a legjobb anyáknak egyike…”

Az unokák gondos nevelésben részesülve önálló pályára léptek: István 1815-ben született. Tanult Sárospatakon, Kassán, majd Bécsben katonai iskolában. 1837-től nagybégányi birtokán gazdálkodott – ő létesítette az István-tanyát. László 1822-ben született. Előbb Munkácson tanult magániskolában, felsőbb iskoláit pedig Kassán és Pesten végezte, ügyvédi oklevelet szerzett. Kálmán, a legfiatalabb, 1824-ben született, előbb ő is nagyatyja házánál volt magántanuló, a felsőbb iskoláit szintén Pesten és Kassán végezte. Ő maga is ügyvédi oklevelet szerzett. E foglalkozások köréből szólította őket a haza 1848-ban.

István gerillakapitány lett és a „vasember” jelzővel titulálták. E válságos időben rendelte el az országos honvédelmi bizottmány, hogy az önkéntes mozgó nemzetőrség további kiállítása és szaporítása mielőbb folytattassék, és külön rendeletben kiadta, hogy szabadmozgó – gerilla – csapatok alakuljanak. 1849 januárjában Bereg megyében a „mozgó nemzetőrség” szervezésével Szintay János kormánybiztos bízatott meg, Dercsényi István nagybégányi földbirtokos csakhamar összegyűjtött három gyalogszázadot 60-60 főnyi létszámmal és 100 nemzetőrből álló gerilla lovascsapatot, melynek élére Szintay őt századossá, parancsnokká kinevezte. Vezénylete alatt e kitűnő lovascsapat mindvégig derekasan helytállt. Feladatuk az ellenség nyugtalanítása s meg-megtámadása volt. Működésterületük a lengyel határszélen, Galícia határvidékén, a Kárpátokban és Munkács környékén volt.
Tevékenységükért zsoldot is kaptak, felszerelésük állami segélyből történt. 1849. április 22-én vasárnap reggel a kémszemléről visszatérő negyven lovas gerilla kapitánya jelentette, hogy az ellenség Szentmiklósról csatakészen közeledik Munkács felé. A lelkes munkácsiak összecsoportosulván, elszántan siettek Podheringbe, ezalatt Dercsényi Nagylucska felé küldetett lovasai­val, nehogy az ellenség onnan is intézzen támadást.

A másik Dercsényi fiúról, Lászlóról is vannak feljegyzések. Mint huszárszázados főleg Erdélyben tevékenykedett. 1849 áprilisában a Temesvár környéki csatában súlyosan megsebesült, Bem tábornok hősiességéért katonai érdemkereszttel tüntette ki. Dévánál tette le a fegyvert a cári hadsereg előtt. Mikor hazakerült Bégányba, a kaszonyi főszolgabíró értesítette, hogy parancs érkezett elfogatására, ő pedig egy pár hónapra a zempléni rokonoknál húzta meg magát. Majd évek múlva tovább folytatta törvényszéki bírói hivatását feleségével, báró Sztojka Júliával Máramarosban, Szlatinán és egy ideig Huszton is, Bégányban, Muzsalyban és Búcsúban, hol haláláig lakott. 77 évesen, 1899-ben halt meg. Egy unokája 1915-ben Galíciában halt hősi halált, egy dédunokája pedig 1943-ban a Don-kanyarban áldozta fel életét a hazáért.

A harmadik Dercsényi fiú, Kálmán huszárfőhadnagy volt a világosi fegyverletételig, végig­küz­dötte a szabadságharcot. Feljegyzéseiből tudjuk, mi lett vele Világos után: „Én Balmaz-Újváros felé indultam el, ahol megérkezve, édesanyámat Semsey Lajosné Szemere Klárát kihívatván, sírva borult örömében nyakamba, amint megpillantott. Eleinte aggodalmát fejezte ki, hogy tele a ház muszka katonával, azután megnyugtatta azon körülmény, hogy a muszkák inkább a németekre haragusznak… Csakhamar benyitottam az ebédlőbe, ahol édesanyám bemutatott ily módon: Fiam, Dercsényi Kálmán honvédhuszár főhadnagy, most jön Világosról…” Néhány nap múlva eljutott Nagybégányba, hogy István bátyjával találkozzon, Literáti János lelkésztől megtudta, hogy István Máramarosban, Darván van sógoránál, Darvay Gábornál – mindkettőjüknek felesége Ilosvay lány – Kálmán titokban felkereste bátyját, itt érte őket a hír, hogy a császáriak megtudták tartózkodási helyüket. Darváról is menekülniük kellett, annál is inkább, mivel István, a gerillakapitány bitófára kerül, ha elfogják. Kalandos úton eljutottak Muzsalyba Hunyady András rokonukhoz. Kálmán előbb Bégányban tartózkodik,1852-ben Kerepecen, 1854-ben pedig Zemplén megyében találjuk, ahol 1853-ban megházasodott Boronkay Teklát vévén feleségül, s mint kegyelmet nyert, királyi közjegyzői hivatalt viselt.

István pedig pár hónap után Muzsalyból Közép-Szolnok megyében másik sógoránál, Décseynél töltött csaknem egy évet, de innen is tovább menekült Borszéken át Moldvába, onnan meg Konstantinápolyba. Sok viszontagság és nélkülözés után 1857-ben amnesztiával hazakerült, és 1872-ig, haláláig nagybégányi birtokán gazdálkodott. Ez a Dercsényi-ág maradt egészen a II. világháború végéig Nagybégányban, hol az öregek között ma is él a család emléke.

Ezúton is köszönetet mondok Demeter János honvédszázados, tábori lelkész úrnak és barátomnak mint Dercsényi István gerillakapitány ükunokájának, hogy a család ’48-as és egyéb történetére nézve adatokkal szolgált.

Józan Lajos ny.lp.