„Felfedezhetjük a bennünk élő nyelvet”
– A mai fiatalabb nyelvésznemzedéknek számos olyan tagja van, aki azért választotta ezt a hivatást, mert a középiskolában valamelyik tanára a kezébe adta A nyelv és a nyelvek című kötetet – mutatott rá az immár hatodik, átdolgozott kiadásban megjelent, Bánréti Zoltán, Farkas Judit, Kelemen János, Kenesei István, Nádasdy Ádám, Prószéky Gábor szerzők, valamint az Akadémiai Kiadó képviseletében Papp Zoltán szerkesztőségi igazgató társaságában március 22-én bemutatott könyv jelentőségére Kenesei István szerkesztő. Az először 1984-ben megjelent kötet, amelynek előfutára egy 1973-as, 90 lapos füzet volt, azóta a legszélesebb körben használt nyelvészeti alapművé vált. Az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének igazgatója mégis elsősorban gimnazistáknak és a nyelvek iránt érdeklődőknek ajánlja a számos felsőoktatási intézményben tankönyvként használt kiadványt -, mert, mint mondta, az a valódi, a diákok által is beszélt nyelvről szól, és így emberközelivé teszi a tananyagot.
A számos átdolgozáson átesett kötet a nyelvtudomány újdonságait is megismerteti az olvasóval, tartalmazza azokat a kutatási eredményeket, amelyek a három évvel ezelőtti ötödik kiadás megjelenésekor még nem voltak ismertek. A nyelvészet egyes területei, például a neurolingvisztika az eszközök viharos fejlődése és elterjedése következtében évről évre újdonságokat produkál: a képalkotó diagnosztikák segítségével ma már tudható, hogy a néhány napos csecsemő is képes különbséget tenni a nyelvek között. Egy másik újdonságot említve, Kenesei István elmondta, hogy a legújabb kiadásban, a jelentésről szóló fejezetben már szó esik az alkalmi jelentések használati szabályairól is. Ha például azt a kérdést halljuk: „otthon van-e Kati”, válaszként mondhatjuk azt, hogy „nem látom az autóját a ház előtt”. Kenesei István rámutatott: mindenki számára egyértelmű, hogy a válasz azt jelenti: nem tudom, hogy itthon van-e Kati, de valószínűleg nem. A válaszmondat érdekessége azonban az, hogy ha a válaszoló tudja, hogy otthon van Kati, akkor ugyan igazat mondott a kérdezőnek, de mégsem tartjuk őszintének.
A hatodik kiadás újdonsága az is, hogy Farkas Judit és Szabó Veronika segítségével minden fejezet feladatokkal egészült ki, „amelyek segítségével felfedezhetjük a bennünk élő nyelvet, továbbgondolhatjuk az egyes problémákat” – fogalmazott a kötet szerkesztője, hozzátéve: a megoldásokat, a további feladatok mellett a könyv honlapján találják meg az olvasók, ahol egy fórumon is megvitathatják észrevételeiket.
Kenesi István szerint tévhiteket is eloszlat a Nádasdy Ádám által írt, az írásbeliségről szóló A maradandó nyelv című fejezet, amelyből kiderül például az, hogy a rovásírás nem ősi magyar írásmód, ezt elődeink éppen úgy átvették, mint a latin betűs ábécét. – A magyaroknak nem volt ősi írása: a rovásírást az ótörök törzsekkel való érintkezés során „kölcsönözték”, éppúgy, mint a mai magyar szókincs egy számottevő részét is – fűzte hozzá a szerkesztő.
A változó nyelvről szóló fejezetből megtudható, hogy a hangváltozások szabályszerűen, bár nem kivétel nélkül következtek be az egyes nyelvekben. Így az olyan nyelvek változásaiból, amelyek módosulásai történetiségükben nyomon követhetők – ilyenek az újlatin nyelvek -, következtetni lehet azoknak a nyelveknek a rokonságára is, amelyekről nem maradtak fenn írásos emlékek, ilyenek például az amerikai indián nyelvek, vagy éppen az uráli/finnugor nyelvcsalád tagjai. – A szókincs már rendszerint a történelmi, társadalmi környezet változásai miatt változik meg – mutatott rá egy másfajta nyelvfejlődési módra a nyelvész. A korai török nyelvvel való érintkezés hatására lett a magyar nyelv része a disznó szó, míg az asszony kifejezés óiráni (alán) eredetű, a földművelés szavai – például a kasza – pedig egy korabeli szláv nyelvből kerültek a magyarba.
-et-
Forrás: MTA