Miért hordtak madárcsőrszerű maszkot a kora újkori „pestisdoktorok”?

A fekete halál a világtörténelem legpusztítóbb pestisjárványa volt, amely néhány év leforgása alatt mintegy 25 millió európai lakossal végzett a 14. század közepén, a kór pedig még évszázadokon át okozott járványokat. A korban kezelhetetlen és gyógyíthatatlan betegséggel szemben elkeseredett küzdelmet folytató európai városokban megjelent egy újfajta „orvos”: a pestisdoktor. E tisztség betöltői vagy másodrendű, illetve fiatal, tapasztalatlan orvosok voltak, vagy olyan emberek, akik egyáltalán nem rendelkeztek orvosi képzettséggel. Könnyű volt viszont felismerni őket madárcsőrszerű álarcaikról.

Hibás tudomány, hibás védelem
A pestisdoktor legfőbb feladata egyébként sem a gyógyítás volt. Értékük az adott település számára abban rejlett, hogy hajlandók voltak rendszeresen bemenni a pestis által sújtott városrészekbe, és listát vezetni a halottakról. A járvány elleni több mint két és fél évszázadnyi küzdelem után bevezettek körükben egy újítást: a vegyvédelmi ruha egy 17. századi megfelelőjét, amely napjainkban az első dolog, amely a pestisdoktorokról eszünkbe jut. Sajnálatos módon azonban ez a „védőruha” nemigen látta el célját.

A pestisdoktorokat városaik fizették azért, hogy számon tartsák a halottakat. Emellett gyakorta hajtottak végre boncolásokat, valamint sokszor ők voltak a haldoklók végrendeleteinek tanúi. Nem meglepő módon ez utóbbi számos esetben azt jelentette, hogy a pestisdoktor visszaélt a végrendelettel, hogy pénzt csaljon ki az elhunyt családjától. A legtöbb esetben azonban köztiszteletben álló személyekről volt szó – előfordult, hogy elrabolták őket, és csak váltságdíjért cserébe engedték őket szabadon. „Doktorok” lévén mindenesetre némelyikőjük igyekezett gyógymódokat, illetve kezeléseket kifejleszteni, amelyeket főként gazdagabb ügyfeleknek igyekeztek eladni.

A középkorban és a kora újkorban sem a pestisdoktorok, sem a lakosság számára nem volt nyilvánvaló, hogyan terjed a pestis. A 17. századra az uralkodó nézet a miazmaelmélet volt, amely úgy tartotta, hogy a betegeket körülvevő „rossz levegő” az, amitől mások elkapják a kórt. Ennek megfelelően a prevenció fő módszerének az illatosítást, a „tisztítótüzeket”, illetve a légzésvédelem korai formáit gondolták. A pestisdoktorok az évszázadok során sokféle védőfelszerelést hordtak, 1619-ben azonban megszületett a ma is ismert „egyenruhájuk”, amelyet Charles Delorme francia udvari főorvos fejlesztett ki.
Delorme Medici Mária háziorvosának fiaként került a francia királyi udvarba, miután Mária IV. Henrik francia király második feleségeként Franciaország királynéja lett. Ezt követően három uralkodó: Henrik, utóda, XIII. Lajos, majd az ő utódja, XIV. Lajos főorvosa is volt. A következőket írta a pestisdoktorok számára kifejlesztett ruhájáról:

„Az orr fél láb hosszú, csőr alakú, és illatszerekkel töltött (…) A kabát alatt kecskebőr csizmát hordunk, (…) és egy rövid ujjú blúzt sima bőrből (…) A kalap és a kesztyűk is ugyanebből a bőrből készülnek (…) a szemeken pedig okulárét.”

Mivel úgy hitték, hogy az „ártalmas levegő” a ruházaton megtapadhat, és ily módon is átadhatja a fertőzést, Delorme viasszal bevont bőrruhát tervezett, amely egy hosszú kabátból, nadrágból, csizmából és kesztyűből állt. A bőrruhát emellett faggyúval is bevonták, hogy biztosan leperegjenek róla a különféle testnedvek is. A pestisdoktor jellegzetes kalapja azt jelezte a laikusok felé, hogy az illető orvos.

A „doktor” felszereléséhez tartozott még egy hosszú bot, amely segítette a maszk által megnehezített kommunikációt, valamint kezdetleges „vizsgálatokra” is alkalmas volt – segítségével nem feltétlenül kellett a pestisdoktornak hozzáérnie a beteghez. A bottal emellett adott esetben védekezhetett is a pestisdoktor az agresszívabb betegek, illetve családtagjaik ellen. Olyan leírások is fennmaradtak, melyek szerint azok a betegek, akik isteni büntetésnek tekintették a pestist, arra kérték a pestisdoktort, ütlegelje vagy korbácsolja meg őket bűnbánatuk jeléül.

A jellegzetes maszk csőrét erős illatú gyógy- és fűszernövényekkel töltötték meg, mint például kámforral, mentával, szegfűszeggel és mirhával. Egyes esetekben a csőr tartalmát meg is gyújtották, hogy a füst által is védve legyen a pestisdoktor légzése. A szemet szorosan illeszkedő szemüveggel védték, ezt a csőrrel együtt egy szoros csuklya és bőrszíjak segítségével erősítették a pestisdoktor fejére. Habár a maszk valóban némileg csökkenthette volna a fertőzés lehetőségét, a legtöbb maszkra számos légzőnyílást helyeztek, amivel gyakorlatilag semlegesítették az általa nyújtott védelmet.

Habár maga Delorme megérte a 96 éves kort is, a legtöbb pestisdoktor meglehetősen kevés ideig űzte mesterségét, mielőtt maga is áldozatul esett a pusztító kórnak, azok pedig, akik nem kapták el, gyakran életük hátralevő részét karanténban töltötték, más emberektől távol. A pestisdoktor munkája gyakorta volt magányos és hálátlan.

Borzalmas kezelések
Mivel a pestisdoktorok a kórból csupán annak gyomorforgató tüneteit látták, működését pedig nem ismerték, számukra meg volt engedve a boncolások végrehajtása is – ezekből azonban legtöbbször nem sikerült használható információt nyerniük. Ebből kifolyólag igen kétes eredményű, veszélyes, és sok esetben káros kezeléseket találtak ki a pestis ellen. Mivel nagy részük teljességgel képzetlen volt, kevesebb tudással rendelkeztek, mint a valódi orvosok, akik azonban ekkoriban maguk is helytelen tudományos feltételezésekben hittek. A pestisdoktorok módszerei a bizarrtól az igazán hátborzongatóig széles skálán mozogtak.

Az egyik legelterjedtebb „kezelés” az volt, hogy a bubópestis következtében megduzzadt nyirokcsomókra ürüléket kentek, amivel a pestisen kívül további veszélyeknek is kitették a beteget és környezetét. Emellett gyakori volt a véreztetés (akár piócákkal is), valamint a duzzanatok átszúrása is a felgyülemlett genny leeresztése érdekében. Ezek igen sok fájdalommal járhattak, a legkínzóbb kezelés azonban talán az lehetett, amikor higannyal öntötték le a beteget, és kemencébe helyezték.

E kezelések sokszor valójában meggyorsították a betegség terjedését a duzzanatok és sebhelyek felnyitásával, valamint tovább gyengítették a beteget újabb fertőzésekkel. Napjainkban már tudjuk, hogy a bubó- és tüdőpestist ugyanaz a baktérium, a Yersinia pestis okozza, amelyet a középkorban és a kora újkorban főként a patkányokon élősködő bolhák hordoztak.

Az 1890-es években Waldemar Haffkine (Vlagyimir Havkin) orosz bakteriológus sikeresen kifejlesztette az első védőoltást a pestis ellen, ma pedig már antibiotikumokkal könnyedén kezelhető a betegség. Napjainkban évente körülbelül 600 esetről érkezik bejelentés, amelyek nagy része csupán késői észlelés, illetve kezelés hiánya esetén halálos kimenetelű. A bejelentések többsége Afrikából érkezik, a leggyakrabban Madagaszkáron, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, illetve Dél-Amerikában Peruban üti fel a fejét.