Repülőgépek az ókorban?

A kelet-afrikai Nagy-Tavak vidékén fakadó hatalmas Nílus – alsó szakaszára érve – zöldellő mezőkkel és datolyapálma-ligetekkel övezett, roppant, kék szalagként vág át a sárgás, barnás színű Szaharán, életet hozva a szinte csontszáraz, sivatagos vidékre. A folyam első zuhataga és földközi-tengeri deltatorkolata között jött létre a Föld legrégebbi ismert országa, Egyiptom. Történelmének kezdetei az idők homályába vesznek. Már a Kr. e. IV. évezredben több államkezdemény jött létre a folyó mentén, mint például Abdzsu, melynek a hasonnevű ősi város, Abdzsu (görögül: Abüdosz) volt a központja. Majd kialakult a deltavidékre kiterjedő Alsó-Egyiptomi Királyság, és a folyóvölgyben elterülő Felső-Egyiptomi Királyság, mely utóbbinak az ura, az Abüdoszban született II. Menesz Kr. e. 3000 körül egyesítette Egyiptomot. Ám az ősi települést nemcsak ő, s nem is csak a később itt templomokat emeltető uralkodók sora, hanem egy itt talált elképesztő domborműsorozat is nevezetes hellyé tette.

A város jelentős vallási központ volt, ahol több fáraó is emlék-halotti templomot építtetett magának, köztük az Újbirodalom egyik legnagyobb uralkodója, a Kr. e. 1304-től Kr. e. 1290-ig regnáló I. Széthi is, akinek az itt emelt temploma – részben homokba temetve – igen jó állapotban érte meg a jelenkort. Majd Auguste Mariette francia régész, egyiptológus 1863-ban megkezdte a hatalmas építmény megtisztítását, s a pompás templom ma szinte eredeti szépségében ragyog. Falakkal övezett, teraszosan egymás fölé magasodó belső udvarok, lépcsősorok, finoman kidolgozott domborművekkel ékes helyiségek, valamint roppant kőerdőkhöz hasonlító, fenséges oszlopcsarnokok sorakoznak itt. A roppant magasságba nyújtózkodó oszlopok közötti teret áthidaló kőgerendák egyikén viszont olyan domborművű ábrázolások láthatók, melyek okkal hökkentik meg napjaink emberét.

Ha balról jobb felé haladva futtatjuk végig szemünket a gerendán, előbb csak kőbe vésett hieroglifikus feliratokra bukkanunk. Majd hirtelen észreveszünk – egy helikoptert (!)… Az oldalnézetben ábrázolt repülőeszközt formázó domborművön pontosan kivehető a rotor, továbbá a farok a függőleges vezérsíkkal, valamint a pilótafülke és a helikopter orra. Az általunk ismert helikopterektől csak annyiban tér el az itt ábrázolt szerkezet, hogy nincsenek sem kerekei, sem talpai, a pilótafülke és a farok között, a rotor alatt pedig egy szögletes bemélyedés ékelődik a repülőeszköz törzsébe. Mintha csak azt a célt szolgálta volna, hogy – alulról – ide rögzítsenek valamilyen elszállítandó hasznos terhet. De kik? – merül fel okkal a kérdés.

A helikoptertől jobbra újabb különös dombormű látható, melyet némi fantáziával tengeralattjárónak is nézhetünk. Alatta pedig – ugyancsak oldalnézetből – egy repülőgép (!) domborművű képmása ötlik elkerekedő szemünkbe. Szépen kivehető a gép áramvonalas törzse, az elnyújtott vízcsepphez hasonlító üvegburával (?) lezárt pilótafülke, a függőleges vezérsík, valamint az alsószárnyas elrendezésű, sugárhajtású vadászgépre vagy vadászbombázóra emlékeztető „gépmadár” szárnya. De honnan tudhatták volna az egyiptomiak – negyvenhárom évszázaddal ezelőtt, a templom felépülésekor –, miként néz ki egy helikopter vagy egy repülőgép? Csak úgy, hogy ezeket a gépezeteket látniuk kellett…

S nem ez az egyetlen nyom, amely azt mutatja, hogy az ókorban repülőgépek szálltak a fáraók országának szinte örökké kék egén. 1898-ban Szakkarában, Abüdosztól északra, egy ősi sírbolt feltárásakor – megannyi szobrocska, illetve használati eszköz mellett – egy tíz cm hosszú, némiképp madárra emlékeztető kis fa tárgyat is találtak, melyet annak rendje és módja szerint madárszobrocskaként katalogizáltak. Csak az a bökkenő, hogy e „madár” „farka” függőlegesen felfelé áll. Meglehetősen szokatlan „madárfarok”. Pontosan olyan, mint egy repülőgép függőleges vezérsíkja… 1969-ben azután egy régészekből és repüléstani szakértőkből álló bizottság megvizsgálta a tárgyat, s arra a következtetésre jutottak, hogy a „szobrocska” egy repülőgép modellje lehetett. Ezt követően tucatnyitól is több, hasonló – és szintén óegyiptomi sírkamrákból előkerült – tárgyat vettek szemügyre, melyeket ugyancsak „madárszobrocskákként” vettek nyilvántartásba. S bár nem egyen még ráfestett madárszemek is voltak, mégis inkább repülőgépmodellekre hasonlítottak, semmint madarakra.

Most pedig – stílszerűen fogalmazva – gondolatban repüljünk el a kincses Indiába. Az ókori indiai eposzokban, a Rámájanában és a Mahábháratában, valamint más ősi szövegekben, köztük a Szamarangana-szútradhára c. költői munkában olvashatunk az ún. vimánákról, vagyis az „égi szekerekről” vagy „égi kocsikról”, melyek huszonöt változatát írták le az indus szerzők. Ez a huszonötféle repülőeszköz pedig négy fő típusba sorolható. A rukma hatalmas, kúp alakú jármű volt, mely rotorok (!) segítségével repült. A sundrát ugyancsak kúp alakú, de rakétához hasonló szerkezetként festették le, mely nemcsak a levegőben, de a csillagok között is tudott repülni. És sokatmondó az a leírás, mely ekként állítja elénk: „kétemeletes, sokablakos, vörös tüzet okádó égi kocsi, mely a földről felemelkedik a csillagok világába”. Mintha csak egy mai űrhajó indulását mutatták volna be… A shakuna vimána hatalmas madárhoz hasonlított, a tripura pedig egyaránt tudott haladni a szárazföldön, a vízen, valamint a víz alatt.

A Rámájanában is szemléletes módon írnak a vimánák repüléséről. „Mikor elérkezett a reggel, Ráma (az eposz főhőse – Ú. G.) beszállt az égi szekérbe, a puspakába, s előkészült a repülésre. Ez a szekér magán az égen haladt. Nagy volt és szépen díszített, sok ablakkal és ajtóval… Amikor a szekér a levegőben repült, monoton hangot adott.” S miként szállt fel? „Ráma parancsára ez a csodálatosan szép szekér hangos zúgással a levegőbe emelkedett.” Ezek a leírások, bizony, nem repülő szőnyegszerű mesebeli tárgyakként, hanem igazi gépezetekként állítják elénk a vimánákat. Hisz’ a mi repülőgépeink is ugyancsak hangosan zúgnak, amikor felszállnak, repülés közben pedig igencsak monoton hangot hallatnak.

A Szamarangana-szútradhára még a repülőgép meghajtásáról is ír: „Belsejében egy szerkezetet kell elhelyezni higannyal, valamint alatta vasból készült melegítő berendezést. A higanyban rejlő erő révén – mely beindítja a hordozó sugarat – a szekér belsejében helyet foglaló ember óriási távolságokat tehet meg az égen a legcsodálatosabb módon. A higany számára négy szilárd edényt kell elhelyezni a szekér belsejében, s amikor ezeket a vasból készült melegítőszerkezetből ráirányított láng átmelegíti, azok a villám erejét fejlesztik a higanyból. S a szekér hirtelen az égbolt gyöngyszemévé válik”.

Sajnos nincs tudomásunk ilyen, higanyban rejlő erőről, ám nem lehet kizárni, hogy a szerző csak pontatlanul nevezett meg valamilyen hajtóanyagot, amiről neki beszéltek a gépezet megalkotói. De kik lehettek az alkotók?

A kelta legendákban is olvashatunk repülőeszközökről, melyeket „vasbőrrel borított mágikus lovak” hoztak mozgásba, ám e különös „lovaknak” – mint írják – nem voltak csontjaik, s enni sem ettek. Mintha csak egy ókori szinten gondolkodó ember megpróbált volna leírni egy általa ismeretlen, fejlett technikai eszközt… A legendákban szereplő egyik hős, Cú Chulainn pedig igazi légi csatát vívott ellenfelével, melynek során az említett hős két fehér tárgyat hajított ki ellensége szekeréből, mire az „a leeső páncél csörömpölésével zuhant a földre”. Tehát egy fémszerkezet volt a „szekér”.

S nemcsak az Óvilágban, hanem Amerikában is arra utaló jeleket találunk, hogy a prekolumbiánus korszak indiánjai is láthattak repülőgépeket. Kolumbia, Venezuela, Costa Rica, Chile földjéből olyan ősi aranytárgyak kerültek elő (méretük a pár centiméteres hosszúságtól a tenyérnyi nagyságig terjed), melyeket jobb híján repülő bogarakat vagy madarakat formázó ékszerekként könyveltek el. Ám igencsak különöseknek kellett volna lenniük ezeknek a bogaraknak vagy madaraknak: szép deltaszárnnyal, a farok részen pedig vízszintes és függőleges vezérsíkkal. Leginkább deltaszárnyú, sugárhajtású, modern kori vadászrepülőgépekhez hasonlítanak… Néhány, merészebben gondolkodó kutató el is készítette egyes aranytárgyak tizenhatszoros méretre felnagyított változatát (természetesen nem aranyból), és kicsiny villanymotorokat szereltek be a modellekbe. Azok pedig szépen felszálltak, és pompásan repültek. Mint megállapították: igen jók a repülési tulajdonságaik.

De kik lehettek azok a rejtélyes valakik, akik az ókorban röpdöstek öreg planétánk egén? És kik építhettek a csillagok világába emelkedő „vörös tüzet okádó égi kocsit”? Csak nem idegen értelmes lények látogatták meg bolygónkat azokban a réges-régi időkben?