A nyelved hegyén van egy szó, de nem jut eszedbe?

Kevés frusztrálóbb dolog van annál, mint amikor bármennyire is igyekszünk, nem jut az eszünkbe egy szó. Mutatjuk, mit javasolnak a tudósok ilyen esetekre.

Azt szoktuk mondani, hogy a szó a nyelvünk hegyén van, de csak nem akar kijönni. A jelenség – mint azt Roger Kreuz pszichológus, a Memphisi Egyetem professzora írja a Psychology Today oldalán – régóta foglalkoztatja a tudományos élet szereplőt. Már William James is írt róla az 1890-ben megjelent A pszichológia alapjai című könyvébe. Majd az 1960-as évektől több kísérlet is indult a témában. Hamar kiderült, hogy a problémát előidézni nem is olyan nehéz: elég, ha a kutatók olyan szavak definícióját olvassák fel a kísérleti alanyoknak, amelyeket egyébként ritkán használunk a hétköznapok során, mint a szeksztáns vagy a nepotizmus. Emellett arra is fény derült ezekből a kísérletekből, hogy a résztvevők sokszor fel tudják idézni az adott szó egyes jellemzőit, például a kezdőbetűt vagy azt, hogy kevés vagy sok betűből áll-e.

Ugyancsak ismert, hogy a jelenség elsősorban társas közegben fordul elő, egymagukban ritkán szembesülnek vele az emberek. A kutatások azt is kimutatták, hogy a kor előrehaladtával gyakrabban panaszkodnak ilyesfajta feledékenységre az érintettek, mindazonáltal a jó testi egészség és erőnlét látszólag képes valamelyest ellensúlyozni a szavak kimondási nehézségét. Valószínűsíthetően a rendszeres testmozgás agyműködésünket is többféle módon támogatja. Ami viszont mind közül a legérdekesebb az eddigi felfedezések közül, hogy a jelenség különös kapcsolatot mutat a motorikus képességekkel. Megfigyelhető, hogy akinek éppen nem jut eszébe egy szó, gyakran élénken gesztikulál a kezeivel. Ezek a mozdulatok lehetnek ugyan szimplán a frusztráció megnyilvánulásai, de az is lehetséges, hogy valamilyen módon előnyösen hatnak a probléma feloldásában.

A gesztikuláció lehet a megoldás?

Donna Frick-Horbury és Robert Guttentag 1998-ban kiadott egy izgalmas tanulmányt a témában. Kísérletük során két csoportba osztották a résztvevőket, akiknél aztán a fentebb említett módszerrel elérték, hogy ne tudjanak felidézni egy szót. Az egyik csoport tagjait arra kérték, hogy ne gesztikuláljanak, ne mozgassák a kezüket, miközben az adott kifejezés után kutatnak a fejükben, míg a másik csoportban nem alkalmaztak ilyesfajta megszorítást. A probléma mindkét csoportba hasonló gyakorisággal állt elő, a kontrollcsoport alanyai viszont, akik szabadon mozoghattak, sikeresebbnek bizonyultak a keresett szavak megtalálásában.

Bármennyire is biztatóak voltak az eredmények, a kutatók nem lehettek biztosak benne, hogy nem csupán az történt-e, hogy a mozgáskorlátozás megosztotta az érintett kísérleti alanyok figyelmét, így hátráltatva a teljesítményüket. Egy második kísérletben ezért Frick-Horbury és Guttentag némiképp eltérő megoldást választott. A felállás ugyanaz volt, de ezúttal passzívabb módon korlátozták az egyik csoport mozgását: a kezüket egy kötény zsebében kellett tartaniuk. Végül ebben a kísérletben is jobban teljesítettek azok az alanyok, akik szabadon mozoghattak.

Memóriánk is meghatározó

Ugorva picit az időben, máris elérkezünk a közelmúlt kutatásaihoz: Jennie Pyers és munkatársai 2021-ben adtak ki egy tanulmányt, amely újabb elemmel bővítette a kirakóst. Pyersék is hasonlóan építették fel kísérletüket, mint Frick-Horbury és Guttentag, annyi különbséggel, hogy alanyaiknak nem definíciókat olvastak fel, hanem képeket mutattak, és az azon látható fogalmat kellett megnevezniük, így kiváltva belőlük a szófelidézési nehézséget. Az eredmény itt is az volt, hogy akik mozgását nem korlátozták, jobb eredményeket produkáltak azoknál, mint akiknek egy, az asztalhoz erősített kesztyűbe kellett dugniuk a kezüket. Újdonság volt viszont, hogy a kutatócsapat a résztvevők rövid távú memóriáját is felmérte egy számsorozatokon alapuló teszttel. Így derült fény arra, hogy a gesztikuláció valóban képes csökkenteni a szavak felidézése jelentette kognitív terheket, de csak azoknál, akik rövid távú memóriája eleve korlátozottabb.

Az eddigiekből tehát látható, hogy a kézmozgás korlátozása hátráltatja a nehezen felidézhető szavak megtalálást. De vajon igaz lehet-e ennek a fordítottja is, azaz hogy a kézmozgások segítik a kellemetlen helyzet feloldását? Nos, erre vonatkozóan is zajlott már kutatás. Susan Ravizza 2003-ban publikált egy tanulmányt, amelyben egy kísérletéről számolt be. Önkéntesek egy csoportját arra kérte, hogy amikor nem jut eszükbe egy szó, mutatóujjukkal doboljanak az asztalon. A tipp pedig működött: az érintett alanyoknak gyorsabban eszükbe jutott a keresett kifejezés, mint azoknak, akiknek megtiltották az ujjdobolást. „Ha legközelebb hasonló helyzetben találod magad, próbálj meg te is egy közeli felületen dobolni” – írja cikkében Roger Kreuz. Hozzáteszi, noha mások furcsának találhatják ezt a viselkedést, mégis segíthet túllendülni a szókeresés nehézségein. Nem mellesleg még mindig kevésbé idegesítő, mintha vadul gesztikulálnánk és kalimpálnánk a kezeinkkel a levegőben.

Forrás: hazipatika.com
(Nyitókép: Getty Images)