Tömeges kihalás – kérdőjelekkel

Szerző: | 2014.09.29., 08:41 | Tudomány

A 2,6 millió éve kezdődött és tízezer évvel ezelőtt véget ért földtörténeti korban, a pleisztocénben köszöntött a Földre az eddigi utolsó jégkorszak – mely még ma is tart. Eljegesedések (glaciálisok) és felmelegedések (interglaciálisok) váltakoztak eddig alatta, a sarki jégsapkák periodikusan meghíztak, az alacsonyabb földrajzi szélességek felé nyújtózkodtak, majd visszahúzódtak, s mi is jelenleg egy glaciálisok közötti meleg periódusban élünk. Az utolsó eljegesedés, a Würm-glaciális vége felé, 11–12 ezer évvel ezelőtt pedig mintha egy gigászi szivacs törölt volna végig bolygónkon, melynek nyomán a 44 kg-ostól nagyobb állatok 73 százaléka kihalt, vagy nagyban lecsökkent a populációjuk, majd maradékaik is letűntek az élet színpadáról, s csak maradványaik, illetve a kihalásukat övező rejtélyek maradtak utánuk…
Pleisztocén megafaunának nevezzük a jégkorszak hatalmas, vagy legalábbis jókora termetű állatokból álló élővilágát, melynek képviselői nem érték meg a tízezer éve tartó holocént (a földtörténeti jelenkort), vagy annak elején haltak ki. Jellegzetes fajai közé tartozott az északi félteke tundráin, száraz, hideg sztyeppéin és tajgáin élő, az afrikai elefánttal azonos méretű, ám attól eltérően hatalmas bundával rendelkező gyapjas mamut, a még tőle is hatalmasabb amerikai mamut és a tőle némileg kisebb amerikai masztodon. Velük azonos természeti zónában, de Európa területén legelészett a hideg ellen ugyancsak vastag bundával védekező, 3,5 méteres gyapjas orrszarvú, a 2,2 m marmagasságú óriásszarvas (agancsának terpesztése elérte a 4 m-t!) és szintén Eurázsiában lesett prédájára az afrikai oroszlántól harmadával nagyobb barlangi oroszlán. Az északi félteke hatalmas területein, sőt még Dél-Amerikában is elterjedtek a ma élő nagymacskáktól hatalmasabb, 30 cm hosszú szemfogakkal „felfegyverzett” kardfogú tigrisek. Az Újvilág erdőségeiben és füves pusztáin barangoltak a földi lajhárok (különböző fajaik példányai disznó, bika, sőt elefántméretűre nőttek). A dél-amerikai óriás tatu (szarupáncélt viselő övesállat) testhossza elérte a 4 métert, míg az észak-amerikai óriáshód mérete megegyezett egy Volkswagen Bogár méretével. Az amerikai oroszlán másfélszer akkora volt, mint az afrikai oroszlán, s az ugyanitt élő óriásfarkas – a valaha élt legnagyobb kutyaféle – is valamivel magasabbra, hosszabbra nőtt, mint a ma is élő szürke farkas. Az északi félteke pusztáin vonult hatalmas csordákban a sztyeppei bölény, ám a fent említett időszakban éppúgy eltűnt, mint több, csak Észak-Amerikában honos faj, mint például a hosszúszarvú bölény, a nyugati ló, a mexikói ló, a hosszúfejű láma és a nyugati teve, az észak-amerikai gepárd; s minden idők legnagyobb medveféléi, a hátsó lábaikra állva 3,4 m magasra nyújtózkodó rövidfejű medvék is kihaltak. (Az Eurázsiában honos, a barnamedvétől harmadával nagyobb barlangi medve is a tartozott, ám már jégkorszak végi kihalási hullám előtt kipusztult.)
Mi okozta e nagymérvű kihalást, mely elsősorban Észak-Amerikát, kisebb mértékben Eurázsiát, még kisebb mértékben pedig Dél-Amerikát érintette, miközben Afrikában csak a fajok kevesebb, mint 15 százaléka tűnt el, s miért főleg a nagy testű emlős növényevőket és ragadozókat sújtotta? És miért a szubarktikus, illetve a mérsékelt égövet érintette a legnagyobb intenzitással, miközben a sarkvidéki, valamint a trópusi állatvilágra nem volt jelentős hatással? Felvetették, hogy a Würm-glaciálisnak véget vető felmelegedés, az éghajlatváltozás miatt pusztultak ki a hideg klímához alkalmazkodó fajok, mint például a gyapjas mamut. Ezzel az elmélettel viszont az a gond, hogy nem csak és kimondottan a hidegtűrő fajokat érintette, másrészt a pleisztocén megafauna már korábban megélt több eljegesedést és felmelegedést, mégsem pusztult ki, az állatok egyszerűen követték az éghajlati övek mozgását. Továbbá – hogy csak a gyapjas mamutot említsük –, ez az óriási ormányos ma is élhetne Szibériában, Alaszkában vagy Kanadában. S egy törpe növésű alfaja a Szibéria jeges-tengeri partjai előtt kiemelkedő Vrangel-szigeten csak Kr. e. 2000 körül pusztult ki…
Az 1960-as évek végén Paul S. Martin amerikai paleontológus kidolgozta az ún. „villámháborús” elméletet (más néven: blitzkrieg-elmélet, utalva a Harmadik Birodalom villámháborúira ). Eszerint az ember különböző kontinenseken való felbukkanása és az ott honos különböző növényevő állatok túlvadászata okozta több növényevő kipusztulását, ami az ökoszisztémák rendkívüli összetettsége miatt más fajokat is magával rántott a pusztulásba. A nagytestű állatok pedig azért érzékenyebbek a túlvadászatra, mert hosszabb a reprodukciós idejük. Például az afrikai elefánt 22 hónapi vemhesség után egyetlen borjút ellik, s tíz év múlva válik ivaréretté. A mai ember (Homo sapiens sapiens) mintegy százezer éve jelent meg Afrikában, 74-75 ezer évvel ezelőtt Délnyugat- és Dél-Ázsiában, 40-50 ezer éve Ausztráliában, 30-40 ezer évvel ezelőtt Európában, 12-15 ezer éve pedig az Újvilágban. A hipotézis szerint Afrika és Dél-Ázsia megafaunája azért maradhatott fenn, mert képviselői korábban megismerkedtek az akkor még fejletlenebb vadásztechnikával rendelkező őseinkkel, alkalmazkodtak hozzájuk, s együtt fejlődtek velük (ezt nevezzük koevolúciónak). És tény, hogy Ausztráliában az ember ottani felbukkanása után megnőtt a bozóttüzek gyakorisága (ezt faszénminták igazolják), s elképzelhető, hogy az emberek idézték elő a száraz klíma folytán gyorsan terjedő tűzvészeket, hogy így ejtsenek el állatokat. Európában viszont az ember megjelenése nem esett egybe az eljegesedés végi kihalási hullámmal, Észak-Amerikában pedig a nyomok szerint nem északnyugatról délkelet felé haladva pusztult ki a megafauna, ahogy a Bering-szoroson átkelő paleoindiánok terjeszkedtek a kontinensen, hanem nagyjából egy időben haltak ki az állatok.
Allen West, az Arizonai Egyetem és Ken Tankersley, a Cincinnati Egyetem tudósa viszont a közelmúltban egy új elmélettel állt elő. Szerintük Kr. e. 10 900 – Kr. e. 10 800 körül egy nagyjából másfél kilométer átmérőjű üstökös csapódott be Észak-Amerikában. Mire építik teóriájukat? A jelzett időszakból származó földrétegben kutatva felfedeztek egy fekete sávot, mely alatt megtalálhatók a megafauna képviselőinek a csontjai, fölötte viszont már nem. Faszénre bukkantak a rétegben, amiről elképzelhető, hogy a becsapódás által előidézett robbanás hőhullámától lángra kapott erdők maradványa. Az átlagos szintet meghaladó irídiummennyiséget is találtak a fekete csíkban, s erről a fémről tudnunk kell, hogy a Földön nagyon ritka, az aszteroidákban és üstökös-magokban viszont nagyobb a koncentrációja. Üvegszerű és szénben gazdag mikroszkopikus gyémántokat, magnetit-kristályokat és olvadt, üvegszerű részecskéket is leltek a fekete rétegben, melyek egy becsapódó kozmikus test hőhatása nyomán keletkezhettek. Észak-Amerika atlanti-óceáni partjai mentén északnyugat-délkeleti irányban elnyúlt kisebb, sekélyebb kráterek sorakoznak, melyek arra utalhatnak, hogy északnyugati irányból becsapódó törmelékek ütötték ezeket a „sebhelyeket”. Az adott időben elpusztult jégkorszaki állatok csontjaiban is találtak apró, 2-3 mm átmérőjű mikroméretű krátereket, melyek hasonlítanak a mai űreszközökön felfedezett, a kozmoszban száguldó porszemek által okozott sérülésekhez. Kicsiny, beágyazódott szilánkok találhatók a sebhelyekben, melyek mágnesesek, magas a nikkel-vas koncentrációjuk, a talált nikkel- és vas-izotópok összetétele pedig földön kívüli eredetre utal.
Az elmélet szerint az üstökös északnyugat felől, lapos szögben csapódott be az észak-amerikai kontinensbe, a jelenlegi Nagy Tavak közelében, mely területet akkor több kilométer vastag jégtakaró borította. Mivel jégmezőbe ütközött, hője megolvasztotta azt, így becsapódási kráter nem maradt, a hatalmas mennyiségű olvadékvíz pedig részben végighömpölygött a Nagy Síkságon, és bezúdult a Mexikói-öbölbe, részben kelet felé áradva, egyenesen belehömpölygött az Atlanti-óceánba. A töméntelen édesvíz felhígította a sós tengervizet, ami a Golf-áramlat időleges leállásához vezetett, ami miatt az éghajlat hirtelen lehűlt. És csakugyan, a jelzett időszak előtt már enyhülő klíma gyorsan, legfeljebb pár évtized alatt lehűlt, gyorsabban, mint az a többi lehűléskor történt. A klíma rosszabbra fordulását nemcsak a Golf-áramlat leállása, hanem a robbanáskor a légkörbe jutó aeroszol is elősegítette. Egy 1300 évig tartó lehűlés következett be, mely után, 10 ezer évvel ezelőtt megkezdődött a folyamatos enyhülés.
Ám ez az elmélet megmagyarázná, miért Észak-Amerikában volt a legjelentősebb a kihalás mértéke. Nem ad viszont választ arra a kérdésre, miért volt annyira szelektív a kipusztulás. Rokon fajok közül miért halt ki a sztyeppei és a hosszúszarvú bölény, miért maradt fenn az amerikai és az európai bölény (ugyanazon faj két alfaja)? Miért maradt fenn az ugyancsak nagytermetű jávorszarvas, a kodiak-medve (a legnagyobb mai medveféle), a jegesmedve? Miért élte túl a kihalási hullámot a hatalmas őstulok (bikáik marmagassága a 2 métert is elérte), s vad formájában csak a történelmi időkben halt ki (háziasított változata a szarvasmarha). Úgyhogy van min törni a fejüket a jövő kutatóinak is…

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma

Határon túli magyar fiatalok számára kezdődött vitorlástábor Orfűn

Határon túli magyar fiatalok számára kezdődött vitorlástábor Orfűn

Felvidéki magyar fiatalok számára kezdődött vitorlástábor a Rákóczi Szövetség és a Tabu Sailing Team szervezésében hétfőn a Baranya megyei Orfűn. rbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára a július 26. és 30. között zajló tábor megnyitóján azt mondta, a vitorlázás különleges jellemformáló és -fejlesztő sport, hiszen önismeretre, bajtársiasságra, csapatmunkára tanítja a...

A minap..

A minap..

..a kezembe akadt egy könyv. Arról lehetett benne olvasni, hogy a világunk milyen szép. A bolygó erős és élő. Az emberek szeretik egymást, elismerik egymást, bármennyire is nagyszerűek, vagy éppen kisszerűek. Nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat, az egymást erősítő dolgokat veszik figyelembe, amikor valakiről véleményt alkotnak, ha egyáltalán megteszik. Mindenki szeret, bír, csipáz...

Pin It on Pinterest

Share This