Űrkutatás: „Robog” a Venus Express

Naprendszerünk második bolygója, a Földdel csaknem azonos méretű Vénusz – Nap körüli keringése folyamán – 41 millió kilométerre közelíti meg planétánkat, pályája legtávolabbi pontján viszont 257 millió kilométerre is eltávolodik a jó öreg Földtől, felszínét pedig vastag, túlnyomórészt szén-dioxidból álló légkör borítja, mely lehetetlenné teszi, hogy távcsövekkel kutassuk azt.

Így a planéta megismerésében kulcsfontosságú szerepet játszanak a Földről fellőtt és bolygókörüli pályára állított, illetve a talajra leszálló űrszondák.

Az 1960-as évektől az 1990-es évekig több szovjet-orosz és amerikai szonda is behatóan vizsgálta bolygószomszédunkat, melynek során a Venyera – 1 és a Venyera – 2 leszállóegységei elsőkként készítettek és sugároztak panorámaképeket a kövekkel borított felszínről. A nagyobb és négy kisebb űrszondából álló Pioneer – Venus – 2 pedig részegységeire válva lépett be a légkörbe, majd ereszkedett le a talajra, s továbbított mérési adatokat a planétáról.

Ezt követően viszont hosszabb szünet következett be a Vénusz – kutatásban, míg 2005-ben fel nem lőtték az Európai Űrügynökség (ESA) Venus Express űrszondáját, mely 2006-ban érte el a bolygót, s azóta vizsgálja a 400 °C felszíni hőmérsékletű, igencsak barátságtalan klímájú bolygó sci-fibe illő, a miénktől merőben eltérő világát.

A szonda elsőként az általa felfedezett, és a planéta déli sarkvidéke fölött kavargó, kettős, sötét légörvényt vonta vizsgálat alá, melyhez hasonlót már korábban is felfedeztek az északi pólus fölött, majd – egyebek mellett – infravörös szűrőn át lencsevégre kapott, kitűnő felvételeket készített az alacsonyabb, a felszíntől mintegy 55 kilométeres magasságban kavargó légrétegek különös, spirális felhőszerkezeteiről. Magnetométere pedig – az űrplazma- és energikus atomelemző műszerrel kiegészülve – elemezni kezdte, milyen hatást is gyakorol a napszél (a Napból kilökődő, elektromosan töltött, nagy energiájú elemi részecskék árama) a Földtől eltérően, mágneses erőtérrel nem rendelkező Vénusz légkörére. (Mint ismert, bolygónk magnetoszférája a sarkvidékeken elhelyezkedő mágneses pólusok felé tereli el a napszél részecskéit, megvédve a légkört és a felszínt azok kedvezőtlen hatásaitól. Nélküle úgy megsülne minden a felszínen, mint a hús a mikrohullámú sütőben.)

Emellett a Venus Express elkészítette a légkörben kavargó kénsavfelhők szerkezetének és dinamikáinak az első, háromdimenziós (térhatású) modelljeit, hőmérsékleti térképeket készített a felszínről, valamint a fölötte, különböző magasságokban elhelyezkedő légrétegekről, s górcső alá vette a bolygó egyik jellegzetességét, a fantasztikus, fluoreszkáló égboltfényt. Az érdekes jelenséget már korábban is vizsgálták földi távcsövekkel, továbbá a szovjet-orosz Venyera, valamint az amerikai Pioneer szondák műszereivel, s rájöttek, hogy az éjszakai égbolton látható különleges fényt az oxigénatomok két atomból álló oxigénmolekulákká való egyesülése hozza létre (a nevezett kémiai reakció ugyanis fénykibocsátással jár). Nyitott kérdés volt viszont, honnan származik az oxigén.

A Venus Express méréseiből aztán kiderült, hogy a legfelső légrétegekben – a napsugárzás következtében – szétbomlanak a nagy számban jelenlévő szén-dioxid molekulák, melyekből jelentős mennyiségű oxigénatom szabadul fel. Ezeket a légörvények átsodorják a bolygó éjszakai oldalára, ahol lesüllyednek az alacsonyabban fekvő légrétegekbe, a mezoszférába, ott pedig oxigénmolekulákká egyesülnek, miközben fényt bocsátanak ki.

Mindezeken kívül az űrszonda további vizsgálatokat végez a Vénusz légkörét, a benne úszó felhőket és a nagy sebességű szeleket illetően, továbbá kutatja a felszínt, keresve a vulkáni működés jeleit. Vizsgálatai eredményeként pedig tovább gyarapodnak e különös világgal kapcsolatos ismereteink.