Úszó erődök gigászi csatája

1916. május 31-ét mutatta a naptár. Már lassan két éve dúlt az emberi történelem addigi legnagyobb katonai konfliktusa, az I. világháború, melyet kiterjedésében és hevességében majd csak a másodi világégés múlt felül. A Dánia szárazföldi részét is magába foglaló Jylland- (más írásmóddal: Jütland-) félszigetet a norvég partoktól elválasztó Skagerrak-tengerszorosban azon a száz évvel ezelőtti késő tavaszi napon, a délutáni órákban füstfelhők tűntek fel mind a déli, mind az északnyugati láthatár szélén. S a messzeség ködéből lassan kibontakozott a német császári, valamint a brit birodalmi hadiflotta, hogy megvívják az I. világháború legnagyobb tengeri ütközetét, az angol forrásokban jütlandinak, a német szakirodalomban pedig skagerrakinak nevezett csatát…

1916. május 31-én hajnalban Hipper német altengernagy öt csatacirkálóból, négy könnyűcirkálóból és három torpedónaszádból álló hajóraja kifutott az Északi-tengerre. Felderítő egységének két naszádja a délutáni órákban két brit kiscirkáló felbukkanását jelentette a rajparancsnoknak. Az észlelt egységek – a „Galatea” és a „Phaeton” – Beatty altengernagy hat hatalmas csatacirkálóból, seregnyi kiscirkálóból és több rombolóból álló flottillájához tartoztak, annak jobbszárnyán haladtak, s amint – nem sokkal 15 óra után – felfedezték a német hadihajókat, lövegtornyaik rájuk fordultak, 15 cm kaliberű ágyúikból pedig – hatalmas robajlás kíséretében – narancsszínű lángcsóvák és fekete füstpamacsok törtek elő. S ezzel kezdetét vette a jütlandi (skagerraki) csata.

Beatty flottillája 16 óra után fordult rá Hipper rajára, mely lassan csalogatni kezdte a briteket a tőle délre közeledő német főerők felé. Közben szakadatlanul tüzeltek a csatacirkálók több mint tíz tengeri mérföldre is ellövő ágyúi. A német tüzérek gyorsabban és pontosabban lőttek, a „Von der Tann” lövegei hullámsírba küldték az „Indefatigable”-t, a „Derflinger” ágyúi pedig a „Queen Mary”-t, s az angol raj már kritikus helyzetbe került, amikor a harcba beavatkozott Evan-Thomas ellentengernagy négy óriás csatahajóból álló flottillája. A délnyugatról, illetve északnyugatról előretörő angol hadihajók villába fogták a németeket, koncentrált tűz zúdult Hipper hajóira, s Beatty már zsebében érezte a győzelmet, amikor huszonkét, roppant méretű csatahajó, nyomukban pedig hat kiscirkáló, valamint harminckét torpedónaszád úszott elő a déli látóhatár mögül. Scheer német admirális flottája a csatatérre ért…

A brit altengernagy azonnal kiadta a visszavonulási parancsot, miközben mögötte már dörögni kezdtek a német csatahajók 30,5 cm kaliberű, akár húsz tengeri mérföldre is elhordó óriás lövegei. Scheer a menekülők üldözésére indult, bár a brit csatahajók láttán már sejtette, hogy a csapdába csalt ellenséges flottillán – Beatty cirkálóraján – kívül az angol főerők is a közelben lehetnek. A 24 csatahajóból, 39 torpedórombolóból és 10 könnyűcirkálóból álló Grand Fleet, a brit Nagy Hajóhad pedig az északi láthatáron túl lassan harci alakzatba rendeződött, hogy kétirányú átkarolással fogja gyűrűbe az előretörő német hajóhadat. Scheer figyelmének lekötése végett Hood tengernagy három páncélkolosszusa vakmerően a német flottára támadt, nagy kaliberű ágyúikból gránátesőt zúdítva az élen haladó cirkálókra és csatahajókra, miközben Arbouthnot ellentengernagy cirkálói is tüzelni kezdtek Hipper hajóira, Evan-Thomas flottillája pedig oldalba kapta Scheer hajóhadát. Drága árat fizettek érte… A német lövegek össztüzében felrobbant a „Defence” brit cirkáló, harcképtelenné vált a „Warspite” csatahajó, a többi egység visszavonult, s úgy tűnt, semmi sem állítja meg a császári armada támadását. Ám ekkor az északkeleti láthatár pereméről csatahajók sora kezdett tüzelni az élen haladó német egységekre. A Jellioce tengernagy által vezetett Grand Fleet zöme is bekapcsolódott a csatába. A brit Nagy Flotta ekkorra kialakította harcrendjét, és átvette a kezdeményezést. Észak felől tompa morajlás hullámzott végig a habok fölött, s félkörívben villámlani kezdett a láthatár, amint északnyugatról három, északi irányból öt, északkelet felől pedig hat angol acélkolosszus sortüzei csaptak le, gyors egymásutánban, Vilmos császár hadihajóira, elsöprő erejű tűzviharral állítva meg azok rohamát. Majd támadásba lendült a brit hajóhad, hogy egy roppant félkörív mentén, északkeletről délnek, majd délnyugatnak tartva, bekerítse és megsemmisítse az ellenséges flottát. Szinte helyben fordultak meg a német hadihajók, s mesterséges ködöt keltve, kicsúsztak a már csaknem kész csapdából. Megkezdték visszavonulásukat a hazai vizek felé, Jellicoe azonban – a dán partok és a német flotta közé behatolva – el akarta azt vágni a támaszpontjától, s armadája balszárnya teljes sebességgel kezdett száguldani dél felé, hogy megelőzze Scheer hajóit.

Az órák már 19 óra 55 percet mutattak, lassan kezdett leszállni az alkony, amikor a német főparancsnok váratlanul kelet felé fordította hajói orrát, hogy egy gyors rohammal megzavarja ellenfelét, majd ismét felvette a délkeleti irányt, a meglepetésből magukhoz térő angolok viszont ekkor hatalmas pergőtűzzel árasztották el a császári flottát. Észak és északkelet felől csatahajók, délről pedig Beatty csatacirkálói zúdítottak össztüzet az ellenséges hajókra, 27 találatot érve el a már eddig is több sebből vérző flotta egységein. Az este beköszöntése után a két hajóhad tovább haladt a német partok felé. Jellicoe reggelre el akarta állni ellenségei útját, Scheer azonban a beálló sötétség leple alatt áttört-átsiklott az angol hajók során, és június 1-jén elérte a hazai kikötőket…

Ki győzött a csatában? A britek tizennégy, míg a németek „csak” tíz hadihajót vesztettek el, így Németországban diadalként ünnepelték meg az angol flotta megtépázását. Ám stratégiai céljaikat nem érték el: nem egyenlítették ki az erőviszonyokat, s az angol tengeri blokádot sem törték fel. Nagy-Britannia még egy fél évszázadig a tengerek ura maradt.

Lajos Mihály