A Felvidékről kitelepítettekre emlékeztek

Hetvenkét éve történt, harminc éve beszélhetünk róla, és hét éve iktatta a Magyar Országgyűlés törvénybe a Felvidékről kitelepítettek emléknapját: április 12-t. Az évenkénti központi megemlékezés szervezője az a Rákóczi Szövetség, amelyet éppen ezek az 1947-ben kitelepítettek alapítottak együtt az 1945-ben elűzöttekkel és elmenekültekkel. Idén a Budapest rendezvényhajó volt a helyszíne a megemlékezésnek és gálaműsornak: a politikusok ünnepi gondolatait érzelmileg mintegy megemelték, aláhúzták a neves felvidéki művészek a vers, a dal és a tánc eszközével.

A jól szerkesztett műsor, – természetesen a Himnusz eléneklése és a műsort vezető televíziós újságíró Szabó Anett köszöntő szavai után – az idős színművész: Dráfi Mátyás szavalatával kezdődött, aki Sajó Sándor: Magyarnak lenni című versét mondta el.

Szép gesztusként a Rákóczi Szövetség fiatal munkatársai egy-egy szál rózsával köszöntötték a hetvenkét évvel ezelőtti drámai események átélőit, akik közül mintegy tucatnyian ültek a számukra fenntartott első sorokban. Ők bizonyára gyerekként élték át azt a napot, amelyet Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke határnak nevezett. A Duna határrá vált a szülőföld és az otthon között. De határátlépés történt egy másik értelemben is: a Csehszlovák Köztársaság átlépte az emberiesség, a humanizmus határát, amikor megfosztotta felvidéki honfitársainkat állampolgárságuktól, vagyonuktól, kisebbségi jogaiktól, alapvető emberi szabadságjogaiktól, és megfosztotta őket méltóságuktól.

„Ez az égbekiáltó igazságtalanság nemcsak a múlt része, de jogi értelemben mind a mai napig része a szlovák jogrendszernek.” A politikus szólt a magyar-szlovák kapcsolatokban bekövetkezett klímaváltozásról, reményének adott hangot, hogy Zuzana Čaputová és Áder János majdani találkozása segít elmélyíteni a két ország együttműködését csakúgy, mint a V4-ét.

„Mi szeretnénk hozzányúlni nehéz – ahogy Szlovákiában mondják: érzékeny – kérdésekhez, mint például a kollektív bűnösségé. A labda nem a mi térfelünkön pattog, a kezdőlépést a szlovák félnek kell megtenni.”

Németh Zsolt emlékeztetett a szerbiai példára, ahol a két államelnök találkozása nyomán iktatták ki a hasonló törvényt. Végül köszönetet mondott a Rákóczi Szövetségnek, a jelen lévő Halzl József örökös elnöknek, és köszönetet a felvidéki magyaroknak, akiknek – mint mondta – erős és minőségi képviselőkre van szükségük. Olyan képviselőkre, akik a parlamenti szavazásnál meg tudják különböztetni az igen és a nem gombot – tette hozzá, célozva a közelmúltbeli eseményekre.

A Megyer Táncegyüttes zoboraljai táncaival folytatódott a gálaműsor, Király Miklós és zenekara kíséretével.

Duray Miklós politikus az 1947. április 12-e történelmi összefüggéseit világította meg számos olyan részlettel, amely a témával sokat foglalkozók számára sem volt ismert. 1945. augusztus 2-án az amerikai és a brit politikusok nyomására az a döntés született, hogy Csehszlovákiának és Magyarországnak közösen kell megegyezni a felvidéki magyarság sorsáról.

Előzménye az az anyag volt, amelyet 1942-43-ban az amerikai külügyben dolgoztak ki készülve a háború utáni európai békerendszerre. Megjelöltek egy sávot a Baltikumtól le a Balkánig, amely a legérzékenyebb területe volt a rossz trianoni békediktátumnak, és próbálták megfogalmazni, hogyan lehetne csökkenteni az ott élő népek ellentéteit.

Ekkor mondták ki, hogy Csehszlovákia és Magyarország között határmódosításra lesz szükség, s ahol ez nem oldható meg, ott a feszültséget lakosságcserével kell megoldani.

Tehát ott, amerikai szakértők szájából született ez a fogalom, de nem rossz szándékkal, hanem a trianoni döntés korrekciója érdekében. Csehszlovákia 180 ezer magyart akart áttelepíteni a csonka országba, végül 75-76 ezret sikerült. Ugyanakkor 100 ezer magyarországi szlovákot akart rábírni a repatriálásra. Nem mindig könnyen, arra példaként elmondta a politikus, hogy 1991-ben a prágai parlamentben egy magyarországi szlovák nemzetiségű MSZP-s képviselőnő felidézte, hogy ők is a repatriálandók között voltak, amikor az indulás előtti éjszaka édesapja felállt az ágyban, elszavalta a Szózatot, és közölte: itthon maradunk!

Duray Miklós magyarázatként hozzáfűzte, hogy élt még akkor sokakban a több évszázados hungarusz-tudat, amelyet csak a 19. században bontott meg a bécsi politika, a pánszlávizmus, a nyelvi kérdés előretörése, de ez a hungarusz-tudat annyira erős, hogy olykor még ma is találkozik jeleivel.

Ami 1947. április 12-én elkezdődött, az kényszerhelyzet volt, de még mindig jobb, mint, amit előzőleg, 1945 után átélt a felvidéki magyarság, és aminek előzményei a 15-17. századi Nyugat-Európába, Franciaországba nyúlnak vissza, amikor halomra gyilkolták a cigányokat, zsidókat, protestánsokat, hugenottákat. Az utóbbiak között menekült az ő családja is a Kárpát-medencébe – tette hozzá. Ennek a folyamatnak volt része a 20. században a nácizmus, az orosz és a szovjet pogromok, a krími tatárok kitelepítése, amelynek példájára kapta meg Beneš az engedélyt Sztálintól a felvidéki magyarok kitelepítésére, miután a britektől nem kapta meg. De azt sem szabad elfelejteni, hogy még a beneši dekrétumok kihirdetése előtt 1945. február 27-én kimondta a Szlovák Nemzeti Tanács a magyarok bűnösségét.

„Dátumoktól függetlenül emlékeznünk kell ezekre a szörnyűségekre, mert ne higgyük azt, hogy a szándékok elcsitultak, csupán átalakultak. Példa erre a Pozsonyban hozott himnusz-törvény. De minden rosszban van valami jó: felpezsdült az elfásultnak hitt felvidéki magyarság” – zárta századokat átívelő történelmi esszéjét Duray Miklós.

Hogy milyennek kellene lennie az együttélésnek, arról a művészet nyelvén szólt Szvorák Katalin Kossuth-díjas, Liszt-díjas és március 15-én a Magyar Érdemrend Középkeresztjével kitüntetett népdalénekes műsora.

Irodalmi idézetekkel kezdte beszédét Bárdos Gyula, a Csemadok elnöke: Peéry Rezső írásával emlékeztetett azokra a tragikus és szégyenteljes eseményekre, majd Dobos Lászlót idézte: „Nincs bennünk gyűlölet, de felejtés sincs. Törvényünk az önbecsülés, törvényünk a mások tisztelete, törvényünk a szülőföldünkhöz való jogunk, iskoláinkhoz, nyelvünkhöz, tulajdonainkhoz való ragaszkodásunk.”

A politikus ehhez hozzáfűzte, hogy a mások tisztelete részünkről megmaradt, de iskoláinkhoz, anyanyelvünk használatához, himnuszunk énekléséhez, jelképeink használatához való jogainkat ma is megkérdőjelezik. Ezért kell emlékeznünk, ez egyéni és közösségi felelősségünk – figyelmeztetett. Bárdos Gyula köszönetet mondott azoknak, akik a hajdani eseményeket rögzítették, az Országgyűlésnek, hogy ezt az emléknapot törvénybe iktatta, valamint a Rákóczi Szövetségnek három évtizedes munkájáért.

„Nem túlzás a 72 évvel ezelőtti eseményeket: az etnikai tisztogatást, a lakosságcserét, a deportálásokat, a két világháborút lezárni akaró úgynevezett békeszerződéseket népirtásnak nevezni.

Azért szükséges emlékeznünk, mert még mindig sokan vannak, akik ezeket az emberiesség ellenes eseményeket megpróbálják enyhíteni és magyarázni. Szlovákia és Európa még adósa a magyaroknak a bocsánatkéréssel. Ha az ország, amelyben élünk, és Európa hallgat, legalább mi ne maradjunk csendben, és ne maradjunk adósai azoknak az elődeinknek, akiknek köszönhetően megmaradhattunk szülőföldünkön. Elődeink helytállásából gyűjtsünk erőt, mert szükségünk lesz rá!” – zárta beszédét a Csemadok elnöke.

A gálaműsort Agócs Gergely folytatta Ipoly-menti dudanótákkal, majd Ponty Tamás fiatal, révkomáromi színész Czimer Péter: Hontalanok című versét mondta el. Őt Kovács Koppány somorjai énekes követte, aki Tompa Mihály: A gólyához című, örökbecsű versét megzenésítve adta elő.

Csáky Csongor, a Rákóczi Szövetség elnöke köszönetet mondott mindazoknak, akik eljöttek együtt emlékezni arra a több mint százezer magyarra, akit 72 évvel ezelőtt földönfutóvá tettek. Nekik köszönhető, az ő felelősségük, igazságérzetük és tenni akarásuk hozta létre 30 évvel ezelőtt a Rákóczi Szövetséget. A szövetség örömmel üdvözölte amikor 2012-ben az Országgyűlés ezt a napot hivatalosan emléknappá nyilvánította. A Rákóczi Szövetség ma is erkölcsi kötelességének érzi, hogy az emlékezetet tovább adja a fiatalok számára.

Meghirdetett pályázatuk eredményeként több mint félszáz Kárpát-medencei iskolában tartanak ezen a napon megemlékezést. Köszönetet mondott az ünnepségen gondolataikat megosztó politikusoknak, és az emlékezést érzelmileg gazdagító művészeknek. Külön köszönetet mondott az egykori kitelepítetteknek, akikkel mint élő tanúkkal emlékezhettünk, és Halzl József tiszteletbeli elnöknek, hiszen nagyban az ő munkájának és elkötelezettségének köszönhető a szövetség jelene.

A hatalmas taps után méltó befejezés volt a Megyer Táncegyüttes fergeteges műsora, és reményt keltő útravaló Szabó Anett műsorvezető elköszönése: „II. Rákóczi Ferenc óta tudjuk, hogy az igaz ügyet nem hagyja el az Isten”.