322 évvel ezelőtt megkötött a karlócai béke

Szerző: | 2021.01.26., 16:15 | Magyarország

A tárgyalások egy ismeretlen németalföldi mester metszetén. Kép forrása: Wikimedia Commons

A 322 évvel ezelőtt megkötött karlócai béke egy több mint százötven éves korszaknak, a törökök magyarországi uralmának volt az egyik végpontja. A béke – amely egyfelől az oszmánok, másfelől az osztrákok és a törökellenes harcok miatt létrehozott Szent Liga többi tagja között köttetett – az 1683-tól a hódoltság felszámolása érdekében indított hadjáratokat zárta le és rendezte a felek között a vitás területi kérdéseket. Ez hazánkra nézve azt jelentette, hogy Temesköz, valamint a Szerémség egy részének kivételével a török csapatoknak el kellett hagyniuk az ország területét. A karlócai tárgyalásokon ugyan nem voltak jelen magyar képviselők, azonban a nemzetközi összefogásnak köszönhetően a három részre szakadt ország megosztott állapota 150 év után végre megszűnt. Más kérdés, hogy a Habsburgokkal való konfrontálódás miatt a lakosság számára az ezt követő esztendők sem hoztak békét és nyugalmat, hiszen alig négy évvel később vette kezdetét a Rákóczi-szabadságharc. Írásunkban a Karlócához vezető utat és a béke körülményeit mutatjuk be.  

Felszabadító háború pápai segítséggel

Kara Musztafa az életével fizetett azért, hogy csapatai kudarcot vallottak Bécs ostromakor 1683 őszén. Az oszmánok veresége az ambiciózus török nagyvezír számára selyemzsinórt jelentett, míg Magyarország tekintetében az első állomása volt annak a több mint tizenöt éves folyamatnak, amely alatt az ország jelentős része felszabadult a három földrészre kiterjedő birodalom uralma alól.

A siker egyik záloga – azon túl, hogy a korábbi ilyen irányú akcióktól eltérően a Habsburgok ekkor ténylegesen elkötelezettek voltak a kiűzés terve mellett – a Szent Liga volt, amely 1684. március 5-én jött létre XI. Ince pápa kezdeményezésére. Ebbe a törökellenes szövetségbe tartozott a Habsburg Birodalom, Lengyelország, a Velencei Köztársaság és a pápa, illetve a két évvel később csatlakozó Orosz Birodalom.

A katonai szövetséget támogató XI. Ince pápa hathatós közreműködésével a Habsburgokkal évszázados ellentéteket görgető franciákkal is sikerült fegyverszünetet kötni, így I. Lipót német-római császár teljes erőbedobással koncentrálhatott a török hadszíntérre.

A sikerek nem is maradtak el, már a szövetség megalakulása előtt győzelmek hirdették a császár és a lengyel király összefogását Párkánynál és Esztergomnál. Noha Buda 1684-es első ostroma sikertelen volt, a város védőgyűrűjét sikerült elfoglalni, ahogy a “szultán kutyája”, Thököly Imre ellenállását is felszámolták 1685-re. (A fejedelem felesége, Zrínyi Ilona 1688-ig még kitartott Munkács várában, januárban azonban több mint kétéves ostrom után kénytelen volt feladni azt).

A hódoltság központját, az ország volt királyi székhelyét végül a következő év őszén, egy több mint két hónapig tartó ostrom végén sikerült bevenni, de a keresztény csapatok tovább meneteltek és egyre-másra vívták a fényes győzelmeket. 1687-ben a “második mohácsi csatában”, Nagyharsánynál, majd egy esztendővel később Nándorfehérvárnál is az európai szövetségesek nyertek, miközben megkezdődött Erdély felszabadítása is.

Az 1690-es évek elején a lendület ugyan valamelyest alábbhagyott (ennek hátterében többek között az állt, hogy nyugaton az osztrák sikerektől és hatalmuk megszilárdulásától tartó franciák támadást indítottak), de a kétfrontos háború és néhány török siker ellenére az erőviszonyok Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelmével a Szent Liga fölényét mutatták. II. Musztafa szultán seregeinek veresége után megkezdődhettek a béketapogatózások a felek között, amiben jelentős szerepük volt a közvetítőként fellépő angol és holland követeknek. 

Sátorrengeteg a lepusztult faluban

A zentai kudarc után a tizenöt éve tartó háborús kimerülés miatt a korábban nagy hódító terveket szövögető II. Musztafa hajlandónak mutatkozott arra, hogy kiegyezzen a Habsburg Birodalommal. A kapcsolatfelvételt és a közvetítést Orániai Vilmos angol király és németalföldi helytartó követei vállalták magukra, természetesen nem puszta önzetlenségből: az angolok érdekeltek voltak abban, hogy a Habsburgok keleten békét kössenek a törökökkel, mert az ő segítségükkel tervezték megtörni az Európában egyre nyomasztóbbá váló francia erőfölényt. A követek 1698 nyarán végzett előkészítő munkájának következtében őszre már csak a béke helyszíne volt kérdéses.

I. Lipót császár Bécset javasolta a békekonferencia helyszínéül, ám mivel számított a szultán elutasító válaszára, másodikként Debrecent jelölte meg. A porta egyik ötletért sem lelkesedett különösképpen, rangon alulinak találták, hogy ellenségükhöz utazzanak a békéért, így végül abban állapodtak meg, hogy a helyszín inkább egy, a Dunától délre fekvő település legyen a két birodalom határán.

Így esett a választás a Péterváradhoz közel eső Karlócára. A szinte lakatlan szerémségi falu ekkor igen lepusztult állapotban volt, a tárgyalásra érkezők így maguk kezdték felépíttetni azt a barakktábort és sátorrengeteget, amely szállásként, valamint a tárgyalások helyszíneként szolgálhatott.

A falutól nyugatra sorakoztak a Szent Liga képviselőinek szálláshelyei, ezektől nem messze állott a tárgyalásra berendezett sátor, valamint a közvetítők, az angol és a holland követ háza. A török követek lakhelyeit az előbbiektől valamivel távolabb, mintegy félórányi gyalogútra építették fel.

A tanácskozó felek október közepén érkeztek meg az előkészített helyszín közelébe, majd egy hónappal később került sor a nyitóértekezletre. Ezt követően a követek több mint 30 megbeszélést folytattak a békekötésig, ezek a napi rutin szerint többnyire délelőtt tíz órától kora délutánig tartottak, a német-római császár, a lengyel király, az orosz cár, a velencei dózse és a török szultán megbízottjai között. 

Hol voltak a magyarok?

E neveket olvasva kissé hiányérzetünk lehet: hol voltak a magyarok? A tárgyalódelegációnak nem volt magyar tagja, ami annak fényében különös lehet, hogy Karlócán mindenekelőtt az ország sorsáról döntöttek. Ez abból a szempontból pedig még érdekesebbnek tűnhet, hogy az 1681-ben ülésező soproni országgyűlés 4. törvénycikkelye kimondta: a bécsi udvar a Portával csak a magyarok közreműködésével léphet békére.

A magyarok eleinte bizonytalanul álltak a nemzetközi törökellenes hadjárat sikeressége és a keresztény csapatok elhivatottsága előtt. Az események előrehaladtával azonban – látva a Habsburgok elkötelezettségét – tízezrével vettek részt a harcokban magyarok is, de a császár bizalmatlanságát nem sikerült eloszlatni, aki sem azt nem engedte, hogy önálló magyar haderő alakuljon meg, sem azt, hogy a béketárgyalásra képviselőt küldjenek. Bár a soproni törvénycikkelyt nem írták fölül, Lipót úgy határozott, a törökkel német-római császárként tárgyal, nem pedig magyar uralkodóként, így a határozattal sem kellett foglalkoznia.

XI. Ince, Savoyai Jenő, II. Musztafa és I. Lipót

Magyar tehát nem volt a helyszínen, megjelent viszont Wolfgang zu Öttingen birodalmi gróf, akinek békekövetté nyilvánítása általános megdöbbenést és derültséget keltett, hiszen nemhogy nem volt semmiféle diplomáciai tapasztalata, de a tárgyalás nyelvét, az olaszt sem beszélte. A kinevezését hozzáértése helyett sokkal inkább annak köszönhette, hogy Lipót gyermekkori játszótársa volt.

Rajta kívül a testőrség parancsnoka, Leopold Schlick gróf, valamint Luigi Ferdinando Marsigli mérnök-ezredes képviselte a Habsburgokat. A török követtel, Rami Mehmeddel külön-külön tárgyalt a diplomáciában járatos Frigyes Ágost lengyel király, I. Péter orosz cár, illetve a velencei dózse által küldött képviselők. Az oszmánokkal ugyanis nem a Szent Liga tárgyalt, hanem annak tagjai országonként, így ezen megbeszélések, alkudozások is külön-külön zajlottak, illetve azt is tisztázták, hogy a tárgyalások végén nem közös szerződésbe foglalják az esetleges eredményeket, hanem külön okmányokban fektetik le őket.

A bölcsen és okosan közvetítő William Paget angol lord tompította a felek közötti ellentéteket, nem véletlenül szokták őt a konferencia kulcsalakjaként emlegetni. Annak érdekében, hogy a tanácskozás zökkenőmentesen haladjon, a felek előbb neki, illetve holland kollégájának, Jacob Colyernek adták át javaslataikat, ők azokat átböngészve egyből negligálták a képtelennek tartott követeléseket. Tekintve, hogy a helyszín egyik fél országának központjához sem esett közel, a követek amellett, hogy nagy önállósággal rendelkeztek, igen részletes utasításokat kaptak a felmerülő kérdéseket illetően.

Ennek ellenére azonban a lényeges döntések meghozatala előtt futárt kellett küldeni az “anyaországba”, ami az eredetileg három hetesre tervezett tanácskozás idejét igencsak megnövelte. A hosszú, csaknem három hónaposra nyúló tárgyalás alatt a tél is beköszöntött Karlócára, s a kíméletlen időjárás miatt a személyzet több tagja megfagyott. Végül 1699 januárjában pont került a munkafolyamat végére, és ezzel együtt lezárult hazánkban a török kor hosszúra nyúló időszaka. 

Csak Thökölyt ne!

1699. január 26-án a tárgyaló felek – a velencei követet leszámítva – a közös sátorba vonultak, ahol ismertették a szerződések elkészült tervezetét. Ezt követően török kérésre megvárták azt az időpontot, amelyik a legalkalmasabb a béke aláírására, így végül háromnegyed tizenkettőkor írták alá az okmányokat. Majd kitárták a sátor ajtóit a négy égtáj irányába, azt szimbolizálva ezzel, hogy a szél vigye hírét a megkötött békének.

A császár és a szultán közötti megállapodás értelmében Magyarország és Erdély területe Lipót kezébe kerül, a török felügyelheti Temesközt és a Szerémség keleti részét a Boszut folyó vizéig. A két fő tárgyalófél megállapodott abban is, hogy garantálják a határmenti kereskedelem nyugalmát, megtiltják a portyázást, valamint átadják egymásnak a hadifoglyaikat. A békét megőrzendő, a török fél vállalta, hogy a korábbi elkötelezett Habsburg-ellenes felkelőket a határtól távol telepítik le. Noha név szerint nem említették Thökölyt, elsősorban alighanem rá gondolhattak e kérdés kapcsán.

Karlóca, Béke Királynője templom: a templom az 1699-ben megkötött karlócai béke emlékére épült

A lengyel-oszmán megállapodás nehezebben haladt, végül Frigyes Ágost országához csatolhatta Kameniec területét és annak környékét. Nagy Péter cár béke helyett fegyverszünetet kötött a szultánnal – ennek időtartamát két évre határozták meg –, az oroszok mindemellett kijutottak a tengerhez, ugyanis az általuk már egyébként is megszállt Azovot megtarthatták. A velenceiek, akik hetekkel később írták csak alá a megállapodást, megtarthatták a dalmát tengerpartot, Moreát, valamint több görög szigetet. Egyes területeket viszont, így például Lepantót, nekik kellett kiüríteniük.  

A szultán és a császár között kötött béke, amely 25 évre szólt, a magyarok számára azt jelentette, hogy véget ért az 1541-ben kezdődő megosztott állapot, és az oszmánok százötven éves “vendégeskedés” után elhagyják az ország nagy részét. A területről a szultán nemzetközi szerződés keretén belül, írásban mondott le, ami példátlan volt a Porta történetében. A török birodalom hanyatló pályára került, és kiesett az európai nagyhatalmak szűk táborából.

A császár nem maradt háború nélkül a következő években sem, nem egészen két évvel a béke aláírását követően ugyanis kitört a spanyol örökösödési háború, amellyel párhuzamosan zajlott hazánkban a Habsburg-ellenes Rákóczi-szabadságharc. Tartós békét és nyugalmat tehát sem a magyar, sem pedig az osztrák fél részére nem hozott a karlócai megállapodás. Miután ezek a háborúk véget értek, ismét kiújultak a konfliktusok a törökökkel, akik újfent vereséget szenvedtek a császári hadseregtől, így 1718-ban újabb béketárgyalás vette kezdetét Pozsarevácnál.

Az Ausztria, Velence és Törökország között 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békeszerződés megerősítette a karlócai pontokat, s a történelmi Magyarország területén megszűnt a török uralom: Temesköz területét átadták a törökök, akik vállalták, hogy a Habsburgokra veszélyes II. Rákóczi Ferencet a határtól messze szállásolják el. A tárgyalások fő közvetítője pedig nem más volt, mint a holland Jacob Coyler, aki egy hasonló feladatot tizenkilenc évvel korábban már egyszer sikeresen megoldott. 

Forrás: Múlt-kor.hu

Pin It on Pinterest

Share This