Elhunyt Cseri Kálmán

Életének hetvennyolcadik évében megtért Teremtőjéhez Cseri Kálmán nyugalmazott református lelkipásztor.

Cseri Kálmán 1939. április 30-án született Kecskeméten, 1962-ben szerzett lelkészi oklevelet Budapesten. Cecén, majd a budahegyvidéki gyülekezetben volt segédlelkész, 1971-től nyugdíjba vonulásáig – harminckilenc éven át – a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség lelkészeként szolgált.

„Fő törekvése az volt, hogy az örök evangéliumot a mai ember számára is érthetően hirdesse, lehetőleg szép magyar nyelven” – olvasható a több mint nyolcszáz igehirdetését hozzáférhetővé tevő weboldalon. Emellett számos bibliai témájú könyv szerzője, népszerű áhítatos könyve A kegyelem harmatja címmel jelent meg.

Augusztus 20-a alkalmából Magyar Érdemrend tisztikereszt kitüntetést vehetett át, idén januárban pedig a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktora címet vehette át.

 
Elment Cseri Kálmán

Aki nem tudja, mi az Isten kegyelmi ajándéka, csak azért nem tudja, mert nem ismerte Cseri Kálmánt. De őt mindenki ismerte. Korunk egyik, ha nem a legnagyobb hatású igehirdetője volt – s itt minden szót mérlegelni kell: igehirdető és hatás. A kettő külön értelmetlen, a kettő együtt, emberileg lehetetlen.

Még cecei beosztott lelkész volt – több mint ötven éve –, amikor Sárbogárdon prédikált, talán nyolc-tíz éves lehettem. Semmire nem emlékszem, amit azon a hétköznapi evangelizáción elmondott (a gyermek hamar elkalandozik, ha komoly a szó), de mindent értettem abból, amit mondott. Ez volt az ő nagy titka és roppant meggyőződése – érthetően szólni az evangéliumot, és újra meg újra mondani ugyanazt, mert egyetlen ugyanaz van: Jézus Krisztus – mindörökké.
Már teológus voltam, amikor megengedte a hatalom, hogy a pasaréti lelkész szemináriumot tartson az Akadémián. Roppant izgalommal készültünk az első alkalmakra, de nyomban lehűtött bennünket –, mi titkokat, mesterfogásokat, pompás módszereket vártunk, de nem volt titok, csak az Ige, nem voltak mesterfogások, csak az Ige nyilvánvaló értelme, és nem voltak módszerek, csak az egyetlen út – az imádság, hogy Isten Szent Lelke felragyogtassa a szavunkban azt, akit szeretünk: Jézust.

Igen, Cseri Kálmán szerelmes ember volt, Jézus szerelmese, ezért volt szemérmes és tartózkodó, ezért nem vegyült e világ dolgaiba, ezért nem hajlott ujjongókkal mindenféle új felé, de ezért volt mindig nyitva a szíve és az egész élete a Jézus barátai előtt. Szerelmes volt Jézusba, akiről páratlan közvetlenséggel, egyszerűséggel, visszafogottsággal és eltökéltséggel szólt – Jézusról, aki szerette és szereti őt, és ha őt, akkor téged is.

Nem szívesen vállalt egyházi közfeladatot, de nem azért, mert sajnálta volna az időt az egyház ügyes-bajos dolgaira, hanem azért, mert nem érezte magát késznek arra, hogy erős legyen az erősködők között. Mégis, talán ő volt az egyetlen, aki mindig minden szolgatársát imádságban hordozta, tanácsolta, bátorította arra az egyre, az üdvösség-ügyre. Amit pedig engedett a vállára tenni, azt példaértékű alapossággal és hűséggel végezte. Szerette, akiket Jézusa rábízott.

Tanácsosként vizitált egyszer nálunk Budahegyvidéken, ahol korábban évekig volt káplán. Ahogy végigjártuk ifjúkora helyszíneit, és mutatta, mi hol volt, egyszer csak, váratlanul megjegyezte, neki akkoriban sok könnyes imádsága volt, látva szeretett egyháza foszladozását. Cseri Kálmán és könnyek? És megfordítva: Cseri Kálmán és a mosoly? Aki hallotta egy-egy oldó, derűs megjegyzését, tudja: mély és mindent gyógyító humora is volt. Mert a Krisztus tanítványa volt – a Mesterért minden odahagyó és mindent vállaló, csakhogy szólhasson Róla, csakhogy kereshesse Őt, csakhogy másokat Hozzá vezethessen. És éppen ezért, az Ézsaiás által megjövendölt szenvedő szolgáért, nem szerette a zajongást. Tudta, hogy az igazság előbb-utóbb leveti magáról a sallangokat, a pufogtatás csak a magának hízelgő, Isten ellen lázadó embert ragadja meg. Egyszerű akart lenni, amilyen a gyermek – feltevések és visszavonás nélküli.

Súlyos betegséggel harcolt már két évtizede. Nem is harcolt, a betegség fölött járt, uralkodott a bajon, hogy szolgálhasson. Minden imádságért hálás volt. Minden jobbulást kegyelemnek vett. S tudta, a Megváltó öröktől szereti őt is – és várja, hogy leomlott földi sátorháza helyett befogadja a mennyei hajlékokba.

Bogárdi Szabó István