99 éve zendült fel először a Székely himnusz

Szerző: | 2021.05.22., 16:09 | Kultúra

Fotó: Veres Nándor/MTI

1922. május 22-én Budapesten, az újonnan alakult Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületének (SZEFHE) Aquincumban rendezett ünnepségén felcsendült egy dal, amely egy nemzet szívébe talált. Csanády György Kantátája, amely később a székelyek legszentebb énekévé vált, azon az estén a jelenlévők számára olyan közel került a haza, mint addig még soha.

Egy ősi monda gyökereiből

A Csanády György költő, újságíró tollából 1921-ben kipattanó költemény elsődleges célja az „ősi” magyarságtudat ápolása volt. Szövegét a hun–magyar monda inspirálta, lényegében egy fohász Csaba királyhoz, a visszatérő hőshöz a hánytatott sorsú székely nép felemelkedése érdekében. A vers a későbbiekben a magyarságtudat, az Erdélyhez tartozás jelképe lett.

„Én költőnek születtem. Álmodtam egy nagyszerű közösség nagyszerű hivatásáról. Az az egy-két rigmus és ének, ami nyilvánosságra került, mindez időkig névtelenül bolyongott a világban. Így jutott haza Erdélybe a Kántáté is és vált egy nemzet himnuszává.” – hangzottak a poéta szavai a szerzemény születéséről.

Mihalik Kálmán zeneszerző, főállású orvos, aki tanulmányait Kolozsváron végezte, a trianoni döntés értelmében az egyetemmel együtt Szegedre menekült, Csanády Kantátéjának zenéjét már a Tisza menti városban szerezte.

Lassan, de biztosan – a hírnév sokáig váratott magára

A költemény jellemzően folklór alkotások módjára, szájról szájra terjedt, viszont nem vált azonnal népszerűvé. Sőt, mi több, évtizedek kellettek, amíg igazi hódítóerőre kapott. 1940-től különböző zenei kiadók is hozzájárultak a terjesztéséhez. Az eredetileg női karra írt ének ebben az időben már zongorakísérettel és többszólamú férfikarra írt változattal is rendelkezett. Annak ellenére, hogy amikor a második világháború alatt Észak–Erdély Magyarországhoz került, és a himnusz tanítását a hazai iskolákban kötelezővé tették, általánosan még mindig nem vált népszerűvé, terjedése azonban az erdélyi értelmiségi rétegnek köszönhetően ebben az időben gyorsult fel igazán.

Ahogy múltak az évek, úgy lett az ének az azóta újra egymástól távolra került magyarság összetartozásának szimbóluma, a néma ellenállás jelképe. Érdekesség, hogy Erdélyben egészen a kommunista rezsim bukásáig büntették az éneklését, itthon pedig a szocialista érdekszféra soviniszta jelzővel bélyegezte meg.

2009. szeptember 5–én a Székelyudvarhelyen rendezett Székely Önkormányzati Nagygyűlésen a hivatalos státuszáról döntöttek: Székelyföld himnuszává szavazták.

Társadalmi szerepe máig megosztott

A magyar ajkú népesség egy csoportja egyáltalán nem vesz tudomást a Székely himnuszról. Körükben máig Kölcseyt tartják az egyetlen igaz himnusz atyjának. Sokak szerint Csanády verse és Mihalik zenéje művészi szempontból jellegtelen. Emellett a költemény hitelessége ellen születése helyével is érvelnek, hiszen a vers nem Székelyföldön, hanem Budapesten született. Emellett a költő és a zeneszerző sem osztotta a székely nép elnyomott sorsát, a jobb élet reményében az anyaországba jöttek. Egy kisebb réteg máig különböző népdalokat, vagy Bartók Béla „Este a székelyeknél” című művének dallamára írt szerzeményeket tart nemzeti kincsként: ilyen például a csíksomlyói búcsúének, az „Ó (Hej) én édes jó Istenem”.

A zeneszerző, Mihalik Kálmán 26 évesen, fél évvel a himnusz felcsendülésének ünnepsége után elhunyt. Haláláról a Csanády Györgyöt is a szerkesztőségben tudó Új Élet tájékoztatott:

„Amíg koporsóját a sírba eresztették, jó barátai igazán hulló könnyzápor közt a megboldogult szerezte székely himnusz eléneklésével búcsúztatták, hogy az kísérje azt, aki életében csak dalolni tudott, még szenvedésében is.”

Szegeden temették el, sírja holléte viszont a következő évtizedekben csaknem feledésbe merült. A rendszerváltás után az Erdélyi Kör tagjai találtak rá és tették rendbe. Gál Imre székely fafaragó kopjafát is készített a sírhely tiszteletére.

Forrás: hirado.hu

Pin It on Pinterest

Share This