Citerazenekar Téglásról – Interjú a Pergettyű citerazenekar tagjaival
Azt mondják, az ungvári járási Tégláson sok a zenész. Elmentem, hogy meggyőződjem, valóban így van-e. A helyi kultúrházban Ignácz Máriával, az intézmény vezetőjével találkoztam, aki az évek óta működő tánccsoportokról, együttesekről, énekkarokról mesélt. Az ötszáz lelket számláló településen zajló kulturális tevékenység szinte minden korosztályra kiterjed. Ezek után már nem is csodálkozom azon, hogy a faluban majdnem minden második házra jut legalább egy muzsikus. Ez alkalommal a Pergettyű citerazenekar tagjaival, Gerber Anzselikával, Szikora Csillával, Szikora Nikolettel, Kiss Eszterrel, Szabó Júliával és Koleszár Alexandrával beszélgettem.
– Az együttes nem olyan rég alakult.
Anzselika: Igen, idén, az év elején. Úgy kezdtük, hogy nem is volt elég hangszerünk, de belevágtunk.
– Hogyan jött az ötlet, hogy citerazenekart hozzanak létre?
Mária: Régi vágyunk volt egy citerazenekar megalakítása. Évek óta pályázunk a Bethlen Gábor Alaphoz a Téglási Magyar Népdal és Népzenei Fesztivál támogatására. Minden alkalommal beleírtuk a citeravásárlást, de mindig csak a rendezvényekre jutott pénz.
– Ki volt a pályázó?
Mária: A Téglási Magyar Hagyományőrző Társaság, melynek keretében működik a zenekar. A társaság ezenkívül magába foglalja a Rózsa Népdalegyüttest, illetve más ének- és tánccsoportot is.
– Miért tartották fontosnak a citerazenekar létrehozását?
Mária: Mivel ősi magyar hangszerről van szó, méltó arra, hogy fennmaradjon a hagyománya.
– Végül honnan szereztek többet ebből a hangszerből?
Mária: Sárrétudvariban (Magyarország) a Kézenfogva Testvéreinkkel Alapítvány elnök asszonyának meséltünk itteni életünkről, valamint citeravásárlási szándékunkról. Azt is megemlítettük, hogy nálunk ezek a hangszerek elég borsos áron kaphatóak. Az ő közbenjárása révén egy citerakészítő mester megfizethető áron készített számunkra citerákat.
– Ki fizette ki a hangszereket?
Mária: Az első támogatónk a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) volt: két citerát vásárolt meg számunkra Balogh Lívia elnök asszony. A harmadikat Jackiv Tibor járási képviselő és vállalkozó, a negyediket Petróczky Melinda járási képviselő vette meg, az ötödiket Szikora Csilla, a Rózsa Népdalegyüttes vezetője és én vásároltuk meg közösen. A hatodik pedig Anzselika saját hangszere.
Anzselika: A jövőben tervezzük egy bőgőcitera megvásárlását is.
– Hány fajta citera létezik?
Anzselika: Több fajtájuk van, melyek hangzásban különböznek egymástól. Vannak a prím citerák, azok a legkisebbek és a legmagasabb hangzásúak. A tenor citerák valamivel nagyobb méretűek. Az azoknál is nagyobbakat basszusciterának hívják. A bőgőciterának pedig ugyanaz a szerepe, mint a vonós hangszereknél a nagybőgőnek. Ez utóbbi elég ritkán fordul elő zenekarokban.
– A citera pengetése és a húrok lefogása a gitárt juttatják eszembe.
Anzselika: Valóban. Egyik fellépésünk alkalmával – az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzs citerazenekarával – az ukránok megkérdezték tőlünk, hogy miféle „gitáron” játszunk.
– Ezek szerint csak a magyarok ismerik a citerát?
Anzselika: A szlovákoknál is van, de az egy kicsit másképpen néz ki.
– Fiatal lányok alkotják az együttest. Hogyan kerültetek kapcsolatba Anzselikával, a zenekar vezetőjével?
Nikolett: Én az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben ismertem meg a hangszert, ahol Anzselika néni tanítványa voltam. Ezenkívül idén nyáron részt vettem Kisgejőcön a Credo által szervezett népzenei és néptánctáborban, ahol szintén gyakorolhattam a citerázást.
Alexandra: Én is az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben tanultam meg citerázni, illetve még most is tanulok. Szeretem nagyon.
Eszter: 2016-ig egyáltalán nem játszottam semmilyen hangszeren. Anzselika ajánlására próbáltam ki a citerát. Nagyon megtetszett.
Júlia: Pár hete ismerkedtem meg a citerával. Ez már a harmadik vagy a negyedik hangszer, amin játszom.
– Ezek szerint mind zenészek vagytok?
Júlia: A Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolában végeztem zongora szakon, most pedig egyetemre járok, levelező tagozatos vagyok karmester és zongora szakon. Tagja vagyok a Rózsa Népdalegyüttesnek, emellett zongoratanár vagyok a kereknyei művészeti iskolában, illetve zenepedagógus egy óvodában. Három templomban is kántorkodom, katolikus gyermekkórust vezetek.
Eszter: Én nem végeztem zeneiskolát, de kiskorom óta nagyon szeretem a népzenét és a néptáncot. Itt a kultúrházban több csoportba is jártam.
Alexandra: Én is a már említett koledzsben tanulok karmester szakon. Citerán, harmonikán és zongorán játszom. A Rózsa Népdalegyüttesben is énekelek, illetve az Orchidea tánccsoportnak is tagja vagyok.
Nikolett: Én is a koledzsben tanulok szintén karmester szakon. Mivel édesanyám a Rózsa Népdalegyüttes vezetője, amióta járni és beszélni tudok, azóta egyfolytában a színpadon vagyok. Nagyon érdekesnek találom a citerát, szívesen csatlakoztam a csoporthoz.
Csilla: A Téglási Hagyományőrző Társaság elnöke, a Rózsa Népdalegyüttes vezetője, valamint a Csalogány asszonykórus tagja vagyok.
– Szép hivatás! Honnan ez a nagy lelkesedés a kultúra és a zene iránt?
Csilla: A családban sok a zenész: édesapám, öcsém, gyermekeim és én is.
– Mikor tanult meg citerázni?
Csilla: Egész pontosan múlt héten kezdtem el citerázni. Most van másodszor kezemben a hangszer, de nagyon szeretnék megtanulni rajta játszani.
– Menjünk tovább!
Mária: A Téglási Kultúrház igazgatója vagyok. Hagyományőrzéssel foglalkozunk, rendezvényeket szervezünk egész évben. Több zenekart, csoportot hoztunk létre, melyek sikeresen működnek.
Anzselika: A megyei filharmónia Magyar Melódiák együttesének vagyok a népdalénekese már harmadik éve. Ez a fő munkahelyem. Ezenkívül mellékállásban dolgozom az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában mint ének- és citeratanár, részt veszek a zenekar munkájában is. Tagja vagyok a Rózsa Népdalegyüttesnek, vezetem a Pergettyűt.
– Milyen hangszereken játszik?
Anzselika: Gitáron, citerán, furulyán és zongorán.
– Miért választották a Pergettyű nevet?
Anzselika: Olyan nevet szerettem volna választani, amely kapcsolódik a citerához. Mivel a hangszeren való játszást pergetésnek hívják, úgy gondolom, nincs találóbb név a Pergettyűnél. Féltünk attól, hogy az elnevezés gondot jelent majd olyan rendezvényeken, ahol ukránul is bemutatnak bennünket, de eddig sikerült hibátlanul kiejteniük.
– Milyen dalokat játszanak?
Anzselika: Elsősorban népdalokat játszunk: somogyit, csángót, sárközit, szüreti dalokat.
– Énekelnek is közben?
Anzselika: Persze, énekelünk is. Ezek általában hat-hét perces előadások szöveggel kísérve.
Mária: Néha a Csalogány asszonykórust is megkérjük, hogy énekükkel segítsenek minket.
– Hol léptek fel eddig?
Mária: Dobó-napon, paprikafesztiválon, csapi városnapon, jótékonysági koncerteken. Természetesen a saját, tehát a téglási kulturális rendezvényeken is rendszeresen fellépünk.
– A citerázóknak játszás közben egy kicsit meg kell görnyedniük. Nem fárasztó ez?
Anzselika: Nagyra nőttünk, és alacsony az asztal (nevet). Igyekszünk fellépéseink alatt úgy berendezkedni, hogy kényelmes legyen.
Mária: A legjobb az lenne, ha összecsukható asztalokat tudnánk beszerezni, és azokat mindig magunkkal vinnénk a fellépéseinkre.
– Fizikailag is fárasztó lenne a fellépés megszervezése emiatt.
Anzselika: Hát igen. A citera alapjában véve férfi hangszer. Nők korábban sohasem citeráztak, mert nehéz lenyomni a húrokat. Ahhoz, hogy a lányoknak könnyebb legyen játszani, ezeken a hangszereken finomítani kellett.
– Ehhez képest csak lányok játszanak az együttesben… Előfordult-e olyan, hogy valaki hallotta a citerajátékukat, és jelentkezett a zenekarba?
Anzselika: Igen, vannak kislányok, akik már jelentkeztek, hogy szeretnének citerán játszani. Arra kértek, hogy legalább egy dalt hadd tanuljanak meg. Mondtam nekik, hogy még túl fiatalok, és a citera tönkreteszi a kezüket.
– Hány éves kortól lehet citerázni?
Anzselika: Nem árt, ha betöltik legalább a tizedik életévüket. Lányok esetében inkább tizenkettőt mondanék.
– Tégláson és az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsen kívül hol citeráznak még Kárpátalján?
Anzselika: A nagypaládi zeneiskolában is van citeraszak, mivel Simon Sára nagy rajongója a hangszernek.
– A konkurencia…
Mária: Nagyon örülünk annak, ha van konkurencia, mert általuk jobban tudunk fejlődni.
Anzselika: Nem nevezném konkurenciának, mert az nem feltétlenül pozitív kicsengésű szó. Sára néni volt a tanárom a népzenei táborban, nagyon sokat tanultam tőle.
– Találkoztak már a nagypaládi zenekarral?
Mária: Már láttam őket fellépni Beregszászban, és rögtön meg is hívtam őket hozzánk.
– Mi a Pergettyű együttes célja? Mik a tervek?
Anzselika: A közeljövőben egy nagyobb koncertet tervezünk Ungváron. Valamint el szeretnénk jutni nyáron egy magyarországi citeratáborba, hogy az ottani mesterektől is tanuljunk. Ezenkívül szeretném bebizonyítani az embereknek, hogy a citera nemcsak egy darab deszka néhány húrral, hanem ugyanolyan értékű hangszer, mint bármelyik másik.
Bundáné Fehér Rita
Kárpátalja.ma