Könyvajánló: A végtelen történet

Vannak könyvek, amelyek úgy találnak ránk, mint az infláció: váratlanul, kíméletlenül, és mire észbe kapunk, már nyakig benne vagyunk.

Nos, Michael Ende műve éppen ilyen. Elsőre mesének tűnik, aztán szépen lassan kiderül, hogy ez bizony terápia lesz, nem mese. Aki a nyolcvanas években volt gyerek, vagy akinek a szülei azt hitték, hogy jó ötlet német fantáziavilággal traumatizálni az utódot (én az utóbbi vagyok), az valószínűleg látta az ikonikus filmet. Igen, azt, amelyben a gyönyörű ló nagyjából olyan drámával süllyed el a depresszió mocsarában, mint DiCaprio a jeges Atlanti-óceánban. Spoilernek nem nevezném, mert aki ezt nem tudja, valószínűleg túl boldog életet élt eddig. Ott volt a bárányszerű sárkány, aki úgy vigyorgott, mintha valaki LSD-t kevert volna a táplálékába, és a hős kisfiú, Atreyu, a kis indián, aki úgy vágtat végig Fantázián, mint egy mini Johnny Depp, csak botrányok és szemceruza nélkül.

Gyerekként már akkoriban is sejtettem, hogy ez a film valahogy más. Túl jó, úgymond. Túl melankolikus, túl filozofikus, túl „mi-az-isten-történik-itt” ahhoz, hogy sima gyerekmesének vegye az ember. 

Képkockák helyett oldalak

Maga a könyv sokkal többről szól, mint amit a film képes volt átadni. Ez a történet Bastianról szól, a csúfolt kisfiúról, aki egy különleges könyv olvasásakor észreveszi, hogy nemcsak olvasója Fantázia világának, hanem lassan szereplője is. Miközben Atreyu, a bátor kis indián megpróbálja megállítani a Semmi pusztítását, Bastian rájön, hogy Fantázia sorsa az ő kívánságaitól függ. A mű egy kalandos, egyre sötétebbé váló utazás arról, hogyan válik gyerekből hős.

Pár éve egy antikváriumban úgy találtam rá a könyvre, mint a humános tanuló a matematika egyetlen érthető példájára. Pontosan úgy, ahogy Bastian Balthazar Bux, a főhős ráakadt a könyvre a regény elején.

A könyv önmagában is egy műtárgy. Gyönyörű, borítóján különleges grafikával, mint egy régi ikon, amelyet csak azért nem csókolsz meg, mert túl modern vagy hozzá, de belül érzed, hogy kéne.

Amikor belekezdtem, egyrészt előtört minden gyerekkori traumám (újfent köszönjük, Depresszió Mocsara), másrészt rögtön felmerült bennem a kérdés: ezt mégis kinek írta a szerző? Gyerekeknek? Hát, azt kétlem. Már az elején olyan témák bukkannak elő, mint menekülés a Semmi elől, az idealizmus halála, az álmodozásból táplálkozó hazugságok, amikkel szépen irányíthatnak minket (hello, hétköznapi propaganda), depresszió, önbizalomhiány, a halál feldolgozása, menekülés a művészetbe.

Hogy felnőtteknek íródott volna? Ennél elvetemültebb fantáziacsapongások, meseszerű képek és kalandok legfeljebb akkor születnek, amikor az ember lázasan varázsgombázik. Mégis működik. Olyannyira, hogy közben az ember elkezdi megkérdőjelezni a valóságot, és azon kapja magát, hogy már nem is biztos abban, hogy egyáltalán létezik.

Kérdőjelek és a válaszok

Igazán meglepett, hogy a könyv jóval tovább jut, mint a film, ott indul be igazán, ahol a mozi véget ér. Mi történik Bastiannal, miután megmenti Fantáziát? Mi történik az elméjével, a személyiségével, miután hős lesz és gyakorlatilag bármit megkaphat? Mit kezdünk azzal, ha a vágyaink hirtelen nincsenek korlátozva?

Szóval nem tudom eldönteni, kinek ajánlom. Felnőtt szívű gyermekeknek? Gyermeklelkű felnőtteknek? Vagy mindenkinek, aki egyszerre szeret álmodozni, filozofálni, a saját pszichológiai összeomlását elemezgetni, és közben nosztalgiázni.

„Mindenki egész élete során megy, anélkül, hogy a következő lépést ismerné, anélkül, hogy tudná, a következő lépésnél szilárd talajra lép-e vagy már a Semmibe botlik. Ez a világ olyan bizonytalan, hogy minden lépésünk: döntés.”

Bak-Kun Viktória