126 éve született Fekete István

A koppányi aga testamentuma, Tüskevár, Vuk, Téli berek, Bogáncs, Zsellérek – hosszasan sorolhatnánk Fekete István legismertebb és legolvasottabb műveit. A természettel együtt élő és érző alkotó volt. Írásaival új műfajt teremtett: a civilizációtól eltávolodott embert újra közelebb hozta a természethez, annak szépségeihez és rendjéhez. Kultúrtörténeti cikksorozatunk első részében a 126 éve született József Attila-díjas íróra emlékezünk.

1900. január 25-én született a Somogy vármegyei Göllén Fekete Árpád tanító, iskolamester és Sipos Anna első gyermekeként. Az elemi iskola első négy évét (1906 és 1910 között) szülőfalujában végezte el. A család 1909-ben Kaposvárra költözött, István az ottani gimnázium tanulója lett. Mivel félévkor és év végén is megbukott, a szigorú édesapa átíratta a polgári fiúiskolába, ahol végre önmagára talált a kamaszodó fiú. 1915-ben felsőkereskedelmi iskolába iratkozott be, de 1917-ben besorozták katonának, az 1918-as érettségit követően tartalékos tiszti iskolába került.

1923-ban sikeres felvételt nyert a debreceni Gazdasági Akadémiára, ám csak az első félévet végezte el. Dunántúli születésűként sohasem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos Dunántúlra. 1924 januárjában aztán újra visszaült az iskolapadba, és a mosonmagyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol később, 1926-ban mezőgazdászként végzett. Az iskola elvégzése után, 1926-ban Bakócán lett gazdatiszt, ahol beleszeretett a helyi belgyógyász-főorvos leányába, Piller Editbe, akivel 1929-ben összeházasodtak. Az esküvő után Ajkára költöztek, ahol Fekete gazdatiszt lett a holland származású földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán, 1930-ban lányuk, két évvel később fiuk született.

Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.

Fekete István írói pályafutásáról

Vadászattal kapcsolatos cikkeit 1933-tól a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimród közölte, 1936-tól pedig az Új időkben jelentek meg novellái. Kittenberger 1935-ben bemutatta a kezdő írót a már befutott, népszerű Csathó Kálmánnak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy egyengesse írói pályáját. A találkozásból életre szóló barátság lett, Csathó tanácsokkal látta el Fekete Istvánt, bátorító kritikákat írt róla.

1937-ben A koppányi aga testamentuma című regényével megnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját, majd két évvel később a Zsellérek című regénye aratott sikert.

1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét jól mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, majd csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, erősen csonkított formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort. Ez a máig az évtizedes agyonhallgatás által sújtott regény az író korai, de nem az utolsó mesterműve.

1940-ben a Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta, ebben az évben jelent meg Hajnalodik című színdarabja, amelyet csaknem százszor játszottak a Magyar Színházban és a Kamaraszínházban, mindannyiszor telt ház előtt. 1940-ben Bánky Viktor filmrendező forgatókönyv készítésére kérte fel, s így született meg a Dr. Kovács István, amely ismét sikert hozott számára.

1936-tól 1945-ig főképp a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők folyóirat szerzőgárdájába tartozott (ahogyan Csathó is), amire nagyon büszke volt (lévén így Gárdonyival, Tömörkénnyel és Krúdyval került közös platformra), habár írásai egyre több más lapban (pl. a Budapesti Hírlap, Ünnep, Esti Újság, Pesti Hírlap, Híd) is megjelentek és egyre nagyobb népszerűséget hoztak. Főképp novellákat írt, ezek kezdetben magukon viselték a Horthy-korszak „barokkos” és érzelmes légkörét, mivel főleg a középosztály és az úri osztály nőtagjai voltak az olvasótábor; társadalmi vagy érzelmi konfliktusokat tárgyalnak, és szinte kivétel nélkül heppienddel végződnek.

Baráti társaságával évente több alkalommal is eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe, de egyéb más, vadregényes helyekre vadászni. Hű barátai és vadásztársai többek között Kittenberger Kálmán, a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán író, a Nemzeti Színház főrendezője; gróf Széchenyi Zsigmond világhírű Afrika-vadász és író; Vertse Albert, a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán, a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író voltak.

A Zsellérek című 1946-ban betiltott műve kapcsán sok kritikus, így Schöpflin Aladár fia, Schöpflin Gyula sem mehetett el szó nélkül, aki Nagypál István álnéven így írt a végóráit élő Nyugatban az íróról: „Irodalmi értékekről vajmi nehéz beszélni a regénnyel kapcsolatban. Egyszerűen nincs stílusa, a napilapok népieskedő tárcáinak hangján túl. Csak felületes külső eseményeket látunk, komoly lélekrajzot; klisénél több alakokat, jellemzést vagy akár csak érzékeltető faluleirást sehol sem lelünk. Egy értékes irodalmi ösztönzésből fakadt, divattá sekélyesedett, valódi írói élmények hijján lévő álirodalmiság terméke ez a regény – nagy szegénységi bizonyítvány, hogy ezt kellett (nyilván jobb hijján) egy irodalmi pályázat nyertesének megtenni.”

A Képírás egy 2009-es tanulmánya is megállapítja: az irodalmárok nem tudtak mit kezdeni Fekete Istvánnal. „Egyszerűen kívülállónak tekintették, és tartózkodó gyanakvással figyelték, hogy ez a mezőgazdász végzettségű uradalmi intéző miként ontja a legkülönbözőbb műfajú szépirodalmi műveket.” 

Az 1949-es tavaszi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol sem kapott, alkalmi munkából (például uszályrakodás) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit.

Az irodalmi életbe 1955-ben Bölöni György segítségével térhetett vissza, Halászat című munkáját tankönyvként adták ki, a Magvető Kiadó pedig megjelentette Kele, később Lutra című regényeit. 1957-től sorra arattak sikert máig is népszerű ifjúsági regényei: Bogáncs, Tüskevár, Téli berek, Hu, Vuk, Kittenberger Kálmán élete. A Tüskevárért, amelyből két tévésorozat is készült, 1960-ban József Attila-díjat kapott. A hatvanas évek közepétől háromkötetesre tervezett önéletírásán dolgozott, amelyből 1965-ben megjelent a Csend, s 1970-ben elkészült a Ballagó idő is.

A koppányi aga testamentumából készült filmet 1968. április 4-én mutatta be a Magyar Televízió – ez volt az első színes magyar tévéfilm. A bemutató másnapján ezt véste fel a naplójába: „A forgatókönyv nem én vagyok, de – JÓ! És ez a fontos.” A naplóbejegyzésben a rendezőről is megemlékezett: „Zsurzs Évának vettünk egy – állítólag gyönyörű pulit. Éva majdnem bepisilt a gyönyörűségtől. Valakinek gyönyörűséget szerezni kétségtelenül nagy öröm – még a feltételezett bepisilés nélkül is…”

Szerette az embereket, nagy szenvedélyei is voltak

Fekete István az állatok mellett az embereket is szerette ugyan, de a tömeget és a város nyüzsgését próbálta kerülni. „Barátságos ember volt, de nem barátkozó, aki csak a közeli barátaival érezte jól magát igazán. Nem szerette a közszereplést, az ünnepeltetést, az író-olvasó találkozókat.” Ő maga úgy fogalmazott: „Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen ám!”

Az írónak az erdőjárás mellett más szenvedélyei is voltak: imádott például hegedülni (amíg felesége szappanszeletésre nem használta a hangszere húrjait, utána újrahúroztatta a hegedűt, és soha többé nem játszott rajta). 1968-ban, majd 1969-ben is szívinfarktust kapott, amelyből még sikerült felépülnie. A harmadik azonban végzetes volt, s 1970. június 23-án Tárogató utcai otthonában örökre lehunyta szemét. Felesége, Edit asszony úgy fogalmazott: „A szívroham megállította szívét, melyben csak jóság és szeretet volt.”

Utószó

Fekete István sokkal több volt, mint a Vuk és a Tüskevár, valamint más ifjúsági és felnőttregények írója: az állat- és növényvilág rendkívül alapos ismerője, okleveles gazda, vadászati szaktekintély, sőt, forgatókönyvíró. A vadászatot az erdőért szerette, az erdőért viszont nem a vadászat, hanem annak lakói miatt rajongott, akikben soha életében nem kellett csalódnia – ellentétben az emberekkel. Szerény, nyilvánosságtól és nyüzsgéstől idegenkedő természete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szenvedélyes erdőjáró, a barangolások a természetben, a csend és a nyugalom szerelmese lett. Erről így írt: „Éjjel és nappal, esőben-fagyban, napsütésben és borulásban, hajnalok hajnalán, éjjelek éjjelén, nehéz zsákmánnyal és üres tarisznyával. (…) Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton, kopott legelők tarlóján, bodzavirágok súlyos illatában, és sötét fenyvesek elsóhajtott tegnapjaiban.” 

Forrás: hirado.hu