85 éve született Sinkovits Imre színművész

Szerző: | 2013.09.21., 14:32 | Kulturális hírek

Sinkovits Imre színművész Kispesten született 1928. szeptember 21-én, Sinkovits Jenő főpincér és Göndöcs Terézia elsőszülött fiúgyermekeként.

Kispesten nagyapja meséi mellett nőtt fel. Sinkovits Vince folyton mesélt: Attiláról, Csaba királyfiról, a hadak útjáról, 1848-ról és az első világháborúról. Azonban a gazdasági válság csődbe juttatta szülei vállalkozását. Ebből a gyermek Sinkovits csak annyit fogott fel, hogy kisebb lakásba kellett költözniük, ahol később öccse is megszületett. Édesanyja varrással próbálta kiegészíteni a család jövedelmét és közben németül tanította fiát. Ennek a második világháború alatt nagy hasznát vette.

Lassan stabilizálódott a család helyzete, édesapja főpincéri állást szerzett a híres Ilkovics étteremben, ő pedig az Árpád Gimnázium diákja lett. Az iskolában egész életére szóló élményekben volt része. Itt lett cserkész, ami kitöltötte ifjúsága minden percét. Állítása szerint életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra, és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményre nevelte, magyar népdal- és népmesekincshez, természetismerethez és szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatta. Katolikus hittanára, dr. Könözsy Lajos hatására még a papi pályán is elgondolkodott. A háború alatt kelletlenül, de a levente-mozgalomban is részt vett. Nem szerette, mivel cserkésznek vallotta magát és szerinte a két mozgalom olyan volt akár a tűz és a víz. Egy leventegyakorlat után, amikor diáktársai előtt egy oktató a neve miatt megalázta édesapja felvetette, hogy meg kellene változtatniuk a családnevüket. Sinkovits azonban így reagált: „Nem, Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!”

A második világháború alatt – mint cserkész – kármegfigyelő szolgálatot teljesített a margitszigeti víztoronyban és a szemlőhegyi víztározónál.

Amikor a németek kivonultak, a néhány napos békét kihasználva “ástak”. De már nem lövészárkot, hanem családi ezüstöt, lesütött húsokat, bödön zsírt, mézet, hordónyi pálinkát és bort. Több családtagját elvitték az oroszok, sőt magának Sinkovitsnak is háromszor kellett megszöknie tőlük, mivel malenkij robotra akarták fogni. 1945 őszén újra indult a tanév az Árpád Gimnáziumban. 1947-ben érettségizett, majd felvették a Színiakadémiára.

1948-tól a Belvárosi Színházban, 1949-től az Ifjúsági Színházban játszott, ösztöndíjasként az Apák ifjúsága című darabban láthatta a közönség. Kolléganője Gombos Katalin színésznő volt, aki éppen ekkor szerződött vidékről Budapestre, a darabban ő alakította Dását. Hamarosan szerelem szövődött köztük, és 1951-ben össze is házasodtak. Ugyanebben az évben szerezte meg diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, valamint ugyanekkor a Nemzeti Színházhoz ment át, ahol 1956-ig játszott.

A Nemzetiben Háy Gyula: Az élet hídja című drámájában kapta első szerepét, a darab szerinti édesapját Bihari József alakította, akivel baráti viszonyba került.

Az áttörést Madách Imre Mózes c. darabjának főszerepe jelentette számára. Mózest, olyan drámai erővel játszotta el, hogy a bemutatótól számítva 22 éven keresztül, 700-nál is több alkalommal lépett fel ebben a szerepben.

1956. október 23-án Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi-szobornál, az esemény az 1956-ös megmozdulás jelképe lett. Mivel Sinkovits túlságosan is a középpontba került ekkor, szerepvállalása miatt a hatalom eltiltotta a színháztól.

1956. október 30-án délelőtt 11 órakor került sor Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának tagválasztására a Nemzeti Színházban. Az eseményen jelen volt a Madách Színház, az Operaház, a Néphadsereg Színháza, valamint a Nemzeti Színház tagsága. A jelenlévők Bessenyei Ferencet és Hindy Sándort követően harmadikként Sinkovits Imrét választották be, majd utána Raksányi Gellért, Szörényi Éva, Juhász József, Marosi Károly, Somogyvári Pál, Temesi János, Homm Pál, Bán József, György József, és Hegyi György következtek. Az ülésen határozat született arról, hogy a színészek és a művészek tiltakozás gyanánt mindaddig szüneteltetik munkásságukat, amíg Magyarországon szovjet csapatok tartózkodnak, az ÁVH-t fel nem oszlatják és a bűnösöket felelősségre nem vonják, valamint amíg létre nem jön a Szovjetunióval való teljes egyenlőségen alapuló független viszony. Bárminemű restaurációval szemben is fellépnek és még a Magyar Rádióban sem hajlandóak szerepelni.

Ugyanezen a délutánon Színművészeti Szövetségben a budapesti színházak küldöttei életre hívták a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságát. A tagok közé itt is beválasztották Sinkovits Imrét, Darvas Ivánnal, Pécsi Sándorral, Szakáts Miklóssal, Molnár Tiborral, Lukács Miklóssal, Palló Imrével, és Bessenyei Ferenccel együtt. Itt mintegy megerősítésképpen a színházak bezárása mellett döntöttek a szovjet csapatok kivonulásáig. Egyúttal az ország valamennyi színházának a művészeit felszólították, hogy színházak forradalmi bizottságát alakítsák meg mindenhol, egyúttal szervezetek azonnali hatállyal lépjenek kapcsolatban a Színművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságával.

1956. november 3-án a szovjet előrenyomulás alkalmával Kádár János került hatalomra, aki a bizottság működését felfüggesztette, majd rövidesen feloszlatta, tagjai ellen pedig az államhatalom megdöntésére való felbujtás vádjával indította eljárást.

A Nemzeti Színház törvényszéke rendszerellenes magatartás vádjával ítélte el, fél évre eltiltották a színpadtól. A politikai vezetés azonban a Nemzeti Színház tagságának megszüntetését szorgalmazta, így került 1958-tól a József Attila Színházhoz. 1963-ban visszatért a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagjaként működött. Egyik legismertebb szerepe A tizedes meg a többiek felejthetetlen alakítása. 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színházban játszott.

Halála előtt alig fél nappal a Magyar Színházban lépett fel, Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabjában játszotta a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködött, szemmel láthatóan nem volt jól, alig tudott színpadra lépni, Kozák András vezette kézen fogva a színpadig, de minden erejét megfeszítve tette dolgát. Az előadás után a színpadról lejövet az öltözőig is alig tudott elmenni, ereje elhagyta. Néhány óra múlva, 2001. január 18-án otthonában érte a halál. A jóbarát, Agárdy Gábor mondta: “… harminchét éven át öltöztünk egy öltözőben. A testvéremet veszítettem el, a barátomat. Nem tudom felfogni. Ez döbbenet. Ez nem igaz. Most ment volna a Balkáni gerle, amiben együtt játszunk. S ilyen hirtelen… Délelőtt telefonáltak a színházból, hogy nem érzi jól magát, s lemondta még a hétvégi Ármány és szerelem előadását is. De mindent titkolt, még azt is, hogy ki az orvosa… Az is fájt neki, hogy a Nemzeti Színháztól elvették a nevét. Nem mutatta, nem beszélt róla, mert azt mondta, nem érdemes. Nem tudom elképzelni, mi lesz, ha bemegyek az öltözőbe, s ott látom majd az elárvult helyét”.
2001. február 2-i temetése valódi nemzeti esemény volt. A közszolgálati televízió a tervezett hatvanhárom perc helyett kilencvenkilenc perc időtartamban, és élő adásban sugározta Sinkovits búcsúztatását az Óbudai temetőből, ahol Sinkovitshoz méltó egyszerű, csendes szertartás zajlott. A képernyőn pusztán a képeket lehetett látni, senki nem közvetített vagy kommentálta az eseményeket. Csodálatos verstolmácsolásaival kísért bejátszásokon az ő 1956-os bátorságát és színészi maradandóságát, emberi egyszeriségét dokumentálták.
Ars poeticája:
“… az én életem a színház. S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. … Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm.” (Film, Színház, Muzsika – 1961. 25. szám)
Forrás: wikipedia.org

Pin It on Pinterest

Share This