A koreográfusok addig dolgoznak, amíg élnek… Interjú Balogh Klára táncművésszel

A 84 esztendős Balogh Klára Kárpátalja legismertebb, legprofibb koreográfusa. Jelentős állami elismerésekben részesült, s olyan emberekkel került kapcsolatba, akikkel mi csupán a történelemkönyvek oldalain találkozhatunk.

− Hány nyelven beszél?
− Hat nyelven beszélek, ebből ötöt folyékonyan, a hatodikon pedig jól olvasok, s valamivel gyengébben beszélek.

− Önnek a magyar az anyanyelve. De mi a helyzet a cseh nyelvvel?
− Keresztanyám cseh anyanyelvű volt. Gyerekkoromtól kezdve beszéltem ruszinul, magyarul, csehül, és szlovákul is jól megtanultam. Szlovákokat tanítottam a kassai egyetemen. Sok helyen tartottam órákat, sok városban megfordultam: New York, Párizs, és még sorolhatnám. A tanári szemináriumon oroszul is megtanultam, s Puskinnak köszönhetően nagyon megszerettem a nyelvet, különösen Tatjana Anyeginhez írott levele fogott meg.

− Az utazásai közül melyek voltak igazán mély hatással Önre?
− A Niagara-vízesés nagyon tetszett.
Emlékszem, amikor New York legelegánsabb balett-termébe vittek bennünket, hogy bemutassák nekünk a modern balettot. Ez a 80-as években történt, s nagy élményekkel távoztunk onnan. Észrevettem, hogy a táncosok nem emelik kellő magasságra a sarkukat, s az előadó csodálkozott, hogy honnan is tudhatom ezt, hisz akkoriban a Szovjetunióban még nem tanítottak modern balettot, mára azonban már Ungváron is oktatják. Elmeséltem, hogy a Melodie und Rhythmus című magazinból tudok róla, s ekkor az előadó megkérdezte, hogy emlékszem-e a cikk írójára. Én tudtam, hogy Red Rogers volt az, s mint kiderült, személyesen ő állt előttem. Rendkívül boldog volt, hogy a Szovjetunióban is ismerik a nevét.
Amerikában, New Yorkban és New Jerseyben is tartottam szemináriumokat az ukrán koreográfiáról.

− Ez valóban szép történet.
− Igen. Egyébként ő is felajánlotta nekem a közös munkát. Látta a profizmusomat, amely már abból észrevehető, hogy a táncos mennyire szakszerűen nyitja szét a kezeit a klasszikusbalett-pozitúrákban. Én európai oktatásban részesültem, s mindig nagy hangsúlyt fektettem a professzionalizmusba.

− Miért nem fogadta el a külföldi ajánlatokat?
− Nem akartam, noha többször is tanítottam különböző országokban. Annak idején koreográfus-rendező voltam a Majboroda Milena című operánál, s koreográfus-tanácsadó Az elfelejtett elődök árnyai című balettelőadásban az Ukrán Nemzeti Tarasz Sevcsenko Opera- és Balettszínházban. Most is kaptam felkérést ettől a színháztól, sőt, még Franciaországból is. De ennyi elég volt, eleget jártam ott. Már nem érdekel az utazás, elfáradtam. Itt akarok lenni, ahol megszülettem, s ahol a rokonaim élnek.

− Jelenleg milyen koreográfián dolgozik?
− A leghíresebb magyar zeneszerzőnek, Kodály Zoltánnak van egy alkotása, a Kállai kettős, amely nagy szimfonikus zenekart és kórust igényel. Ebben van egy olyan zenei rész, amelyhez Rábai Miklós koreográfiát készített. Ezt a táncot szeretném 10 párossal megkoreografálni. Ismerem a magyar folklórt. Nagyon szép, s igencsak drága fellépő ruhákra lesz szükségünk, melyeket remélhetőleg a magyar konzulátus segítségével sikerül megszereznünk. Értékes magyar könyveim vannak, azokat nekik ajándékoznám cserébe.
Máig dolgozom mint rendező és koreográfus. Vannak a kultúrának olyan képviselői úgy Kárpátalján, mint az egész országban, akik nincsenek a számukra kirendelt helyen. Néhányan úgy gondolják, hogy öreg vagyok, s elég lenne, ha csak tanácsadóként tevékenykednék. De ők nem értik meg, hogy a koreográfusok addig dolgoznak, amíg élnek, s minél tovább élnek, annál nagyobb tapasztalattal rendelkeznek. A professzionális koreográfus tisztában van vele, hogy hogyan kell nevelni a fiatalokat.
A koreográfiai szakszavakat ismerni kell! Hogyan helyezkedjenek a kezek, a lábak, s hogy kell összehangolni a zene ritmusával. Sokoldalú, képzett embernek kell lennünk úgy a zene, a koreográfia, a kosztümök terén. Könyvet is adtam ki erről. A táncról írni igazán csak a szakemberek képesek.

− Önt foglalkoztatja a politika?
− Soha nem tartoztam egyetlen párthoz sem. Én keresztény vagyok, s az általam képviselt államnak pedig elegendő reklámot szereztem.

− Számos interjúban nyilatkozta, hogy gyermekkorban kezdte a tánctanulást.
− Igen, 5-6 éves koromban. Nagyon szerettem táncolni. Egy elismert prágai tanár nyitott balettstúdiót a Korona hotel harmadik emeletén. Később Magyarország fennhatósága alá kerültünk, s bábszínházunkba gyakran ellátogattak a Budapesti Operettszínház tagjai turnézni. Nagyon jó balettkoreográfusunk volt. Én ekkor 11-12 éves lehettem, s a koreográfia első lépéseit tőle sajátítottam el. Mindez önköltséges volt, s édesanyámnak nemigazán telt rá, hisz heten voltunk testvérek.

− Milyen gyermekkori emlék jut eszébe elsőként?
− Nagyon jó, értelmiségi családban nevelkedtem. Emlékszem rá, hogy amikor Masaryk meghalt, édesanyám a nagyapám halálakor viselt fekete fátylát vette föl. Ezt még a prágai újságírók is megírták. Tudja, hogy milyen volt akkoriban az életszínvonal? A szüleink nagyon sokat tettek értünk. Ennyi gyereket egyformán öltöztetni, és anya milyen szép kalapokat hordott!
Egy utcabeli orvoscsaláddal tartottunk fenn barátságot. Galíciai ukránok voltak, míg mi ruszinok, de nagyon jól megértettük egymást.
Milan Šášik püspök köszöntött 80. születésnapom alkalmából mint Romzsa Tódor növendékét. Vajon honnan tudhatta…? Hisz’ ez tényleg így volt, az ő kezéből áldoztam. Már akkor híres papként tevékenykedett, de még nem volt püspök. A tanári szemináriumaink ott voltak, ahol ma a vár található. Minden reggel elmentem a templomba, még a foglalkozások előtt, hogy megáldozzak. Ez így ment több éven keresztül, nem véletlen tehát, hogy Romzsa Tódor már megismert.

klara2fel− Erdélyi Béla portrét festett Önről, amely világszerte számos művészeti brosúrában megtalálható. Emlékszik még arra a napra, amikor a festmény készült?
− Az 1950-es évek elején történt. Ekkor nagy nélkülözésben élt. Anyukám földije volt Munkácsról, ismerték egymást, németül és magyarul kommunikáltak. Ő sokat járt szerte a világban. Amikor Párizsból hazatért, olyan átütő erővel mesélte el az élményeit, hogy amikor én is kijutottam, szinte ismerősnek tűnt minden, mintha már jártam volna ott korábban is. Ezután többször megfordultam Párizsban, koreográfiát tanítottam 100 km-re a várostól. Szerettem a Louvre-ba járni.
A szovjethatalom idején Erdélyi rossz anyagi helyzetben volt, néha még enni is hozzánk járt át. Ha csak krumplit ettünk, akkor is tiszta, hófehér terítőn, késsel és villával kellett terítenünk.
Elmondtam Béla bácsinak, hogy a Kárpátaljai Népi Énekkar tagja vagyok, s megmutattam neki a fellépő ruhámat. Olyan voltam neki, akár a gyermeke. Klárikának szólított.
Az első számú iskola harmadik emeletén van egy nagy, világos terem. Ott gyűlt össze minden festő: Kocka, Boksay, Erdélyi, Manajló, Boreckij. Gyerekként ott rohangáltunk, ezért már korán kiismertem magam a képek között. Tisztában voltam vele, hogy Erdélyi alkotásait nem ismerték el a szovjet uralom alatt.
Elmentem hozzá a fellépő ruhámmal, épp ott volt Magda is, a kedvenc modellje, s a kanapén feküdt.
Nagyon sokáig festett engem. Tudtam, hogyan dolgozik, ezért végig beszélgettem vele, mindig megkérdeztem, hogy épp hol tart, a kezemet, esetleg az arcomat festi-e. Egy piros könyvet is adott a kezembe.
Még az jutott eszembe, hogy amikor Párizsban voltam, szinte mindennap elmentem a Louvre-ba, hogy a Mona Lisát csodáljam. Meg is kérdezték, hogy miért járok oda mindennap. Úgy tűnt, hogy bárhová mész, Mona Lisa mindig téged néz, s azon gondolkodtam, hogyan lehet ez. Sok portré készült már, de nincs mindegyiknek mondanivalója. Csak ülnek, de az arcuk semmit sem árul el. A Gioconda annyi mindent fejez ki, pusztán a tekintetével.
Amikor Béla bácsi engem festett, ösztönzésként végig beszéltem hozzá. Én ezzel mutattam ki, hogy tisztelem és szeretem őt. Azért néztem rá úgy azon a képen, mert nem volt idegen számomra.
Több száz képe van Erdélyinek, egyik szebb, mint a másik, s pont ez a kép kapta az egyik legmagasabb minősítést. Senki sem sejtette, hogy a térdén tartott engem gyermekkoromban, ezért nézek rá akkora tisztelettel.

− Milyen Erdélyivel kapcsolatos történetre emlékszik még?
− Beszélt a párizsi lányokról, huncutoknak titulálta őket.

− Életének melyik napját szeretné megismételni?
− Sok ilyen nap van.

− Mi a hosszú élet titka?
− A koreográfusok életre valóak, s ez a szakma a testalkatot is segít megőrizni.

− Mi az a három dolog, amely az Ön számára elengedhetetlen a boldogsághoz?
− Először is az, hogy egészséges legyek. Az utóbbi hat év során olyan vezetőség vett körbe engem és magát a kultúrát, hogy Ázsiában éreztem magam. Annyit gúnyolódtak a szellemi nevelésemen, s a munkához, a művészetekhez való komoly hozzáállásomon, hogy szinte már kitaszított lettem. Remélem, hogy olyan vezetőség váltja fel őket, akik tisztában vannak a kultúra egészével, annak lényegével. Szeretném, ha Kárpátalján jelen volna a szellemi emelkedettség s a lelkiség, mert ami most történik… a szellemiség, a pszichológia, sőt, még az emberség is hiányzik az életből. Sajnálom, hogy utolsó éveimet ilyen szituációk között kell leélnem, mintha egyáltalán nem is itthon lennék.

− Ha lehetősége lenne valakivel találkozni, aki egykor a földön élt, ki lenne az?
− Csak olyan ember legyen, aki szellemi színvonalat képvisel, nagy kulturális gazdagsággal rendelkezik, akinek lelke, nem csupán teste van. Úgy gondolom, hogy ez csak olyan ember lehet, aki európai, egyházi nevelésben részesült. Egy olyan budapesti professzor tanította nekünk a pedagógiát és a pszichológiát, aki teológusként is tevékenykedett. Elég volt elhaladnia a padok mellett, s már tudta, hogy ki mennyire készült fel az órára. Olvasott a gondolatokban, miközben az osztály meg sem szólalt. Elmagyarázta nekünk, hogy gyerekeket fogunk tanítani, de nem minden gyermek egyforma. Az egyikre felemelheted a hangodat, míg a másikra nem. Tanítani fogsz, ezért ismerned kell az emberi lelket. De ez nemcsak a tanárokra, a vezetőkre is vonatkozik.
Fejlett telepatikus képességgel rendelkezem. Mindent érzek, nem lehet átverni. Tudják, hogy milyen sokat olvastam? Egyfolytában, több nyelven is. Nagyon jó a memóriám, máig emlékszem egy versre, amelyet a nővéremnek kellett megtanulnia, én akkor négyéves lehettem.

− Kivel szeretne még együtt táncolni?
− Nem is tudom, a tánc típusától függ.

− Például tangó esetén?
− Nagyon szeretem a tangót. Sajnos kevés gavallérom volt, noha sok hódolóm akadt. 64 éven át éltem boldog házasságban a férjemmel. Mi épp azelőtt házasodtunk össze, mielőtt a szovjethatalom betiltotta volna a katolikus vallás gyakorlását, még a székesegyház bezárását megelőzően.
Ez 1947-ben történt. Igen szép férfi volt, gyönyörű hanggal, s tetszett a lányoknak. Nagyon jól megértettük egymást, sokban hasonlítottunk, ő is több nyelven beszélt, szintén a görögkatolikus tanári szemináriumban végzett, együtt énekeltünk a Kárpátaljai Népi Énekkarban, ott ismerkedtünk meg. Nagyon szerette a könyveket, több nyelven olvasott. Külföldről is rendelt könyveket.
Az esküvőnkön a ceremónia ideje alatt kórus énekelt a templomban. Ez sokat jelentett számunkra, mivel a tanári szeminárium a görögkatolikus püspökséghez tartozott.

− Szereti a kávét?
− Tejjel szerettem inni, de csak koffeinmenteset. Már nem iszom, noha jó egészségnek örvendek. 84 évesen rengeteg betegséget elkaphattam volna, de csak enyhébb allergiám s egy trauma okozta csípőproblémám van. Mélyen vallásos nő vagyok, addig nem lépek ki a házból, amíg nem imádkoztam. Van egy rózsafüzérem, amelyet még II. János Páltól kaptam, amikor Máriapócson áldoztam.
A Karpatnews.in.ua nyomán.