A nap verse: Vári Fábián László: Az angyal és a hold

Oly bizonytalanul kel a hold.

Szinte feloldódik a szürkületben.

Épp átgyűrődik a lombokon,

az ügyelő angyal máris rebben,

holott a hírt rég nem ő hozza.

Kedvemet mégis aranyozza,

mert szép, ahogy szép a szenvedés.

Jaj, dehogy szép! Sokkal inkább

fájó, mint indulatból mereven álló

kés a móresre tanított testben,

ha gyökeret vert az elevenben.

Az idegen éjre tapadó fülnek

fáj így a vadlúdjajgatás.

*

Én érzékelem, senki más,

hogy az idő merre tart éppen,

és aki sorsát rábízza, annak

mit tartogat a bal fülében.

*

Oly bizonytalanul jár a hold.

Meg-megdöccen a dombokon,

méláz egy sort, kerülgeti

az elbitangolt felhőcsordát,

s a hátára kívánt tergenyében

az ébredező friss égtájra

régvolt szerelmeket hord át.

*

Pont ilyen balek az én fejem.

Hajnalig verődik bő csatakban,

majd bukfencet vetvén, kosfej-alakban

a párnát s a falat döngöli.

A központ azonnal észleli,

s bár ily zavart még nem tapasztalt,

küldi a rotorszárnyú angyalt,

míg az éj leple fekete.

De válságkezelő nincs vele, és nincs

az angyalnak szablyája, íja,

a sztratoszférát csak telesírja,

hogy Istenem, mi lesz vele?

S mi lenne? Szegény bús bolondja

a világhálóba gabalyodva,

lesipuskás bloggerek által

blokkoltan, ficamodott szárnnyal

nyeli a kommentek tucatjait.

S mert mit sem sejt még a pusztulásból,

csak néz, mint béka a kocsonyából,

feladva állásait.

*

Itt a vég, ó, itt a vég,

nincs hát mentségem, elbukom.

Innen-onnan már üzenik:

nyiszálják nyakam a fészbukon.

*

Tojásalakú ma a hold.

Vagy csak rossz szemem látja annak?

Van, aki véli vadvérű kannak,

kit bárányfelhőkért tör a frász.

Pusztaság.

Nincs annak semmi sorja:

a szerelmet rég nem gyakorolja,

csak emlékeit dajkálgatja,

nevelgeti a vén gigász.

Forrás: barkaonline.hu