Aki helyesen beszél, helyesebben is ír?

Egy brit általános iskolában külön tanítják a kimódolt brit kiejtést. Állítólag ez javítja a gyerekek helyesírását is. Hogyan lehetséges ez? És alkalmazható lenne-e a módszer a magyar oktatásban is?

Egyre népszerűbbé válik az angolajkú tínédzserek körében az úgynevezett Accent Challenge (Tájszólás Próba). Ennek keretében a fiataloknak ugyanazt a néhány angol szót kell kiejteniük a saját akcentusuk szerint, majd válaszolniuk kell néhány kérdésre is, és az erről készült videót meg kell osztaniuk a YouTube-on. Ha enélkül nem tudnánk, a videókból hallhatjuk, hogy az angolnak megannyi különböző változata van világszerte. Ezzel a sokféleséggel sokat foglalkoznak mind a beszélők, mind pedig a nyelvészek. Oktatási szempontból is fontos kérdés, hogy kell-e, illetve érdemes-e valamelyik bevett, sztenderd változathoz ragaszkodni.

Sok amerikai gondolja például még mindig azt, hogy a brit kiejtés a „szép” vagy „helyes” módja a beszédnek, és ahhoz viszonyítja a saját akcentusát, amelyet annál rosszabbnak, értéktelenebbnek tart. Akik így vélekednek, abból a helytelen feltételezésből indulnak ki, hogy a brit kiejtés egységes, illetve, hogy bármelyik kiejtési változat lehet eleve értékesebb a többinél. Ezek a feltevések azonban természetesen egyáltalán nem igazak. Ezzel együtt persze Nagy-Britannián belül is létezik a beszélők fejében a megkülönböztetés a helyes és a helytelen kiejtési módokról. Biztosak lehetünk benne például, hogy a brit uralkodóház nyelvváltozatát nem sokan beszélik, de sokan értékesebbnek, szebbnek tartják, mint más változatokat. Egy essexi általános iskolában például külön tanítják is a helyes – sokszor a hétköznapi beszélt angolhoz képest kimódoltnak, előkelőnek tűnő – módját a kiejtésnek.

A magyar viszonyokból kiindulva gondolhatnánk akár azt is, hogy megpróbálják egységesíteni a kiejtést valamely előíró szemléletből kialakulva. Ettől a gondolattól azonban az essexi iskola tanárai elzárkóznak. Hangsúlyozzák, hogy a szépkiejtés óra célja nem az, hogy a gyerekeket leszoktassák a saját anyanyelvi kiejtésük alkalmazásáról. De akkor mi a céljuk ezzel?

Az iskola egyik tanára a videón elmondja, hogy az egyik cél az, hogy megkönnyítsék más dialektusok, illetve elsősorban a sztenderd dialektus megértését, illetve különböző helyzetekben való alkalmazását. A második cél, amit említ, hogy ezek a kiejtési gyakorlatok javítják a gyerekek helyesírását. Mielőtt rendkívül szkeptikusan elfordulnánk, hallgassuk meg, hogy mivel magyarázzák ezt.

A gyerekek először a saját dialektusukban fonetikusan tanulnak meg írni. Majd következetesen hozzátanulják az új kiejtéshez az új leírási formákat. Így az írástanulás bonyolult folyamata két könnyebb szakaszra tagolódik, így nem kell egyszerre bajlódniuk az írás megtanulásával és a helyesírásnak és a kiejtésnek az angolban igen bonyolult összefüggéseivel (illetve össze nem függéseivel).

A videóban megszólaltatott diákok elégedettek a helyesejtés órákkal; egyikük azt mondja, hogy elég mulatságos, például a nyelvtörők miatt, ráadásul segít nekik abban, hogy jobban beszéljenek és írjanak. Ezen kívül pedig amint magabiztosabban megtanulják a helyesírást, könnyebben és gyorsabban tudnak olvasni is.

Az egyik megszólaltatott szülő elmondta, hogy kislánya eredeti kiejtése egyáltalán nem változott, azaz az iskolai ékesszólás nem szoktatta őt le az anyanyelvjárása használatáról. Otthoni környezetben a gyerek ugyanúgy beszél, ahogyan eddig. Azonban azt a szülő is megerősítette, hogy a gyerek helyesírása sokat javult.

Magyarul is működhet?

Kérdés, elképzelhető lenne-e ezt a módszert a magyar írástanításba is átvenni? De mielőtt ezt tisztáznánk, érdemes azon is elgondolkodni, hogy hasonlítható-e a magyar nyelv helyzete az angoléhoz. Először is, le kell szögeznünk, hogy a magyarnak sokkal kisebb a változatossága. Nemcsak azért van ez így, mert sokkal kevesebb beszélője van, mint az angolnak, hanem azért is, mert a magyar oktatás és a média évtizedek óta sikeresen egységesít. Gondoljunk csak arra, hogy a tájszólásos beszéd Magyarországon sokszor a bunkóság jelképe, illetve gondoljuk el, hány nyelvjárási beszélő akad a színészek, a televíziós műsorvezetők közt. Hosszan nem érdemes keresgélni.

Az érdekes inkább az, hogy annak ellenére, hogy a magyar beszélőközösség elég egységesen van nevelve az egységesítő iskolai oktatásban, sokak szerint mégis gondot okoz a gyerekeknek a helyesírás megtanulása. Jóllehet a magyar helyesírás az angolhoz képest nevetséges kis eltéréseket tartalmaz csak a kiejtéshez képest. A magyarban az egyik helyesírási elv pont az úgynevezett kiejtés elve. Ennek azonban ellentmond a magyar helyesírás másik három alapelve: a hagyomány, az egyszerűsítés és a szóelemzés. Meg persze az is ellentmond a kiejtés elvének, hogy nincs egységes kiejtés (gondoljunk például a magánhangzó-hosszúságokra), csak a helyesírási szabályzat állítja azt, hogy van. A magyar nyelvben sokszor megfordul a logika: nem kiejtés szerinti írás van, hanem írás szerinti kiejtés: a tévében [híradó]-t mond a bemondó, de otthon a legtöbb néző, legalábbis Budapesten és környékén a [hiradó]-t nézi, mindenképp rövid [i]-vel.

Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a magyar nyelv tanításában is használható lenne a módszer, ami szerint először valóban fonetikusan tanulnának meg írni a gyerekek. Például az alsó tagozatban az azt hiszem szerkezet leírása lehetne a kiejtésnek megfelelően asztiszem, asziszem vagy akár asszem. A gyerekeket nem javítanák ebben a fázisban az akadémiai helyesírás szerint, hiszen a cél éppen az lenne, hogy fonetikusan magabiztosan tudják a betűket és a hangokat összekapcsolni, azaz megtanuljanak írni. Majd a második lépésben tanulnák meg azt, hogy valójában az asziszemnek írt kifejezés egy szerkezet, nem is egy szóból áll, hanem kettőből, és a helyes leírása: azt hiszem.

Ennek a módszernek az lenne a legfőbb előnye, hogy a kiejtés és az írás különbségeit tudatosítaná, ahelyett, hogy a kiejtést megbélyegezné, és az írásbeli alakok prioritását sugallná. Míg a mai gyakorlat csak hézagosan, és előíró/büntető módon hívja fel a figyelmet a kiejtésnek megfelelő alakokra, a módszerrel mindezt következetessé és tudatossá lehetne tenni – megbélyegző mozzanat nélkül. Ma ciki az iskolában azt leírni, hogy nemtom; műveletlenségről, bunkóságról, igénytelenségről tanúskodik – sokak szerint. A tanárok sokszor hajlamosak abba is beleélni magukat, hogy az ehhez hasonló alakok „elterjedéséért” az internetes kommunikáció a felelős. (Valójában a mai napig még senki nem mérte fel, hogy ezek az alakok ma mennyivel elterjedtebbek az iskolai gyakorlatban, mint voltak mondjuk 20 évvel ezelőtt.) A módszer tehát sok rossz beidegződésen segítene túllépni.

Forrás: nyest.hu