Csárdás és verbunkos

Dr. Diószegi László ismert magyarországi műemlékvédő, közgazdász, néptáncos és koreográfus vállalta, hogy a beregszászi diákok számára négy előadás keretében mutatja be a magyar táncművészetet és tánckultúrát.

Az első alkalommal, februárban a középkori táncok történetéről tartott előadást. Mostani előadásának keretében a régi stílusú páros táncainkkal, illetve nemzeti táncaikkal ismertette meg a Rákóczi-főiskola Gross Arnold termének nagyszámú hallgatóságát. Az előadó illusztrációként az 1950–60-as években készült eredeti filmfelvételeken szemléltette a táncokat, majd végül táncházzá alakult az előadás, ahol a jelenlévők somogyi ugróst és széki csárdást is táncolhattak. Korábbi írásunkhoz hasonlóan megpróbáljuk az értékes előadást a teljesség idénye nélkül, röviden összefoglalni.

A kora középkori táncdivatot alapvetően befolyásolta az, hogy az akkori egyház nem tartotta elfogadhatónak, ha a különböző nemű táncosok egymással szemben álltak és esetleg megérintették egymást. A változást a reneszánsz hozta el, amikor az Isten imádata mellett fontossá vált az ember és a földi lét. Ennek a táncban való tükröződése az volt, hogy lehetett páros táncot táncolni, megérinteni egymást, szinte összeölelkezni. Az itáliai hercegi udvarokban a XV. században kialakult új táncdivat a XVII. században eljutott a falvainkba is, és viharos gyorsasággal terjedt el. Ezeknek a régi típusú páros táncoknak a jellegzetessége, hogy elég jelentősek a regionális és etnikai különbségek, ez azt jelentette, hogy 100-200 kilométerrel távolabb karakteresen más táncokat táncoltak. Jellegzetességük a régi típusú páros táncainknak, hogy nagyon változatos a tempójuk, valamint a zenekíséret ritmusa, amely akkor aszimmetrikus volt. Jellegzetességük ezeknek a táncoknak továbbá a félnyitott fogás, mely lehetőséget adott a férfiaknak az ugrós táncból átöröklődött figurázásokra. A Kárpát-medence régi típusú páros táncait három nagy csoportba szokás sorolni, vannak forgatós, forgós és vonulós táncok. Ezek a török hódoltság miatt elsősorban Erdély különböző területein maradtak fenn.

A XVIII–XIX. század fordulóján döntő változás állt be az európai népek életében. Megkezdődött a polgárosodás, a nemzetté válás folyamata, amelynek következtében a táncaink korábban oly jellemző regionális és etnikai különbségei kezdtek eltűnni. Ekkor a nemesi réteg nemzeti táncban kezdett gondolkodni, amely attól lett nemzeti tánc, hogy nemzeti dallamokra, nemzeti viseletben táncolták ezeket. A reformkorban már a népviseletben is megjelentek a nemzeti karakterek, a nemzeti színek és a nemzetinek gondolt kiegészítők, például a párta. Nemzetivé váló táncainknak furcsaságaik is vannak, például nemzeti férfitáncunk a verbunk, amelynek a neve a werben (magyarul – toborozni) német szóból jött. Ugyanis ez eredetileg egy funkcionális tánc volt, 1715-től, amikor a Habsburg-birodalom, később Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe gyűjtötték a katonákat, akkor táncos mulatságokat rendeztek, ez volt a verbuválás, ahol verbunkos táncokat táncoltak, amelyek aztán kaptak egy erőteljesen magyar színezetet. Természetesen a verbunknak mint táncnak a kialakulása ezer szálon gyökeredzik a korábbi legényes táncok világában. De az addigi feszes, kanásztánc ritmusú zenét felváltotta az úgynevezett verbunkos dallam, amely kezdetben szerzett zene volt, ezt alakította, csiszolgatta magának a paraszti használat. Az új nemzeti páros táncunk a csárdás, amely lassú és friss változatból áll. Egyébként a csárdás mint elnevezés az egész Kárpát-medence páros táncait eluralta, de ez nem azt jelenti, hogy minden csárdás új stílusú tánc, mert vannak olyan csárdások is, amelyek régi típusú páros táncot jelentenek, például a széki csárdás, amely egy jellegzetes régi típusú forgós páros táncunk. Viszont az új stílusú páros táncok mindegyike csárdás. Jellegzetessége a szoros fogásmód, ami egysíkúvá tette a táncot. A tempóban hódít a szimmetria, a csárdás zenéjének sokkal kevesebb a ritmikus háttere.

A régi és új típusú táncaink mellett vannak polgári eredetű táncaink is, ezek a XIX. és XX. században jelentek meg a magyar falvak tánckészletében, és jellemző rájuk, hogy gyorsan elterjednek, majd ugyanúgy eltűnnek. Ezek már divattáncok, mint például a fenyegetős táncok, a polka, a hétlépés, sormagyar, ritkabúza stb. Ezek a jellemzően kötött táncok az egész magyar nyelvterületen elterjedtek, szinte koreográfiaszerűek.

Végül az említett tánctípusok bemutatása után Diószegi László többek között ugrós táncot és széki csárdást tanított az előadáson részt vevő diákoknak, tanároknak és érdeklődőknek. Legközelebbi, vetítéssel és tánctanítással egybekötött beregszászi előadása április 18-án lesz, amikor is a magyar színpadi néptánctörténetet fogja majd bemutatni. A szervezők azon az előadáson is szívesen látják a főiskolai hallgatók mellett az érdeklődőket is.

Badó Zsolt

Kárpátalja