„Cseppenként kell magunkból kiszorítani a rabot.” – Beszélgetés Ljudmila Ulickajával

A 68 éves Ljudmila Ulickaja a kortárs orosz irodalom egyik legismertebb alakjának számít, könyveit a világ 32 nyelvére fordították le. Számos nemzetközi írói nagydíjat tudhat a magáénak.

Ulickaja az írói karrierjét egy váratlan eseménynek köszönheti: a szovjet Tudományos Akadémia genetikai intézetében dolgozott, de 1970-ben menesztették állásából „szovjetellenes tevékenység” miatt – Ulickaja egy szamizdat lapot nyomtatott újra. Ezután kezdett írni, a ’80-as évektől kezdve pedig nyomtatásban is kezdtek megjelenni a művei. Ulickaja legújabb, 628 oldalas műve magyarul az Imágó nevet kapta, eredeti orosz nevén Zöld sátor (Magvető Kiadó, Goretity József fordításában) epikus alkotás, amelyet három éven keresztül írta a szerző. A regény középpontjában éppen az a korszak áll, amelyben a mű játszódik – Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev és Gorbacsov kora. A regény főhősei mellett párhuzamosan megelevenednek a híres orosz disszidensek, írók, zenészek, így a korszak már nem a háttér lesz, hanem az előtérbe kerül. A regény címében szereplő „imago” pedig egy biológiai metafora, és a rovar kifejlett állapotát jelenti. Ulickajával Budapesten beszélgettünk, könyvbemutatója alkalmával.

– Ljudmila, Ön néhány évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a David Stein, a tolmács után nem ír többet regényt. Szerencsére azonban nem tartotta be a szavát, mert megszületett az újabb alkotás. Most viszont tényleg úgy tűnik, hogy nem akar újabb könyvet, mert sajnos eltörte a kezét…

– Igen, igen, ezt már az elmúlt néhány napban meg is éreztem. De azért valamit fogok írni. Csak ilyen nehéz témába már nem akarok belekezdeni.

– Mit fog írni?

– Nemrég fejeztem be egy forgatókönyvet. A mai korban játszódik, összekapcsolom benne a képzőművészeti tematikát és a genetikát. Ez nagyon érdekes kihívást jelentett számomra, mármint a kettőt összehozni. De még nem fejeztem be teljesen.

– Ön nem először jár Magyarországon. És a mostani regénye sem az első itt megjelent műve. Jól tudom, ugye, hogy ez már a tizedik magyar nyelven megjelent alkotása?

– Igen, ez már jubileumi…

– Ön szerint a magyar olvasókat miért érdekli a szovjet múlt? És emlékszik-e az első találkozásra a magyar olvasókkal?

– Nézze, ez számomra talány. Ugyanakkor jól is esik, hogy az embereket érdekli ez a téma. Lehetséges, hogy az egykori közös sors is közrejátszik ebben. De lehetnek mélyebbre ágazó történelmi okai is. Akárhogy is van, a magyar olvasókat ugyanazok a kérdések izgatják, akárcsak az orosz olvasókat. Mi valószínűleg jobban hasonlítunk egymásra, mint néha gondolnánk.

– Mutassa be, legyen szíves, néhány szóban az oroszul Zöld sátor, magyarul Imágó néven megjelent regényét.

– Európai nyelvekre lefordítva mindenütt Imágó néven fog szerepelni. Tudja, mindegyik eddig megírt könyvemet magamnak írtam. Meg a legközelebbi barátaimnak. Soha nem számítottam arra, hogy ilyen széles körben el fognak terjedni. Ez a könyvem kicsit más, mert ebben néhány társadalmi kérdésre szerettem volna válaszolni. Rengeteg fiatal barátom van. A helyzet az, hogy miközben a jóval fiatalabb nemzedékkel találkozván elbeszélgettem velük, őket főleg az úgynevezett disszidensek sorsa izgatta leginkább. Elfogadják, hogy voltak kommunisták, volt a KGB, de a disszidensek idegesítik őket, velük nem tudnak mit kezdeni. Ez abszolút igazságtalan dolog. Jónéhányszor találkoztam ezzel a jelenséggel, és rájöttem, hogy nem sok idő telt el azóta. Mennyi is? Harminc, negyven év? Jó, ötven. És azt látom, hogy a fiatalok teljesen másként látják azt az időszakot, mint én, aki átéltem ezt a korszakot. Részben azért is írtam meg, hogy válaszoljak arra a kérdésre, amit nekem soha nem tettek fel, hogy milyen volt az az időszak, milyenek voltak az emberek, mi jellemezte azt a kort, számomra ez fontos volt, mert a barátaim mindig körülöttem vannak, élők és holtak egyaránt. Ők az én hőseim, akik ilyenek is voltak, meg olyanok is, akiket megtörtek a körülmények, a nagyon durva erők. Miután sok-sok év telt el azóta, számomra az erősebbek és a gyengébbek is egyformákká lettek. Azok is, akiket nem tudtak megtörni, meg azok is, akik beadták a derekukat. A történelem már túlhaladt rajtuk. A hatalom pedig akkoriban mindenkinek a személyiségét deformálta, eltorzította.

– A disszidens mint fogalom, mióta van jelen az orosz nyelvben, az orosz irodalomban?

– Nehéz erre válaszolnom, de úgy hiszem, hogy a múlt század hetvenes éveire ez a megnevezés már meggyökeresedett a köztudatban. Mi gyakran használjuk azt a kifejezést is, hogy hatvanasok, de az egy rövid időszakot jelöl csak. A disszidensek viszont a másként gondolkodókat jelenti igazából. Disszidensek mindig voltak a történelemben, minden országban, minden korszakban, ők azok, akik szembeszegültek a mindenkori hatalommal.

– A múlt század ötvenes, hatvanas éveiben a vezető nyugati értelmiségiek kiálltak a szovjethatalom mellett. Arról nem tudtak, vagy nem akartak tudni, hogy a Szovjetunióban börtönbe zárják a másként gondolkodókat, antiszemitizmus van és numerus clausus?

– Az igazság az, hogy az úgynevezett nyugati baloldali értelmiséget két komoly esemény késztette elgondolkodásra, szembefordulásra: az egyik az 1956-os budapesti események, a másik pedig a lengyel fejlemények voltak. Mondhatjuk azt is, hogy az eurokommunizmus nem élte túl ezeket. Az agresszív, támadó szovjet politika hatására megroppant ez az erő. A szemem láttára történtek ezek a dolgok. A környéken, ahol akkoriban laktam, volt a Legfelső Pártiskola. Rengeteg fiatal kommunista tanult ott a világ különböző országaiból. Voltak olyan hölgyismerőseim, akik sikeresen mentek férjhez svéd, olasz vagy más nemzetiségű kommunistákhoz. Aztán eltelt egy kis idő és már csak kínai és kelet-európai kommunisták maradtak. A végére már meg kellett elégedniük a magyarokkal.

– Folytassuk most azzal, hogy ön levelezett Hodor­kovszkijjal. Hogyan fogadták ezt az olvasók, illetve a hatalom?

– Nézze, a hatalom sehogy nem reagált rá. Nekem senki nem szólt, nem tiltották le a közlését sem, engem nem korlátoztak semmiben, az olvasókat viszont rettentően érdekelték ezek a levelek. Komoly visszhangja volt. Valójában nem egy ilyen interjú, levél volt, hanem három. Beszélt vele Borisz Akunyin, az ismert, Oroszországban rendkívül népszerű író, utána én, aztán a Sztrugackij fivérek még életben levő tagja. Ők a fantasztikus regényeikkel óriási hatást váltottak ki a társadalmi köztudatban. Ez a három sorozat napvilágot is látott, valamint megjelentettük Mihail Hodorkovszkij reflexióit is a gazdaságról, a politikáról. Ezek az írások igazolják, hogy mennyit fejlődött ő is az elmúlt, börtönben töltött évek folyamán, mennyire sokat olvasott, pontosította és meghatározta a saját pozícióit, terveit, elképzeléseit.

– Ön szerint ki lesz a következő orosz elnök?

– Igazából nem is érdekel, bárki is legyen az, ugyanazt a politikát fogja folytatni, ami eddig volt. Nézze, képletesen szólva a veteményes be van vetve, a magok el vannak hintve, bárki is jön, mondjuk Putyin után vagy helyett, szerintem húsz évig, amíg egy újabb veteményest kell bevetni, lényegi változás nem fog történni.

– Létezik-e Németországban a KGB által beszervezett – egyébként valós személyről mintázott – Ilja archívuma, vagy ez csak írói kitaláció?

– A helyzet az, hogy rengeteg ilyen archívum van. Németországban, jelesül Brémában található a kelet-európai disszidens mozgalmak intézete. Egészen az utóbbi időkig, nyugdíjba vonulásáig az orosz részlegnek Garik Szuperfin volt az igazgatója, aki maga is disszidens körök tagja volt korábban. Itt kolosszális mennyiségű anyag található. Rengeteg fénykép, levelek tömkelege jutott ki ide az idők folyamán. Amikor a mostani könyvemet írni kezdtem, elhatároztam, hogy elutazom Brémába, de aztán kiderült, hogy nekem is megvan sok minden.

– Ljudmila, ön szerint még létezik az úgynevezett homo sovieticus? Ha igen, akkor meddig még?

– Gondolom, igen, létezik. Amikor hetven évig építenek valamit, egyik pillanatról a másikra nem lehet megsemmisíteni. A párt a sok ígérete közül egyet tökéletesen teljesített, megteremtette az új embert. Ez sikerült neki. El kell még telnie néhány évtizednek ahhoz, hogy ez a típus kihaljon. Ahogy Csehov mondta annak idején, cseppenként kell magunkból kiszorítani a rabot.

– Köszönöm a beszélgetést.

Debreceni Mihály

Kárpátalja