El fogsz tűnni

El fogsz tűnni – ez a címe Wéber Anikó második, a Könyvhétre megjelenő kötetének, melyben a felnőttekhez is szól, ugyanakkor pontosan mutatja be a gyerekek belső, olykor sötét világát. Wéber Anikó Az osztály vesztesével már bizonyította, milyen erővel képes megragadni az olvasók figyelmét, most pedig folytatja útját az irodalom világában. Vele beszélgettünk, többek között arról is, mi inspirálja alkotásra.

Wéber Anikó ifjúsági könyvei kemény témákat feszegetnek, iskolai környezetben: kiközösítés, basáskodás, osztályon belüli terror. Miért pécéznek ki egyeseket az osztályban? Mit tehet a szülő? Mit tehet a tanár? Wéber Anikó mesél és kérdéseket tesz fel, amelyekre nem könnyű választ adni. Olyan kérdéseket, amelyekre nincsenek egyértelmű válaszok. És közben azt adja, ami talán a legfontosabb: lehetőséget, hogy beszéljünk a problémákról otthon, a családban, a kamaszok egymás között, a tanárokkal az iskolában. Hogy egyről a kettőre jussunk, hogy senki ne legyen az osztály vesztese és hogy senki se tűnjön el. A 10 éven felülieknek és a szülőknek ismét egy fontos könyvvel készül a Pagony Kiadó: a hatalmas szakmai és közönségsikert elért Az osztály vesztese után végre itt van Wéber Anikó következő, még izgalmasabb könyve, az El fogsz tűnni!

Wéber Anikó prózája feszesen, pontosan tapogatja ki a gyerekek belső világát. A hihetetlen empátia ugyanakkor nem könnyíti meg az olvasó dolgát, gyorsan a mélyre ránt. Szövegei olyan kimondatlan fájdalmakat tematizálnak, amik minden magyar iskolás számára ismerősek. Épp ilyen az El fogsz tűnni című kötet is, melynek bemutatóját a Könyvhét keretében május 10-én 15:30-kor tartják a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz-termében. Az eseményen Győri Hanna szerkesztő moderálásával Ferenczy Dávid pszichológus hallgató, Sulyok Blanka magyartanár, valamint Wéber Anikó író beszélgetnek a regényről és az osztályban kialakuló szerepekről, maszkokról, takarókról, skatulyákról mind pszichológusi, alkotói, tanári és szerkesztői szemmel.

Wéber Anikó nemcsak cikkeivel, hanem már második könyvével és további regényötleteivel lep meg minket. Folyamatosan kérdezzük kulisszatitkokról, várjuk, elmeséli-e, mi történik a főhőseivel, és persze egyik ámulatból a másikba esünk, mikor már a következő utáni regényötletét árulja el nekünk. Most, második könyve megjelenése kapcsán mindannyian (mindhárman) feltettünk neki egy kérdést, a válaszokat pedig nem tartjuk titokban.

Az osztály vesztese című első regényedben az iskolai agresszióval foglalkoztál. Miért döntöttél úgy, hogy nem váltasz, hanem ezt a témát dolgozod fel a következő könyvedben is?

Úgy éreztem, még sok mindenről nem meséltem a téma kapcsán. Az első regényemben a bántalmazottra és a bántalmazóra koncentráltam, van azonban harmadik szereplője is az iskolai agressziónak: a közönség. Vajon akkor is basáskodna a támadó, ha nem érezné, hogy a háttérből támogatják őt a „csatlósai”? Ha nem lenne, aki vele nevet és őt csodálja? És miért állnak ki a bántalmazó mellett az osztálytársak? Mit éreznek? Félnek? Élvezik? Tehetetlenek? Ezekre a kérdésekre keresem a választ a második regényemben. Lehetőséget adok a „szemlélődő” gyerekeknek arra, hogy kilépjenek a háttérből, és változtassanak az osztály megszokott hierarchiáján.

Az előző regényedet nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtt olvasóknak – pedagógusoknak és szülőknek – is írtad. Jól érzem, hogy az El fogsz tűnni is őket szólítja meg?

A második regényem sokkal inkább a gyerekeknek szól, egy kalandregény megfejtésre váró titkokkal és árulóval, de mindeközben a szülőknek és pedagógusoknak is mesél az iskolai agresszióról, az osztályközösség mozdíthatatlan hierarchiájáról és klikkeiről. Van egy fejezet, amelyben egy édesanya szemszögéből láthatunk rá a bántalmazásra. A lányát kiközösítik, rendszeresen piszkálják, és ő bármennyire is szeretne, nem tud javítani a helyzeten. Olvasótalálkozókon nagyon sok hasonló esettel találkoztam, ezért mindenképpen szerettem volna ezt a szituációt is bemutatni. A történetben két szülőt is megismerhetünk, és míg az egyik a háttérben marad, a másik közbelép. Hogy jól döntöttek-e, azt az olvasókra bízom. Most is, mint az első regényemnél, abban bízom, hogy a fejezet kapcsán elindulhat egy beszélgetés az érintettek között, és megismerhetik egymás érzéseit a diákok, a szülők és a pedagógusok.

Kevesebb mint egy év telt el az előző regényed óta, és arról is tudok, hogy már a következő könyvek terve is megfogalmazódott benned. Mi ad inspirációt ezekhez a művekhez?

Egyrészt az iskolában pedagógusként tapasztalt élmények, másrészt saját gyerekkori emlékeim inspirálnak. Nagyon pontosan emlékszem arra, amikor a négyéves öcsém bátran ki akart állni magáért a játszótéren, és a nagyobb fiúk kinevették. Előttem van az is, ahogy általános iskolában a csapatkapitányok választanak maguk mellé csapattagokat, és én utolsónak maradok, mert annyira ügyetlen vagyok a labdajátékokban. Ott állok a tornaterem sarkában, és borzasztóan szégyellem magam. Nagyon fáj, hogy ezt ma is át kell élniük a gyerekeknek. Remélem, hogy a regényeim segítenek ezeknek az élményeknek a feldolgozásában, esetleg további hasonló esetek megakadályozásában. Legközelebbi történeteimben azonban már más témákat, világokat szeretnék bemutatni – az inspirációt azonban ugyanúgy a saját élmények, érzések, benyomások adják majd.

A regény fülszövege:

„El fogsz tűnni. Mint Anna macskája. Elrabolnak vagy köddé válsz. Melyiknek örülnél jobban?”

Végre nem kell suliba járni, mert kirándulni megy az osztály! Ám a hatodikból páran egy ártatlannak tűnő tréfára készülnek: kiszöknek éjszaka az erdőbe, és lepedőbe öltözve, kísértetként huhogva megijesztik két osztálytársukat. Egy „igazi” kísértet
közbelépésével azonban a kaland komolyra fordul, és három gyereknek valóban nyoma vész az egykori remeteségben.